Multilingual Folk Tale Database


Der Wolf und die sieben jungen Geisslein (Jacob & Wilhelm Grimm)

Волкот и седумте јариња A farkas és a kecskollók
unknown author Benedek Elek
Macedonian Hungarian

Живеела едно време една стара коза со своите седум мали козлета. Таа ги сакала така, како секоја мајка сака своите деца. Еден ден коза одлучила да отиде во шумата за храна, повикала седумте козлета кај себе и им рекла:

- Мили деца, јас ќе одам во шумата, пазете се од волкот - ако влезе во куќичка, ќе ви излапа целите, со рогцата и копитцата. Негативци често се трансформира, но груби глас и црните шепи веднаш ќе го препознаете.

Козлетата рекле: - Мила мамичко, ние ќе се чуваме, оди и не се грижи. Тогаш старата коза им рекла "Мее" за збогум и утеши, презеде по својот пат. Не поминало долго време и ете, дека некој похлопал на вратата на куќа и се провикнал:

- Отворете, милји деца, јас сум вашата мајчица. Донесов на секого по нешто. Но засипнатост козлетата познале дека тоа бил волкот.

- Нема да отвориме - возвратиле тие, - ти не си нашата мајчица, таа има нежен и мил глас, а твојот е груб. Ти си волкот. Волкот отишол во една галантерија и си купил големо парче креда. Изел ја и неговиот глас станал тъничък.

Се вратил повторно козлетата, тропнал на вратата и викна: - Отворете, милји деца, јас сум вашата мајчица и сум донела секого по нешто. Но волкот бил поставена црната си шепа на прозорецот, малите ја виделе и рекле: - Нема да отвориме, нашата мајчица нема црни шепи како тебе. Ти си волкот. Тогаш волкот отишол во една пекарата и рекол на пекарите:

- Судривме нозе и треба ми го со тесто. Откако пекарот го стави со тесто, отишол при мелничаря и му рекол: - Масовно ми бело брашно на шепа. Мелничарят се досетил дека волкот сака да измами некого и не се согласил, но волкот му се заканил:

- Ако не го направиш, ќе те изедам. Мелничарят се запрепастен и направил шепа му бела. Да, такви се луѓето. Грдиот ѕвер се соочи по трет пат пред вратата на козјата куќичка, чукна и рекол:

- Отворете, деца, вашата мила мајчица се врати дома и носи на секого по нешто од шумата. Козлетата викна:

- Прикажи си прво шепа за да видиме дека си нашата мила мајчица. Волкот мушнал шепа низ прозорецот и како виделе дека е бела, поверувале дека тоа е нивната мајка и отвориле вратата. Но внатре влегол волкот. Одбивајќи се козлетата и побегнала да се кријат кој каде свари. Првото се мушнало под маса, второто - Во кревет, третото - во шпоретот, четвртиот - во кујната петтото - во орманот шестото - под мијалникот, а седмото - во кутијата на големиот ѕиден часовник.

Но волкот ги открил сите и не се помайвал - проголтан ги едно по друго. Само барем, каде што било во кутијата на часовникот, не можел да открие. Како ги задоволи лаком си, волкот се затътрил надвор, излегнал се под едно дрво на зелената полјана и заспал.

Не по долго старата коза се врати од шумата. Ах, каква глетка се открила само пред нејзините очи! Вратата зеела широко отворена; масата, столовите и клупа биле растури, а мијалникот бил издробени на парчиња. Прекривката и перничиња биле соборен од кревет.

Коза побарала своите деца, но не ги пронашла никаде. Викаа ги едноподруго по имиња, но никој не возвраќаат. Конечно, како нагласам сите и стигнала до најмалото, едно нежно гласче се јавив:

- Мила мамо, јас сум во големиот часовник. Таа го извадила од таму и тоа раскажа како волкот дошол и изел другите шест козлета. Можете да си замислите, како заплака коза за клетите си дечиња. Безумното од мака, излегла надвор, а малото јарци тргнала по неа. Како стигнала до ливадата, видела волкот да лежи, подпрян на едно дрво. Тој така силно хъркал дека гранките се тресе. Коза го огледала од сите страни и видела дека во полн му стомак нешто неговото посебно и корне. "О, Боже - мислеше таа, - дали сиромашните ми дечиња, обземени за вечера, не се уште живи? "

Поттикна барем јарци да изприпка до дома и да донесе ножици, игла и конец. Потоа почнала да разпаря търбуха на негативец. Едвај била резнала малку и едно јарци поднело главичката си надвор. Како да траеше сече, едно по друго се појавуваат и другите пет. Сите биле живи и здрави, бидејќи во лаком си волкот ги бил изгълтал цели. Ама дека радост настанала! Козлетата прегрнувајќи мајка си и тропкали како сватовите. А старата коза им рекла:

- Одете и најдете големи воденички камења да наполнил со нив търбуха на злото ѕвер пред да се разбуди. Седумте козлета брзо донеле камењата и напъхали во търбуха му колку може. Потоа старата коза брзо го зашиени, па волкот не само што не забележал ништо, но дури и не шавнал.

Како се наспал, тој се соочи со нозе. Камењата во търбуха му вжарени во него силна жед и тој се упатил кон еден бунар за да се напише со вода. Но штом направил една-две чекори, тие почнале да трополят и да се удираа во него. Викна тогаш волкот:

Шест козлета имам во желудникот, но зошто ли бидејќи потракват и тежат? Аууу, мај се сковавам од уплашени - камења во стомакот ми лежат!

Како стигнал до изворот и се наведнувајте над водата да отпие, камењата натежали, волкот паднал и се удавил. Кога го виделе тоа, седумте козлета доприпкали покрај изворот и закрещели: - Волкот умре! И заедно со мајка си радосно затанцували околу изворот.

Volt egyszer egy öreg kecske s annak hét kicsi kecskollója. Szerette az öreg kecske az ő fiait, hát hogyne szerette volna. Mindig velük volt, egy pillanatra sem hagyta el, nehogy valami bajuk essék, egyszer azonban elfogyott a füvecske, ettek volna s nem volt mit: az öreg kecskének ki kellett menni a rétre fűért. De minekelőtte útnak indult volna, ugyancsak a szívére kötötte a hét kecskollónak:

– Halljátok-e, én most elmegyek a rétre, de vigyázzatok, nehogy beeresszétek a farkast, ha ide vetődik, mert bizony mondom, szőröstől, bőröstől felfal. Gonosz egy állat az, mondotta tovább a vén kecske. Hogy megcsaljon, más bőrt húz magára, de ti ne higyjetek neki: megismeritek durva hangjáról s fekete lábáról, csak vigyázzatok jól.

Mondták a kecskollók:

– Egyet se aggódjék, lelkem jó anyám. Ide ugyan be nem teszi a lábát farkas-barkas koma.

Elment a vén kecske, de még a faluból sem ért ki, jött a farkas-barkas, kopogtatott az ól ajtaján:

– Nyissátok ki, édes fiaim, hazajöttem s hoztam nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát.

De a kecskollók megismerték a farkast durva, rekedtes hangjáról s kiszóltak:

– Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert te nem vagy a mi édes anyánk. A mi anyánknak kedves hangja van, a tied pedig olyan durva, rekedtes. Farkas vagy te, nem kecske!

– Lám, lám, morgolódott magában farkas-barkas, de okosak a kis kecskollók. De csak várjatok, majd túljárok én a ti eszeteken. Elment a boltba, vett egy nagy darab krétát, azt megette s egyszeribe megfinomodott a hangja. Azzal visszament az ólhoz, ismét kopogtatott az ajtón:

– Nyissátok ki, lelkem fiaim, hoztam nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát.

Hanem a farkas az ól ablakára találta tenni a talpát s a kecskollók kiszóltak:

– Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert a mi anyánknak nincs fekete lába, mint neked. Farkas vagy te, nem kecske!

– Ej, ilyen-olyan adta, – morgolódott a farkas – megálljatok csak! Hiszen mindjárt nem lesz fekete a lábam.

Elszaladt a pékhez s annak elpanaszolta, hogy a lábát megütötte, mindanégyet, kösse be tésztával.

A pék megsajnálta farkas-barkast, bekötötte mind a négy lábát tésztával, aztán farkas-barkas szaladt a molnárhoz s attól lisztet kért.

– Dehogy adok, mondotta a molnár, valami rosszban sántikálsz, farkas-barkas koma.

– Bizony ha nem adsz, mindjárt felfallak, fenyegetődzött farkas koma.

A molnár megijedt farkas-barkas komától s behintette a lábát liszttel.

Most már harmadszor ment az ól ajtajára, kopogtatott s beszólt édes-kedves, anyás hangon:

– Nyissátok ki, lelkem fiaim, hazajött a ti édes anyácskátok, hozott nektek zöld füvecskét, leveleságacskát.

– Mutasd a lábadat – szóltak a kecskollók – hadd lám, te vagy-e a mi édesanyánk.

A farkas feltette lábát az ablak fájára s a bolond kecskollók a fehér láb láttára kinyitották az ajtót. Szentül hitték, hogy az édesanyjuk az, senki más. Az ám, a farkas volt az! Hej, édes jó Istenem, de szörnyen megijedtek. Ha lehet, a föld alá bujnak, de nem bujhattak a föld alá, bujtak hát, a hová lehetett: asztal alá, ágy alá, kemence mögé, ruhás almáriomba, tálasba, pohárszékbe, a hetedik a tulipános ládába. De hiszen bujhattak, a gonosz farkas sorba elé tessékelte őket s egymásután felfalta. Csak éppen a legkisebbet, a hetediket nem találta meg. Na, elég volt neki hat is. Ugy jól lakott, hogy alig birt elcammogni. Ahogy kiért a rétre, lefeküdt egy fa alá s ott elaludt.

Nem sokkal ezután hazajön a vén kecske, de majd elájult szörnyű ijedtében. Az ajtó tárva-nyitva, bent a szobában minden felforgatva, keresi, szólítja a fiait, egy hang sem felel rá, sír, rí, keservesen jajgat, óbégat s nagy későre megszólal a legkisebb kecske: Itt vagyok, éd’s anyám.

– Hol, lelkem gyermekem?

– A tulipántos ládában.

Nosza, felnyitja a láda fedelét, kikapja onnét a kis kecskollót, öleli, csókolja s kérdi: hol a többi. Mondja a kis kecskolló, hogy mi történt. Hogy itt járt a farkas-barkas s hamm! bekapta mind a hat testvérét.

De bezzeg nem volt otthon maradása a vén kecskének. Mondta a kicsi fiának:

– Jere, fiam, jere. Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg azt a gyilkost meg nem találom!

Szaladtak a rétre, de hogy szaladtak! Mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Hát éppen arra a fára bukkantak, amelyiknek a tövében aludott a farkas. Kidüllesztette a hasát s úgy horkolt, fujt, hogy zúgtak belé a falevelek, hajladoztak, bólintgattak a fa ágai.

Megáll a vén kecske, nézi, nézi, vizsgálja erről is arról is a farkast s hát látja, hogy valami mozog a felpüffedt hasában.

– Ó Istenem, édes jó Istenem! fohászkodott fel a vén kecske, úgy tetszik nekem, hogy még élnek az én édes fiaim!

Uccu, nem sokáig gondolkozott, haza szaladt, s ollót, tűt s cérnát hozott magával. Szép csendesen a farkas mellé guggolt, az ollóval kihasította a belét s hát abban a pillanatban egy kecskolló kidugta a fejét. Hasítja tovább, s im, egymásután mind a hat kecske kiugrik: kutyabaja sem volt egyiknek sem, mert a falánk farkas-barkas csak úgy lenyelte őket.

Na, volt öröm, de milyen öröm! A kecskollók ugráltak-bugráltak, nem találták helyöket széles jókedvükben. Mikor aztán jól kitáncolták magukat, mondta a vén kecske:

– Elég volt a táncból, most szaladjatok a patakra, hozzatok köveket, töltsük meg a gyomrát farkas-barkasnak, míg alszik.

Szaladtak a kecskollók, hoztak egy csomó követ, azt bedugták farkas-barkas hasába, a vén kecske meg szépen bevarrta a nyilást, de olyan ügyesen, hogy meg sem mozdult farkas-barkas. Aztán, usdi neki, vesd el magad, szaladtak haza!

Hát a farkassal mi lett? A farkassal bizony az lett, hogy mikor felébredt, erősen megszomjazott s elindult a patakra, hogy igyék egyet. Az ám, de a mint elindult, a kövek egymáshoz ütődtek, zörögtek-börögtek, gurultak erre-arra a hasában. Megáll farkas-barkas, néz jobbra, balra, ámul, bámul, nem tudta elgondolni, hogy mi zörög-börög a hasában. Mondta magában, amint a patak felé vánszorgott:

Tyhű, valami de zörög,
Ide-oda höngörög!
Hat kecskollót bekaptam,
S kő zörög a hasamban!

No ez csoda! Az bizony! Alig tudott a patak partjára vánszorogni, neki hasalt a víznek, de ahogy neki hasalt, a kövek egyet nagyot zördültek s belehuzták farkas-barkast a patakba.

Azalatt pedig a kecskollók otthon táncoltak, ujjogtattak, majd ki rugták az ól ódalát. Még ma is táncolnak, ha meg nem unták.



Change: Change: