Multilingual Folk Tale Database


Der Froschkönig oder der eiserne Heinrich (Jacob & Wilhelm Grimm)

A békakirályfi The Frog-King, or Iron Henry
Benedek Elek Margaret Hunt
Hungarian English

Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király s ennek három leánya. Szép volt mind a három, de különösen a legkisebb. Ez olyan szép volt, olyan gyönyörű volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

Volt a király palotájához közel egy rengeteg erdő, rengeteg erdő közepén öreg zádogfának árnyékában egy kút. A kicsi királykisasszony, ha meleg idők jártak, mindennap kisétált az erdőbe, leült a kút mellé. Itt ült, üldögélt sokáig s ha elúnta magát, elővette arany golyóját, azzal labdázott. Ez volt az ő legkedvesebb játéka.

Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy a golyó nem esett a kicsi királykisasszony kezébe, hanem esett a földre, onnét pedig belegurult a kútba. Belegurult s abban a pillanatban el is tűnt. Hiába nézte, vizsgálta a kicsi királykisasszony: mély volt a kút, nem látott a fenekére, – volt golyó, nincs golyó! Hej, sírt a kicsi királykisasszony, nagy búnak eredt szegény feje. Egyszerre csak hallja, hogy valaki beszél hozzá:

– Mi bajod, királykisasszony, mért sírsz olyan keservesen?

Körülnézett, de nem látott eleven lelket. Az ám, nem ember szólt hozzá, hanem egy nagy csunya béka a kútból.

– Hát te szóltál hozzám, mondotta a királykisasszony csudálkozva. – Azért sírok, mert arany golyóm a kútba esett.

– Egyet se búsúlj, – mondotta a béka. – Visszaveszem én a te arany golyódat. De mit adsz nekem, ha felhozom a kút fenekéről?

– Amit csak kivánsz, édes békám. Ruháimat, gyöngyeimet, drágaköveimet, de még aranykoronámat is.

Mondotta a béka: Nem kellenek nekem a te ruháid, gyöngyeid, drága köveid, szép királykisasszony. Az arany koronád sem kell. Hanem ha megigéred, hogy jó barátom, játszótársam leszel; ha megigéred, hogy asztalkádnál melletted ülhetek, a te arany tányérkádból ehetem, a te poharacskádból ihatom, a te ágyacskádban hálhatok, felhozom neked az arany golyót.

– Mindent megigérek, mondotta a kicsi királykisasszony, csak hozd fel az én kedves arany golyómat! De magában egyebet gondolt. Azt gondolta: csak brekegj, béka, brekegj, itt maradsz te a kútban s bizony nem ülsz te az én asztalom mellé. No bezzeg!

Több sem kellett a békának, csak a kicsi királykisasszony igéretét hallja, hopp, leszállott a tó fenekére, egy szempillantás mulva ujra felbukott a viz színére, hozta szájában az arany golyót s szépen átnyujtotta a kicsi király kisasszonynak. Hej, örült a kicsi király kisasszony! Ugrált, táncolt örömében s futva indult hazafelé az ő kedves játékával.

– Várj csak, várj, kiáltott a béka, vigy magaddal, én nem tudok úgy szaladni, mint te! De hiszen brekeghetett, ahogy a torkán kifért, a királykisasszony rá sem hallgatott, futva futott haza s úgy elfeledte a békát, mintha nem is lett volna. A béka pedig mit tehetett? Nagy búsan leszállott a tó fenekére.

Hát hiszen jó, jó, de mégsem úgy történt, mint a hogy a kicsi királykisasszony magában elgondolta. Másnap délben, mikor éppen ebédnél ültek mind, a király, a királyné, a királykisasszonyok s az udvarbéliek, hallják, hogy odakint a márvány garádicson pliccs, placcs, ugrál fölfelé valami, aztán egyszerre csak az ajtó mellé lepcsen, kopogtat s beszól:

– Nyisd ki az ajtót, kicsi királykisasszony!

Szalad a kicsi királykisasszony az ajtóhoz, nyitja, kikukkint a nyiláson s hát a béka ül ott, az ajtó előtt. Hirtelen becsapta az ajtót, visszaült az asztalhoz, de bezzeg nem izlett az ebéd, s csakúgy dobogott a szíve az ijedtségtől. Látta ezt a király s kérdezte:

– Mi bajod, kis lányom? Mitől ijedtél meg? Talán bizony valami óriás áll az ajtó előtt s elakart vinni téged?

– Nem, nem, felelt a királykisasszony, nem óriás, hanem egy csunya béka, az áll az ajtó előtt.

– Mit akar tőled az a béka?

– Jaj, lelkem édes jó apám, mikor tegnap az erdőben játszottam, aranygolyóm a kútba esett. Keservesen sírtam s ekkor egy béka felhozta a golyót a kút fenekéről. S merthogy nagyon kivánta, megigértem neki, hogy játszótársa leszek, de ki gondolta volna, hogy ez a csunya béka ide jöjjön? S lám, most itt van s be akar jőni hozzám.

E közben másodszor is kopogtatott a béka s bekiáltott:

– Nyiss ajtót, nyiss ajtót, szép királykisasszony! Talán bizony elfeledted, mit igértél tegnap nékem? Nyiss ajtót azonnal!

Mondta a király:

– Bizony, édes lányom, a mit igértél, meg is kell tartanod. Hát csak eredj és nyiss ajtót.

Mit volt mit nem tenni, fölkelt az asztal mellől a kicsi királykisasszony, az ajtót kinyitotta, a béka meg, hopp, hopp, pliccs, placcs, végig ugrált a szobán, éppen a kicsi királykisasszony széke mellé.

– Végy föl magadhoz, szólt a királykisasszonynak.

A kicsi királykisasszony huzódozott, vonakodott, de a király rászólt haragosan:

– Vedd föl!

Fölvette hát a békát, az meg a székről egyenesen az asztalra ugrott s mondta:

– Na most told közelebb hozzám a tányért, hogy együtt együnk.

Odatolta kénytelen-kelletlen, de majd kirázta a hideg, úgy félt. A béka jóizüen falatozni kezdett, de bezzeg a kicsi királykisasszonynak elment az étvágya. Mikor aztán a béka jól lakott, azt mondta:

– Most már eleget ettem, fáradt vagyok, álmos vagyok, vigy a szobádba, fektess selyem ágyadba s feküdj le te is, aludjunk.

De most már „eltört a cserép“. Sírt a kicsi királykisasszony, sírásától zengett a palota. Hogy ő a mellé a hideg, utálatos béka mellé feküdjék! Inkább meghal!

– De így meg úgy! – förmedt rá a király – ha jól esett a segítsége, essék jól a fekvés is mellette. Indulj!

Tetszett, nem tetszett, meg kellett fogni a béka hideg testét s vitte a szobájába. Az ám vitte, de a szobában ledobta egy sarokba s egyedül feküdt a puha selyem ágyba.

– Nem addig a’! szólt a béka. Fáradt vagyok, álmos vagyok, s éppen olyan jól akarok aludni, mint te. Végy föl az ágyadba, különben megmondom az édes apádnak.

A kicsi királykisasszony leszállott az ágyból nagy boszusan, felkapta a békát, s a falhoz dobta.

– Nesze, aludjál, csunya, utálatos béka!

Hanem ebben a pillanatban mi történt? Hej, nagy csuda történt. Hallgassatok csak ide. A csunya békából királyfi lett, de olyan szép királyfi, hogy a királykisasszonynak szeme-szája elállt a csodálkozástól.

– Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezte a királykisasszony, mikor egy kicsit magához tért a nagy csudálkozásból.

Most a királyfi szép sorjában elmondta, hogy őt egy vén boszorkány békává varázsolta, merthogy annak a boszorkánynak a leányát nem akarta feleségül venni. Egyedül csak a kicsi királykisasszony szabadíthatta ki a kútból, más nem, különben béka maradt volna teljes világ életében.

– Jössz-e velem az én országomba? – kérdezte a királyfi.

– Elmegyek én veled a világ végire is, felelt a kicsi királykisasszony.

Másnap reggel kinéznek az ablakon s hát egy aranyos hintó áll az ablak alatt; a hintó előtt nyolc hófehér paripa, a bakon pedig János ült, a királyfi hű szolgája. Ez a szolga olyan erősen szerette a királyfit, hogy mikor a királyfi békává változott, nagy bújában, bánatjában majd meghalt s hogy a szíve megne szakadjon, három vasabronccsal körülfogatta a szíve tájékát.

Na, bezzeg most volt öröm! A királyfi meg a kicsi királykisasszony beültek a hintóba, János felült a bakra, közéjük csördített a paripáknak s vágtatott a hintó szélnél sebesebben, de még a gondolatnál is sebesebben.

Már jómesszire voltak a várostól, egyszer csak a királyfi hallja, hogy valami nagyot pattan.

– Hé, János, kiáltott előre a királyfi, valami elpattant a hintón!

Hátra szólt János:

– Nem a hintó, felséges királyfi, hanem a szívem tájékán pattant el egy vasabroncs. A mikor te béka lettél, akkor rakattam rá három vasabroncsot, hogy a szívem meg ne szakadjon. Abból pattant el most egy.

Tovább vágtatott a hintó s egyszerre csak megint nagy pattanást hallott a királyfi.

– Hé, János, bizony mondom, a hintóban baj esett.

– Semmi baj sem esett, felséges királyfi, – a második abroncs pattant le a szívem tájékáról.

Vágtatott a hintó tovább, s mikor éppen a királyfi palotája elé értek, akkorát pattant az abroncs, hogy a paripák megriadtak tőle.

– Hé, János, nem törött le a hintó?

– Nem törött le, felséges királyfi, csak a harmadik abroncs pattant le a szívem tájékáról!

Abban a szempillantásban begördült a hintó a palota udvarára. Ott a királyfi szép gyengén leemelte a kicsi királykisasszonyt, felvezette a palotába, aranyszékbe ültette, aztán papot hivattak, megesküdtek, s csaptak hét országra szóló lakodalmat.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

In old times when wishing still helped one, there lived a king whose daughters were all beautiful, but the youngest was so beautiful that the sun itself, which has seen so much, was astonished whenever it shone in her face. Close by the King's castle lay a great dark forest, and under an old lime-tree in the forest was a well, and when the day was very warm, the King's child went out into the forest and sat down by the side of the cool fountain, and when she was dull she took a golden ball, and threw it up on high and caught it, and this ball was her favourite plaything.

Now it so happened that on one occasion the princess's golden ball did not fall into the little hand which she was holding up for it, but on to the ground beyond, and rolled straight into the water. The King's daughter followed it with her eyes, but it vanished, and the well was deep, so deep that the bottom could not be seen. On this she began to cry, and cried louder and louder, and could not be comforted. And as she thus lamented, some one said to her, "What ails thee, King's daughter? Thou weepest so that even a stone would show pity." She looked round to the side from whence the voice came, and saw a frog stretching forth its thick, ugly head from the water. "Ah! old water-splasher, is it thou?" said she; "I am weeping for my golden ball, which has fallen into the well."

"Be quiet, and do not weep," answered the frog, "I can help thee, but what wilt thou give me if I bring thy plaything up again?" "Whatever thou wilt have, dear frog," said she "my clothes, my pearls and jewels, and even the golden crown which I am wearing."

The frog answered, "I do not care for thy clothes, thy pearls and jewels, or thy golden crown, but if thou wilt love me and let me be thy companion and play-fellow, and sit by thee at thy little table, and eat off thy little golden plate, and drink out of thy little cup, and sleep in thy little bed if thou wilt promise me this I will go down below, and bring thee thy golden ball up again."

"Oh, yes," said she, "I promise thee all thou wishest, if thou wilt but bring me my ball back again." She, however, thought, "How the silly frog does talk! He lives in the water with the other frogs and croaks, and can be no companion to any human being!"

But the frog when he had received this promise, put his head into the water and sank down, and in a short time came swimming up again with the ball in his mouth, and threw it on the grass. The King's daughter was delighted to see her pretty plaything once more, and picked it up, and ran away with it. "Wait, wait," said the frog, "Take me with thee. I can't run as thou canst." But what did it avail him to scream his croak, croak, after her, as loudly as he could? She did not listen to it, but ran home and soon forgot the poor frog, who was forced to go back into his well again.

The next day when she had seated herself at table with the King and all the courtiers, and was eating from her little golden plate, something came creeping splish splash, splish splash, up the marble staircase, and when it had got to the top, it knocked at the door and cried, "Princess, youngest princess, open the door for me." She ran to see who was outside, but when she opened the door, there sat the frog in front of it. Then she slammed the door to, in great haste, sat down to dinner again, and was quite frightened. The King saw plainly that her heart was beating violently, and said, "My child, what art thou so afraid of? Is there perchance a giant outside who wants to carry thee away?" "Ah, no," replied she, "it is no giant, but a disgusting frog."

"What does the frog want with thee?" "Ah, dear father, yesterday when I was in the forest sitting by the well, playing, my golden ball fell into the water. And because I cried so the frog brought it out again for me, and because he insisted so on it, I promised him he should be my companion, but I never thought he would be able to come out of his water! And now he is outside there, and wants to come in to me."

In the meantime it knocked a second time, and cried,

"Princess! youngest princess!
Open the door for me!
Dost thou not know what thou saidst to me
Yesterday by the cool waters of the fountain?
Princess, youngest princess!
Open the door for me!"

Then said the King, "That which thou hast promised must thou perform. Go and let him in." She went and opened the door, and the frog hopped in and followed her, step by step, to her chair. There he sat still and cried, "Lift me up beside thee." She delayed, until at last the King commanded her to do it. When the frog was once on the chair he wanted to be on the table, and when he was on the table he said, "Now, push thy little golden plate nearer to me that we may eat together." She did this, but it was easy to see that she did not do it willingly. The frog enjoyed what he ate, but almost every mouthful she took choked her. At length he said, "I have eaten and am satisfied; now I am tired, carry me into thy little room and make thy little silken bed ready, and we will both lie down and go to sleep."

The King's daughter began to cry, for she was afraid of the cold frog which she did not like to touch, and which was now to sleep in her pretty, clean little bed. But the King grew angry and said, "He who helped thee when thou wert in trouble ought not afterwards to be despised by thee." So she took hold of the frog with two fingers, carried him upstairs, and put him in a corner. But when she was in bed he crept to her and said, "I am tired, I want to sleep as well as thou, lift me up or I will tell thy father." Then she was terribly angry, and took him up and threw him with all her might against the wall. "Now, thou wilt be quiet, odious frog," said she. But when he fell down he was no frog but a king's son with beautiful kind eyes. He by her father's will was now her dear companion and husband. Then he told her how he had been bewitched by a wicked witch, and how no one could have delivered him from the well but herself, and that to-morrow they would go together into his kingdom. Then they went to sleep, and next morning when the sun awoke them, a carriage came driving up with eight white horses, which had white ostrich feathers on their heads, and were harnessed with golden chains, and behind stood the young King's servant faithful Henry. Faithful Henry had been so unhappy when his master was changed into a frog, that he had caused three iron bands to be laid round his heart, lest it should burst with grief andsadness. The carriage was to conduct the young King into his kingdom. Faithful Henry helped them both in, and placed himself behind again, and was full of joy because of this deliverance. And when they had driven a part of the way, the King's son heard a cracking behind him as if something had broken. So he turned round and cried, "Henry, the carriage is breaking."

"No, master, it is not the carriage. It is a band from my heart, which was put there in my great pain when you were a frog and imprisoned in the well." Again and once again while they were on their way something cracked, and each time the King's son thought the carriage was breaking; but it was only the bands which were springing from the heart of faithful Henry because his master was set free and was happy.



Change: Change: