Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Szép palkó

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak egy fia volt, de ennek is hol adott enni, hol nem. Adott volna szegény feje, de mikor volt mit, s mikor nem. Azt mondja egyszer a fiú az anyjának, hogy õ bizony nem sanyarog többet itthon, elmegy szerencsepróbálni.

Sírt a szegény asszony, hogy most kifogy az egyetlen fiából, de azt sem mondhatta: maradj veszteg, édes szép fiam, tejbe-vajba fürösztgetlek, hasábfával kenegetlek, mert nemhogy tej, vaj lett volna, de még hasábfa sem volt.

Közmént legyen mondva, a fiút Palkónak hívták, s olyan szép legényecske volt, hogy nem akadt párja hét puszta határban.

Mondom, hogy sírt az asszony keservesen, de mégiscsak feltarisznyálta Palkót hamuba sült pogácsával, s isten hírével útnak eresztette.

Ment, mendegélt szép Palkó hegyeken, völgyeken keresztül, s estére kelve egy sûrû rengetegbe ért. Ahogy ment a rengetegben, messze, messze meglát valami gyenge világot, de az olyan kicsinek tetszett, mint a gyertya világa. Ment egyenesen abban az irányban, s hát a gyertyavilág erõsödik, nagyobbodik, s mikor egy hajításnyira lehetett attól, akkora tûz volt, mintha egy nagy kontignációs ház égett volna.

"Jaj - gondolja magában Palkó -, bizonyosan óriások lakhatnak ott!"

Na, azt eltalálta, mert csakugyan ott hemmedezett a tûz körül egy éktelen nagy óriás s mellette a fiai. Éppen szalonnát pirítottak.

- Egy életem, egy halálom! - mondja Palkó, s nagy bátran odament a tûzhöz. Levette a kalapját, s köszönt illendõképpen:

- Adjon isten, jó estét, apámuram!

Megfordul az óriás, s mordul egyet, de nagyot:

- Ne, te, ne, miféle emberizink jár itt?

Felelt Palkó:

- Én vagyok, apámuram.

- Hát ki s mi vagy te?

- Szegény legény vagyok, szolgálatot keresek, apámuram.

- No, köszönd, hogy apámuramnak szólítottál - mondá az óriás -, mert megpirítottalak volna a tûz lángján! Telepedj le, édes fiam!

Palkó leült az óriás fiai mellé, azok jóltartották pirított szalonnával, aztán lefeküdt, s aludott, mint a bunda.

Reggel, mikor fölkelnek, kérdi az öreg óriás:

- Hát, Palkó fiam, hová mégy szolgálatba?

- Én bizony, édes apámuram, a királyhoz szeretnék menni, mert hallottam, hogy ott három nap egy esztendõ, s becsületesen megfizetik a szegény legény bérét.

- Hej, fiam, messze lakik a király! A talpad elvásik, amíg odaérsz. Hanem ne búsulj, ülj a nyakamba, fogontozz jól az üstökömbe, s én elviszlek a király városába.

Felült Palkó az óriás nyakába, de azt mondja neki az óriás:

- Palkó fiam, hunyd bé a szemedet, mert különben leszédülsz, s ízzé-porrá törik minden porcikád!

Palkó behunyta a szemét, s az óriás csak megemelinté a lábát, s egyik hegyrõl átlépett a másik hegy tetejére. Második emelintésre egy tengert lépett átal, harmadika emelintésre egy olyan magas hegyre lépett, hogy a feje az eget verte. Ekkor megállott, egyet nagyot szusszant, s mondja Palkónak:

- Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam, mit látsz?

- Látok - mondá Palkó - messze, messze valami gyenge fehérséget. Vajon mi lehet az, apámuram?

- Az a király fellegvárának a karéja, Palkó fiam. De csak hunyd be a szemedet esmétlen.

Mikor az óriás hármat lépett, mondja Palkónak:

- Nyisd ki a szemedet, édes fiam, mit látsz?

- Ha jól szemlélem, házat látok, apámuram.

- Az a király fellegvára, Palkó fiam. Most még csak egy házacskának látod, de majd megnövekedik, csak hunyd be a szemedet.

Behunyta Palkó a szemét, s belefogódzott az óriás üstökébe magyarosan. No, ezt ugyan jól tette, mert olyan forgószél kerekedett, hogy ha kezével, lábával belé nem csipeszkedik, lekapja az a cudar szél. Le az. Hanem az óriástól surroghatott-burroghatott a szél. Csak emelintgette hosszú, langaléta lábát, hegyrõl hegyre, erdõkön-mezõkön által, s egyszerre csak mondja Palkónak:

- Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam! Nézz körül, mit látsz?

- Látok, édes apámuram, egy olyan szép palotát, amilyent még életemben nem láttam. Itt vagyunk éppen a kapuja elõtt.

- No, ha itt vagyunk, szállj le rólam, Palkó fiam, s menj a király elé! Én Istennek ajánllak, s megyek vissza a fiaimhoz.

Lemászott Palkó az óriásról, megköszönte szépen a jóságát, tiszteltette az óriásfiúkat, s azzal bement a palota udvarába. Ment egyenesen a király elé, s mondta, hogy mi járatban van.

- Jól van, Palkó fiam - mondá a király -, éppen most csaptam el a pulykapásztoromat, megteszlek pulykapásztornak.

Na, telt-múlt az idõ. Palkó jól viselte magát, s a király úgy megszerette, hogy megtette belsõ inasnak. De hogy szavamat össze ne keverjem, volt a királynak három szép leánya. Különösen a legkisebb olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Jártak is utána bezzeg a hercegek s királyfiak, de a kicsi királykisasszony, mikor Palkót meglátta, szóba sem állott velük. Palkó nemigen válthatott szót a kicsi királykisasszonnyal, mert a királyné mindig szemmel tartotta, de azért tudott, amit tudott, s az neki elég volt. Észrevette, hogy Palkó s a kicsi királykisasszony értik egymást, ha nem is beszélnek. Mondta is a királynak:

- Hallá-e, tudom már, hogy mért nem kell a legkisebb leánynak sem herceg, sem királyfi. Palkót szereti a beste-lélek lánya!

- Ugyan úgy-e? - mondja a király. - Hiszen majd eléveszem én Palkót. Tudom, Istenem, hogy többet nem veti szemét királykisasszonyra.

Mindjárt hívatta Palkót, s mondja neki:

- Hallod-e, Palkó, látom, hogy te ügyes legény vagy. Hát hallgass ide! A palotámmal szembe azt a nagy erdõt ma éjjel mind egy szálig vágd ki, hordd bé az udvarra, reggelre rakd kazalba, mert különben karóba húzatom a fejedet!

Megijed Palkó erre a beszédre, s mondja:

- Felséges királyom, húzasd karóba a fejemet, mert én azt száz esztendõre sem tudom elvégezni, amit parancsolál.

- De ördögadta kölyke, tömlöcbe vettetlek mostan, s mégis karóba húzatom a fejedet, ha reggelre az az erdõ nem lesz az udvaron.

Behívatott két istrázsát, s megparancsolta, hogy Palkót egyszeribe tömlöcbe vessék, kezét-lábát vasra verjék.

Leült Palkó nagy szomorúan a tömlöc földjére, s sírt keservesen, hogy mért is tudá elhagyni az édesanyját. Inkább éhezett, sanyargott volna, míg a világ s még két nap, semhogy ilyen szomorú vége legyen fiatal életének.

Hát amint sírdogál, kesereg magában, csak megnyílik a tömlöc falán egy titkos lappancs, azon béereszkedik a kicsi királykisasszony. Odament Palkóhoz, megölelte, megcsókolta, cirókálta-marókálta, s édes szókkal vigasztalta.

- Ne sírj, Palkó, ne könnyezz - mondá a kicsi királykisasszony -, nesze, adok neked egy rézcsapójú ostort, ezen a titkos lappancson menj ki, az erdõ alatt állj meg, s rittyents hármat, de nagyot, hadd zengjen belé az erdõ! A harmadik rittyentésre, ami ördög van a világon, mind elészalad, s te csak parancsolj nekik, reggelre behordják az egész erdõt.

Megörült Palkó, hogy hétszerte szebb lett, mint annak elõtte, vette az ostort, s kibújt a titkos lappancson, a kicsi királykisasszony pedig helyette ott maradt a tömlöcben, amíg visszakerül. Ment az erdõ alá, s ott hármat nagyot rittyentett a rézcsapós ostorral. Megzendült az erdõ, zúgott-zengett, mintha az istennyila szaladgált volna a fák közt, s hát csak omlik elé mindenfelõl a tenger sok ördög. A legöregebbik megy Palkónak, s kérdi:

- Mit parancsolsz, szép Palkó?

- Azt parancsolom - mondá Palkó -, hogy azt az erdõt mind egy szálig levágjátok, a király udvarára béhordjátok, s ott kazalba rakjátok.

- Meglesz, szép Palkó, eredj csak vissza, s aludj!

Palkó visszament a tömlöcbe, s reggelig diskurált a kicsi királykisasszonnyal.

Hej, azalatt az ördögök mit csináltak, édes Jézusom! Vágták az erdõt elõre-hátra, keresztül-kasul, reccsent-roppant, döndült a temérdek fa, fogták, vitték tövinél-hegyinél, ahogy hamarább kaphatták, le a hegyen, bé az udvarba, ott felvágták, fûrészelték, kazalba rakták, s azzal eltakarodtak, mintha a föld nyelte volna el õket.

Fölkel a király jókor reggel, kiáll a tornácra, de úgy hanyattég vágódott csudálkozásában, hogy három itatóscseber vizét mind ráöntötték, s mégis alig tudott feleszénkedni. Hívatja Palkót egyszeribe, s mondja neki:

- No, Palkó, ezt jól elvégezéd, de csak nyisd ki jól a füledet! Most azt parancsolom, hogy ma éjjel szántsd föl az erdõ helyét, vesd bé haricskával, az a haricska még az éjen keljen ki, nõjön meg, érjen is meg, arasd le, csépeld ki, õröld meg, s reggelre fõzd meg puliszkának, különben karóba húzatom a fejedet!

Megszomorodott Palkó a szíve gyökerébõl, s mondja a királynak:

- Felséges királyom, húzasd karóba a fejemet, mert a földet fel is szánthatom, haricskával bé is vethetem, de egy éjen hogy tudjon az kibújni, megnõni, meg is érni!

- Szót sem többet - rikkantott a király mérgesen -, vissza a tömlöcbe! Holnap reggel is karóba tudom én húzatni a fejedet, ördögadta kölyke!

Visszamegy Palkó a tömlöcbe, s nagy búnak ereszkedik szegény feje. Sírt, kesergett, évelõdött, hogy miért is tudá elhagyni szegény édesanyját. Hát amint sírdogál, kesereg, felpattan a titkos lappancs, s béereszkedik a kicsi királykisasszony. Odamegy Palkóhoz, megöleli, megcsókolja, cirókálja-marókálja, s azt mondja neki:

- Ne sírj, Palkó, ne könnyezz, nem is olyan nagy baj ez! Nesze, adok most egy aranycsapós ostort, bújj ki a lappancson, s ott, hol tegnap éjjel, rittyents hármat, de nagyot, hogy ég, föld megzendüljön, s ami ördög van a földön s föld alatt, mind elészalad. Csak szólj nekik, egyébre gondod ne legyen!

Palkó úgy tett, amint a kicsi királykisasszony mondta, s hát - Uram, Jézus, ne hagyj el! - a harmadik rittyentésre annyi ördög szaladt elé, hogy a földet bélepték, s még a csillagos ég is megfeketedett.

Kérdi a legöregebb ördög:

- Mit parancsolsz, szép Palkó?

Mondja Palkó, mi nagy bajban van.

- Azon egyet se búsulj - mondá az ördög -, eridj haza, s aludj!

Palkó szépen visszament a tömlöcbe, s reggelig diskurált a kicsi királykisasszonnyal.

Aközben az ördögök nekiestek a földnek, egy micre felszántották, bevetették. Még el sem boronálták, kikelt a haricska; ki sem kelt, már megnõtt; meg sem nõtt, már megért; meg sem érett, learatták; le sem aratták, kicsépelték; ki sem csépelték, már megõrlették - hipp-hopp! megvolt a haricskaliszt, elé hamar egy nagy kandért a pokol fenekébõl! Hoztak egyet, nagyobbat a templomnál. A kazalfát meggyújtották, a kandért tûzre tették; fõtt, rotyogott a puliszka, meg is fõtt már; elé Plutóné egy puliszkakeverõt, akkorát, mint egy szarufa, keveri körbe, kavarintja, egy nagy fakanállal lapogatja; ismét felteszi a kandért a tûzre, süllent a kandér feneke, elválik a puliszka, fordítják a kandért, kiborul a földre a puliszka, nagyobb, mint a Hargita.

Kakaskukorékolásra készen voltak, indultak, mentek, s úgy elszelepeltek, mint a sebes szélvész.

Bezzeg hogy korán kelt a király, s ment ki a tornácra, hadd lám, csinált-e valamit az az ördöngös legény. Nézi, nézi a rettentõ nagy puliszkát, s úgy elájult, hogy hat itatóscseber vizét öntötték rá, s mégis alig tudott feleszénkedni.

Ahogy feleszénkedett, megparancsolta, hogy dobolják össze a város népét, s takarítsák el az udvarról a puliszkát. Na hiszen, nem kellett erõsen összedobolni, szaladt a sok szegény nép, s ki amennyi puliszkát bírt, vitte, szaladt, s hazáig meg sem állott. Mikor aztán a puliszkát úgy eltakarították, hogy még a földet is felvakarták utána, hívatja a király Palkót, s mondja neki:

- No, te legény, megcsúfoltál, de még ne örvendezz! Tudom, hogy magadtól ennyi ki nem telt, hanem jól van, most nyisd ki csak igazán a füledet! Holnap reggel menj ki az istállóba, ott van egy fekete ménló s egy fekete kanca, azután két sárig kancacsikó s egy szürke kancacsikó. Ezeket rendre jártasd meg, míg habot ver a testük! Ha nem: karóba húzatom a fejedet.

Hej, örült Palkó, hiszen ha csak lovakat kell jártatni, az már könnyû dolog. Nem is mondta egy szóval sem a királynak, hogy csak húzassa karóba a fejét, mert úgysem tudja megtenni, szaladt le nagy vígan a tömlöcbe. De jött utána egyszeribe a titkos lappancsajtón a kicsi királykisasszony is, s mondja neki:

- Látom, hogy jókedved van, Palkó, pedig még csak most kellene igazán búsulnod. Eddig az ördögök mindent elvégeztek helyetted, de fényes nappal nem jöhetnek elé, hogy segítsenek.

Mondja Palkó:

- Hát te mit gondolsz, lelkem, édes királykisasszony? Tudok én lovat jártatni az ördögök nélkül is.

- Jaj, lelkem, Palkóm, édes Palkóm - mondá a kicsi királykisasszony -, tudod-e, hogy az a fekete ménló az apám, az a fekete kanca az anyám, a két sárig kancacsikó a két testvérem, s a szürke én magam leszek? Amikor te bé akarsz lépni a küszöbön, úgy rúgunk feléd, hogy a szemed is szikrádzik belé. Hanem hallgass ide! Van az ajtón belül egy vasrúd, ezt, akárhogy rúgnak feléd, kapd fel bátran, ne féltsd a kezedet, s üsd addig a lovakat, amíg meg nem adják magukat! Csak engem ne üss, édes Palkóm, mert én nem rúglak meg, csak úgy teszek, mintha én is rúgnálak téged! Nesze, adok egy rézkantárt is, azt aztán rendre húzd a fejünkbe, a többi a te gondod.

Azzal a királykisasszony elbúcsúzott Palkótól, s meghagyta, aludjék, hogy holnap aztán nyitva legyen ám mind a két szeme.

Palkó megfogadta a tanácsot, lefeküdt, s aludt hajnalig, mint a bunda. Pitymallatkor fölkelt, s ment hátra az istállóba. Már messzirõl hallotta, hogy ott vannak a paripák, úgy nyeríteztek, táncoltak, dobrokoltak. No, Palkó, most meleged lesz, azt mondom. Mikor az ajtót kinyitotta, az öt paripa úgy rúgott feléje, hogy karikát hányt a szeme. De Palkó sem volt olyan tedd el s elé se vedd legény, felkapta nagy hirtelen a vasrudat, s neki a fekete ménlónak - sirítsd! üti, vágja, dögönyözi, hogy egyszerre csak elterült a hídláson, s a jászolt is harapta nagy kínjában. Hamar a fejébe a rézkantárt, rápattan a hátára, s azzal aló neki, vesd el magad! - repült a fekete ménló, mint a sebes szélvész. Mikor aztán a hab csak úgy szakadt le róla, visszafordult vele az istállóba.

Azon módúlag jártatta meg a fekete kancát s a két sárga kancacsikót is, de mikor a szürke kancacsikóra került a sor, azt már nem verte, csak színleg ütötte a hídlást, a jászolt, s nagyokat rikkantott. No, ez hamar megadta magát.

- Látod-e - mondta most a fekete kanca -, úgy-e mondtam, hogy ez az istentelen szürke csikó elárult. Miatta vert meg ez a kötélrántó, de hiszen megfizetek azért a sok szenvedésért!

Hallja ezt Palkó, s a fülébe suttintja a szürke csikónak:

- Hallád-e, mit beszélt az anyád?

- Hallám, hallám, csak ülj a hátamra, s menjünk, mint a sebes szél, mert itt nincs maradásunk ez órától fogvást!

Aj, Szûz Mária, ne hagyj el! - repült a csikó, hogy a lába nem is ért földet, repült a madárnál is sebesebben, a szélnél is sebesebben, de még a gondolatnál is sebesebben, hegyen át, völgyön át, erdõn-mezõn keresztül, folyóvizeken, tavakon, tengereken is keresztül, s hét nap s hét éjjel meg sem szusszant. Akkor csak megszólal a csikó, s mondja Palkónak:

- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?!

- Látok egy sasmadarat, hétrõfnyire szakad a láng a szájából, s egyenesen utánunk repül.

- No, ha látsz, tudd meg, hogy az az én apám, s mindjárt utolér. Hanem én most keresztülbucskázom a fejemen, s kölesvetés lesz belõlem, te is bucskázz átal a fejeden, s kölespásztor lesz belõled. Ha az apám kérdi, hogy nem láttál-e erre egy csikót meg egy legényt, mondjad neki: de bizony láttál, amikor ezt a kölest elvetették.

Na, úgy lett, ahogy a csikó mondta. Jön a sas, s kérdi Palkótól:

- Hé, földi, nem látott-e kend egy csikót s rajta egy szép legényt?

- De bizony láttam, mikor ezt a kölest idevetették. Lehet annak már vagy négy hete, ha nem több.

- Nem azok voltak hát, akiket én keresek - mondá a sas, s azzal visszafordult, s meg sem állott hazáig.

Mondja otthon a feleségének, hogy s mint járt.

- Ó, te boldogtalan, te - mérgelõdött a királyné -, hiszen az a kölesvetés a te leányod volt, a pásztora pedig Palkó! Hogy tudának így elbolondítani! Tüstént eredj utánuk!

Meg sem szusszant a király, repült vissza sas képében.

Ezalatt Palkóék is vágtattak hegyen-völgyön által, de a csikó most már kezdett lankadni, s a sas csak egy puskalövésre volt utánuk. Mondja a csikó:

- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?!

- Látom, hogy repül utánunk egy sas, s a szájából tizennégy rõfnyire szakad a láng.

- No, ha látod, az az én apám. Bucskázzunk átal a fejünkön, én bárány leszek, te pedig pásztor, s ha kérdi, hogy láttál-e egy csikót s azon egy szép legényt, mondjad neki: láttál, mikor ezt a bárányt fiadzották.

Másodszor is bolonddá tették a sast, s az visszafordult nagy mérgesen, repült haza egyenesen. Mondja, hogy nem látott egyebet, csak egy bárányt meg a pásztorát.

De még csak most lett igazán mérges a királyné.

- Ó, te bolond, te, hiszen az a bárány a te leányod volt, a pásztor pedig Palkó! Visszafordulj tüstént, s többet el ne bolondítsanak!

Repült a király sas képében, nagyokat csapott a szárnyával, hogy az ég is meg-megnyiladozott. Vágtatott a csikó is Palkóval, de most még bágyadtabb volt. Hátraszólt Palkónak:

- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?! Mintha láng perzselné a szõrömet.

- Látom, hogy ismét repül utánunk a sas, de most úgy szakad a láng a szájából, hogy nem látom az eget a füstjétõl.

- No, ha látod, mindjárt vége az életünknek, ha hirtelen fejünkön keresztül nem bucskázunk. Hát most egy kápolna lesz belõlem, Palkó, tebelõled a kápolnában remete. Ha kérdi az apám, hogy nem láttál-e ilyen s ilyen csikót s ilyen s ilyen legényt, mondjad: de bizony láttál, mikor ezt a kápolnát építették.

Mire keresztülbucskáztak a fejükön, s kápolnává meg remetévé változtak, lecsapott a sas is, hogy a föld mind megperzselõdött körülötte, s kérdi a remetét:

- Ugyan bizon, te szent ember, nem láttál-e errefelé elvágtatni egy szép legényt szürke csikóval?

- Hát biz én, ha jól emlékszem, láttam ezelõtt egy esztendõvel, mikor ezt a kápolnát építették.

- No, ha akkor láttál, az nem is az, akit én keresek - mondá a sas, s visszarepült a királyi palotába.

A királyné már kint állott a tornácon, s verte össze a tenyerét nagy csúfondárosan.

- Megint elbolondítának, úgy-e?! No, az sem fele kár, amit te megeszel!

Eleget bizonykodott a király, de így s de úgy, õneki azt mondta a remete, hogy most esztendeje látott egy szürke csikót: a királyné majd megpukkadt a méregtõl s bosszúságtól.

- Ó, te bolond, te, hiszen az a remete Palkó volt, s a kápolna a te leányod! No, most én megyek utánuk, engem, tudom, el nem bolondítnak!

Abb' a minutában sólyommadárrá változott, s repült Palkóék után, a gondolatnál is sebesebben. Haladtak Palkóék is, ahogy lehetett, de inkább lassan, mint sebesen, s többet hátra, mint elõre. Egyszer csak hátraszól a csikó:

- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?!

- Látok egy sólyommadarat, de ennek aztán hetvenhét rõfnyire szakad a láng a szájából.

- No, ha bizony látsz, tudd meg hát, hogy ez az én anyám, s most ugyancsak jól vigyázzunk az életünkre, mert az anyámat nem lehet elbolondítani. Hát én most tóvá változom, te pedig aranyrécévé, s vigyázz, hogy meg ne foghasson a sólyommadár!

Hiszen azt jól eltalálta a csikó, hogy a sólyommadarat nem lehet elbolondítani, mert az, ahogy tóvá meg récévé változtak, egyenest lecsapott a récére. De amikor lecsapott, a réce alábukott a tóba, s hiába kerülgette, mert olyan ügyesen alábukott mindig, hogy nem tudta megfogni. Fogja magát a sólyommadár, visszaváltozik királynénak, felkap egy nagy követ a tó partjáról, a récét megirányozza. De a réce most is hirtelen lebukott a tóba, s a kõ nem találta el. Ami kõ volt a tó partján, mind a récére dobálta, de csak nem tudta eltalálni.

Mikor aztán egy kõ nem sok, annyi sem volt, akkor a két kezét fölemelte, s megátkozta õket, de olyan erõsen, hogy ég s föld elsötétedett. Azt kiáltozta feléjük, ahogy a torkából kifért:

- Kifogátok rajtam is, istentelenek! Két szép leányomból kifogytam, úgy megveréd a vasrúddal, te ölõgyilkos Palkó. Most kiforgatsz a harmadik leányomból is. De megátkozlak, hogy úgy elfelejtsétek egymást, mintha soha nem is ismertétek volna!

Többet nem szólt, de ez éppen elég volt. Hirtelen keresztülbucskázott a fején, ismét sólyommadárrá változott, s repült haza szörnyû lángolással.

Ahogy elrepült, a tó is összecsapódott, királykisasszony lett belõle, a récébõl pedig Palkó, még hétszerte szebb, mint annak elõtte. Most már nem tarthattak senkitõl, semmitõl, elindultak szép csendesen, mentek, amerre a szemük látott. Addig mentek, mendegéltek, amíg egy város szélére nem értek. Ott leültek, egy kicsit diskuráltak, hogy lesz, mint lesz ezután. Egyszerre csak elnyomta õket az álom, s elaludtak.

Reggel, mikor fölébrednek, néznek, néznek egymásra, de úgy, mint két idegen. Kérdezi Palkó:

- Ki vagy, te szép leány?

A leány is kérdezi: - Hát te ki vagy, te szép legény?

Mondja ez is, mondja az is a nevét, de nem ismertek egymásra. Nem tudták elgondolni, hogy kerülhettek össze. Hanem azért szépen bementek együtt a városba, s ott elváltak: az egyik ment jobbra, a másik balra. Palkó beállott egy urasághoz inasnak, a királykisasszony is egy másikhoz belsõ leánynak.

Telt-múlt az idõ, s Palkó mindennap megfordult annál a háznál, ahol a királykisasszony lakott, járt oda, hol levéllel, hol üzenettel, látta mindennap a királykisasszonyt, beszélgettek is együtt, de egymást nem ismerték.

Mikor éppen egy álló esztendeje volt, hogy a királyné megátkozta õket, Palkó azt látja álmában, hogy a fekete ménló elpusztult. Küldik reggel abba a házba, hol a királykisasszony lakott, s mondja neki, hogy milyen csudálatos álmot látott.

- No, az igazán csudálatos álom - mondá a leány. - Én meg azt láttam ma éjjel, hogy a fekete kanca pusztult el.

Néznek, néznek egymásra, eszénkedni kezdnek, s hát egyszerre csak eszükbe jut, hogy õk ismerték egymást valamikor. Még jobban nyiladozni kezdett a fejük, s haj, édes Jézusom, se szó, se beszéd, csak egymás nyakába borulnak, ölelkeznek, csókolóznak.

Mindjárt megfejtették az álmot, hogy az nem is lehet másként: meghalt a király s a királyné. Egyszeribe indultak, s meg sem állottak, míg haza nem értek.

Csakugyan úgy volt, ahogy álmodták. A királykisasszonyt kikiáltották királynak, s szabadjára hagyták, hogy válasszon urat magának. Bezzeg hogy szép Palkót választotta. Csaptak olyan lakodalmat, hogy Hencidától Boncidáig folyt a bor s a pálinka s a mindenféle fáin lé. Azután a fiatal pár dióhéjba kerekedett, az Olton leereszkedett, s meg sem állottak, míg a Palkó anyját meg nem találták. A szegény asszonyt maguk közé ültették a dióhéjba, s vitték magukkal a királyi palotába.

Ma is élnek, ha meg nem haltak.