Multilingual Folk Tale Database


Der Wolf und die sieben jungen Geisslein (Jacob & Wilhelm Grimm)

Vargen och de sju små killingarna A farkas és a kecskollók
unknown author Benedek Elek
Swedish Hungarian

Det var en gång en get som hade sju killingar. Hon älskade dem över allt annat och vaktade dem noga för vargen. En dag måste hon lämna dem för att gå och hämta foder. Hon ropade till sig killingarna och sa: ”Kära barn, jag måste gå och hämta foder. Akta er för vargen. Den uslingen förställer sig ofta. Men ni kommer genast att känna igen honom på hans grova röst och svarta fötter. Släpp inte in honom i huset, för då slukar han er med hull och hår” Killingarna svarade: ”Gå bara i lugn och ro, vi släpper inte in någon”. Och så gick geten sin väg. Men strax därpå kom vargen till getternas hus. Han knackade på dörren och ropade: ”Öppna, kära barn, er mor är tillbaka och har något gott med till er!” Men killingarna sa: ”Du är inte vår mor! Hon har en ljus röst och din är grov! Du är vargen och vi öppnar inte!” Då gick vargen till en handelsman och köpte sig ett stort stycke krita. När han hade ätit upp den var hans röst inte längre grov, utan alldeles ljus. Därefter gick han än en gång till getternas hus, knackade på dörren och ropade med ljus röst: ”Öppna, kära barn, er mor är tillbaka och har något gott med till var och en av er!” Men vargen hade lagt sina svarta fötter på fönsterblecket. Det såg de sju killingarna och ropade: ”Nej, vår mor är du inte! Hon har inte svarta fötter som du. Du är den elake vargen, vi öppnar inte!” Genast sprang vargen till en bagare och sa: ”Bagare, stryk mina fötter med deg”. Bagaren gjorde som vargen bad honom. Därefter sprang den uslingen till mjölnaren och sa: ”Mjölnare, strö mjöl på mina fötter”. Men mjölnaren förstod genast att vargen hade något ont i sinnet och vägrade.

Då sa vargen hotfullt: ”Om du inte gör det, så äter jag upp dig!” Mjölnaren blev rädd för att vargen skulle äta upp honom, så han gjorde som vargen sa. Därpå begav sig vargen för tredje gången till getternas hus, knackade än en gång på dörren och ropade: ”Öppna, kära barn, jag är er mor och har något gott med till var och en av er!” 2 Men killingarna var försiktiga och sa: ”Visa oss först dina fötter!” Då höll vargen upp sina fötter framför fönstret och killingarna såg att de var snövita. Och eftersom vargen nu talade med ljus röst, så trodde de, att det verkligen var deras mor som hade kommit tillbaka. De öppnade dörren, och in störtade den elake vargen. Åh, så förskräckta de blev, alla sju killingarna! Den uslingen hade ändå till slut överlistat dem! I vild flykt sprang de därifrån och gömde sig så gott de kunde. Den ene gömde sig under bordet, den andre i sängen, den tredje i spisen, den fjärde i köket, den femte i skåpet, den sjätte kröp under tvättfatet och den sjunde gömde sig i klock- fodralet. Men den elake vargen hittade dem allihop och slukade dem.

Det var bara den yngste killingen, som hade gömt sig inne i klockan, som han inte hittade. När nu vargen hade ätit sig mätt, så lämnade han getternas hus och lade sig ute på den gröna ängen under ett träd. Han somnade genast. Men strax därpå kom geten hem. Åh, så ledsen och förskräckt hon blev när hon såg att dörren stod på vid gavel! Bord, stolar och bänkar låg omkullkastade, det stora tvättfatet hade gått sönder och lakanen låg på golvet. Getmamman ropade namnen på alla sina barn, men ingen svarade. Till slut, när hon ropade den yngstes namn, hörde hon en svag stämma: ”Mor här är jag, i klockan!” Hon släppte ut killingen och han berättade för henne, hur listig vargen hade varit och förställt sig, så att de hade öppnat och släppt in honom. Alla de andra killingarna hade han hittat och slukat med hull och hår. Då grät den gamla geten och i sin sorg sprang hon ut i det fria. Den yngste killingen följde med henne. När de kom ut på ängen, såg de att vargen låg där. Han snarkade, så det lät som när någon sågar ved. Geten tittade på honom från alla håll och såg att det rörde sig i hans välfyllda mage. Åh, tänkte hon, skulle möjligen mina stackars barn, som han slukade till kvällsmat, fortfarande kunna vara vid liv? 3 ”Raskt, mitt barn, spring hem och hämta sax, nål och tråd”, sa hon till den yngste killingen. ”Vi ska försöka rädda dina syskon”. När killingen kom tillbaka, tog geten oförskräckt saxen och klippte hastigt upp magen på den elake vargen. Hon hade knappt hunnit klippa det första snittet förrän en av killingarna stack fram sitt huvud. Och här hon klippte vidare, så hoppade alla sex killingarna ut efter varandra. Alla levde och de var till och med helt oskadda, för vargen hade varit så glupsk att han hade slukat dem hela. En sådan glädje det blev! Killingarna kramade sin mor och hoppade runt omkring henne. Men hon sa: ”Spring nu och hämta några stora stenar, som vi kan fylla vargens mage med så länge han fortfarande sover”. Killingarna släpade, så fort de kunde, fram stenar och stoppade dem i vargens mage. Sedan sydde deras mor raskt ihop den och gömde sig med sina barn i närheten bakom en häck. När vargen slutligen vaknade, reste han sig klumpigt. Eftersom han var mycket törstig, tänkte han gå till brunnen och dricka vatten. Men när han började gå, så stötte stenarna mot varandra i hans mage och skramlade. Då ropade han: ”Vad är det som ramlar och skramlar i min mage? Jag trodde att det var sex killingar, men nu låter det som riktiga stenbumlingar!” Vargen gick långsamt och mödosamt. När han lutade sig över brunnen för att dricka, så tappade han balansen på grund av stenarna, och föll i brunnen och drunknade. När de sju killingarna såg det, kom de springande och de dansade av glädje med sin mor runt brunnen.

Volt egyszer egy öreg kecske s annak hét kicsi kecskollója. Szerette az öreg kecske az ő fiait, hát hogyne szerette volna. Mindig velük volt, egy pillanatra sem hagyta el, nehogy valami bajuk essék, egyszer azonban elfogyott a füvecske, ettek volna s nem volt mit: az öreg kecskének ki kellett menni a rétre fűért. De minekelőtte útnak indult volna, ugyancsak a szívére kötötte a hét kecskollónak:

– Halljátok-e, én most elmegyek a rétre, de vigyázzatok, nehogy beeresszétek a farkast, ha ide vetődik, mert bizony mondom, szőröstől, bőröstől felfal. Gonosz egy állat az, mondotta tovább a vén kecske. Hogy megcsaljon, más bőrt húz magára, de ti ne higyjetek neki: megismeritek durva hangjáról s fekete lábáról, csak vigyázzatok jól.

Mondták a kecskollók:

– Egyet se aggódjék, lelkem jó anyám. Ide ugyan be nem teszi a lábát farkas-barkas koma.

Elment a vén kecske, de még a faluból sem ért ki, jött a farkas-barkas, kopogtatott az ól ajtaján:

– Nyissátok ki, édes fiaim, hazajöttem s hoztam nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát.

De a kecskollók megismerték a farkast durva, rekedtes hangjáról s kiszóltak:

– Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert te nem vagy a mi édes anyánk. A mi anyánknak kedves hangja van, a tied pedig olyan durva, rekedtes. Farkas vagy te, nem kecske!

– Lám, lám, morgolódott magában farkas-barkas, de okosak a kis kecskollók. De csak várjatok, majd túljárok én a ti eszeteken. Elment a boltba, vett egy nagy darab krétát, azt megette s egyszeribe megfinomodott a hangja. Azzal visszament az ólhoz, ismét kopogtatott az ajtón:

– Nyissátok ki, lelkem fiaim, hoztam nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát.

Hanem a farkas az ól ablakára találta tenni a talpát s a kecskollók kiszóltak:

– Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert a mi anyánknak nincs fekete lába, mint neked. Farkas vagy te, nem kecske!

– Ej, ilyen-olyan adta, – morgolódott a farkas – megálljatok csak! Hiszen mindjárt nem lesz fekete a lábam.

Elszaladt a pékhez s annak elpanaszolta, hogy a lábát megütötte, mindanégyet, kösse be tésztával.

A pék megsajnálta farkas-barkast, bekötötte mind a négy lábát tésztával, aztán farkas-barkas szaladt a molnárhoz s attól lisztet kért.

– Dehogy adok, mondotta a molnár, valami rosszban sántikálsz, farkas-barkas koma.

– Bizony ha nem adsz, mindjárt felfallak, fenyegetődzött farkas koma.

A molnár megijedt farkas-barkas komától s behintette a lábát liszttel.

Most már harmadszor ment az ól ajtajára, kopogtatott s beszólt édes-kedves, anyás hangon:

– Nyissátok ki, lelkem fiaim, hazajött a ti édes anyácskátok, hozott nektek zöld füvecskét, leveleságacskát.

– Mutasd a lábadat – szóltak a kecskollók – hadd lám, te vagy-e a mi édesanyánk.

A farkas feltette lábát az ablak fájára s a bolond kecskollók a fehér láb láttára kinyitották az ajtót. Szentül hitték, hogy az édesanyjuk az, senki más. Az ám, a farkas volt az! Hej, édes jó Istenem, de szörnyen megijedtek. Ha lehet, a föld alá bujnak, de nem bujhattak a föld alá, bujtak hát, a hová lehetett: asztal alá, ágy alá, kemence mögé, ruhás almáriomba, tálasba, pohárszékbe, a hetedik a tulipános ládába. De hiszen bujhattak, a gonosz farkas sorba elé tessékelte őket s egymásután felfalta. Csak éppen a legkisebbet, a hetediket nem találta meg. Na, elég volt neki hat is. Ugy jól lakott, hogy alig birt elcammogni. Ahogy kiért a rétre, lefeküdt egy fa alá s ott elaludt.

Nem sokkal ezután hazajön a vén kecske, de majd elájult szörnyű ijedtében. Az ajtó tárva-nyitva, bent a szobában minden felforgatva, keresi, szólítja a fiait, egy hang sem felel rá, sír, rí, keservesen jajgat, óbégat s nagy későre megszólal a legkisebb kecske: Itt vagyok, éd’s anyám.

– Hol, lelkem gyermekem?

– A tulipántos ládában.

Nosza, felnyitja a láda fedelét, kikapja onnét a kis kecskollót, öleli, csókolja s kérdi: hol a többi. Mondja a kis kecskolló, hogy mi történt. Hogy itt járt a farkas-barkas s hamm! bekapta mind a hat testvérét.

De bezzeg nem volt otthon maradása a vén kecskének. Mondta a kicsi fiának:

– Jere, fiam, jere. Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg azt a gyilkost meg nem találom!

Szaladtak a rétre, de hogy szaladtak! Mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Hát éppen arra a fára bukkantak, amelyiknek a tövében aludott a farkas. Kidüllesztette a hasát s úgy horkolt, fujt, hogy zúgtak belé a falevelek, hajladoztak, bólintgattak a fa ágai.

Megáll a vén kecske, nézi, nézi, vizsgálja erről is arról is a farkast s hát látja, hogy valami mozog a felpüffedt hasában.

– Ó Istenem, édes jó Istenem! fohászkodott fel a vén kecske, úgy tetszik nekem, hogy még élnek az én édes fiaim!

Uccu, nem sokáig gondolkozott, haza szaladt, s ollót, tűt s cérnát hozott magával. Szép csendesen a farkas mellé guggolt, az ollóval kihasította a belét s hát abban a pillanatban egy kecskolló kidugta a fejét. Hasítja tovább, s im, egymásután mind a hat kecske kiugrik: kutyabaja sem volt egyiknek sem, mert a falánk farkas-barkas csak úgy lenyelte őket.

Na, volt öröm, de milyen öröm! A kecskollók ugráltak-bugráltak, nem találták helyöket széles jókedvükben. Mikor aztán jól kitáncolták magukat, mondta a vén kecske:

– Elég volt a táncból, most szaladjatok a patakra, hozzatok köveket, töltsük meg a gyomrát farkas-barkasnak, míg alszik.

Szaladtak a kecskollók, hoztak egy csomó követ, azt bedugták farkas-barkas hasába, a vén kecske meg szépen bevarrta a nyilást, de olyan ügyesen, hogy meg sem mozdult farkas-barkas. Aztán, usdi neki, vesd el magad, szaladtak haza!

Hát a farkassal mi lett? A farkassal bizony az lett, hogy mikor felébredt, erősen megszomjazott s elindult a patakra, hogy igyék egyet. Az ám, de a mint elindult, a kövek egymáshoz ütődtek, zörögtek-börögtek, gurultak erre-arra a hasában. Megáll farkas-barkas, néz jobbra, balra, ámul, bámul, nem tudta elgondolni, hogy mi zörög-börög a hasában. Mondta magában, amint a patak felé vánszorgott:

Tyhű, valami de zörög,
Ide-oda höngörög!
Hat kecskollót bekaptam,
S kő zörög a hasamban!

No ez csoda! Az bizony! Alig tudott a patak partjára vánszorogni, neki hasalt a víznek, de ahogy neki hasalt, a kövek egyet nagyot zördültek s belehuzták farkas-barkast a patakba.

Azalatt pedig a kecskollók otthon táncoltak, ujjogtattak, majd ki rugták az ól ódalát. Még ma is táncolnak, ha meg nem unták.



Change: Change: