Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A vitéz szõcs

Benedek Elek

Egy szõcsrõl mondok mesét, aki olyan szegény volt, mint a templom egere. De mégsem! Volt neki egy tûje, egy rossz ollója, egy fogatlan felesége, aztán annyi gyermeke, mint a rosta lika, még eggyel több. Mikor ettek, mikor nem, még puliszka is csak vasárnap telt, akkor is csak nagy ritkán. Egyszer mégis úgy esett, hogy a puliszkából megmaradt egy morzsa az asztalon, s hát annyi légy gyûlt rá, hogy ezek bizony egy egész puliszkát is fölfaltak volna.

Megharagszik a szõcs, hogy még a légy is õt koldusítja, s úgy lecsap a tenyerével, hogy egyszerre húsz légy maradt halva.

"Ejnye! - gondolja a szõcs -, hát csakugyan olyan erõs ember volnék én?! Na, ezt igazán nem hittem volna. Hiszen akkor vivát, Keresztúr! Menjünk, próbáljunk szerencsét!"

Mindjárt faragott egy táblát, s nagy, öreg betûkkel ráíratta:

Nyakába akasztotta a táblát, s csakugyan elindult világgá. Eleget sírtak-ríttak a gyermekei, hogy maradjon, ne menjen, mi lesz belõlük nála nélkül; a felesége sem különben, de a szõcs olyan erõsen el volt tökélve, hogy kötéllel sem lehetett volna otthon tartani. Erõsen bízott, hogy a nagy vitézségével majd csak boldogul valahol a föld kerekségén.

Elindult hát, ment, mendegélt, s útközben egy rengeteg erdõbe ért. Nagyon elfáradt, leheveredett egy kút mellé. Amint ott heverészne, odajön az ördög egy rettentõ nagy bivalybõrrel, hogy vizet merjen abba. Meglátja a szõcsöt, s a nyakában a táblát azzal az írással.

"Hm - gondolja magában -, ez ugyan erõs ember lehet! Éppen jó volna nekem szolgának!" Mindjárt köszönti is, mégpedig illendõképpen:

- Adjon isten, földi!

- Adj' isten! - fogadta a szõcs nagy kurtán.

- Hát csakugyan olyan erõs ember volna kend, hogy "húszat egy csapásra"? Mi?

- Ühüm - dünnyögte a szõcs.

- Nem szegõdnék be hozzám szolgának?

- Már hogyne, ha jó bért fizet!

Megalkudtak hirtelen. A szõcs három esztendeig szolgál az ördögnél, fát, vizet hord, egyebet semmit sem csinál, s mikor az ideje kitelik, kap egy zsák aranyat.

A vitéz szõcs kezet csapott, azt mondta:

- Itt a kezem, nem disznóláb, ördög atyámfia, eb, aki megmásolja.

Azzal elmentek haza az ördöghöz, kinek éppen annyi gyermeke volt, mint a szõcsnek, talán még több vagy kettõvel.

Ahogy hazaértek, az ördögfiúk egy cseppig megitták a vizet, s a szõcsnek kezébe teregették a bivalybõrt, hogy hozzon vizet a kútról.

Haj, szegény feje! Töprenkedett, tûnõdött, hogy már most õ mit csináljon? Még az üres bivalybõrt valamiképpen csak el tudta cipelni a kúthoz, de vízzel tele! Meg sem tudná billenteni. Amíg így tûnõdött, az ördögök megunták várni, s egyet utána küldöttek. Megijedt a szegény szõcs, hogy mármost mi lesz vele. Nagy ijedtségében, hogy valamit csináljon, egy fával elkezdett ásni a kút körül. Kérdi az ördög, mikor odaért:

- Hát te mit csinálsz, vitéz szõcs?

- Én bizony - felelt a szõcs - azt gondoltam, hogy minek járjak ki vízért mindennap, egyszerre hazaviszem az egész kutat.

- Jaj, azt ne tedd - rimánkodott az ördög -, mert vak az anyám, s még belé találna esni, inkább én hordok vizet helyetted!

- Hát hiszen úgy jól van - mondá a szõcs, s jó szívvel beleegyezett, hogy az ördög vigyen haza vizet.

Másnap fáért küldötték a szõcsöt, de egyszerre három ölet kellett volna hogy hozzon. Úgy bizony, de mikor elég volt abból neki három hasáb is! Törte a fejét, mit csináljon. De csak hiába törte, nem került ki abból okosság. Unalmában azt a rengeteg sok öl fát, ami csak levágva volt az erdõben, darabonként kezdette összekötözni. Az ördögök nem gyõzték várni, s megint egyet utána küldöttek. Ez éppen akkor ért oda, mikor a szõcs kötözgette a fákat.

- Hát te mit csinálsz? - kérdi az ördög.

- Mit-e?! Csak nem járok ki mindennap az erdõtökbe! Egyszerre hazaviszem mind, ami van.

Ezt olyan nagy haraggal mondta, hogy a szegény ördög csak úgy meghõkölt a nagy ijedtségtõl. Rimánkodott, hogy az istenért, meg ne tegye azt, mert ha most hazaviszi, ami fa van, mind elégetnék, s a télre egy szál sem maradna. Õ inkább hazahordja apránként.

Eközben az ördög belekapaszkodott egy nagy bükkfának a hegyébe, s húzta lefelé, hogy majd így kötözi tövéhez a fát. Amint húzza, elkiáltja magát:

- Jaj, jaj! Jere hamar, vitéz szõcs, fogd meg ezt az ágat, mert a nadrágom szíja elszakadt!

De már ezt nem tagadhatta meg a szõcs, megfogta a fa hegyét. Hanem abban a pillanatban, ahogy az ördög eleresztette, a fa hegye visszacsapódott, s úgy eldobta a szõcsöt, hogy az erdõnek éppen a túlsó szélén esett le, egy bokor mellé. A bokorból kiugrik egy nyúl, megfutamodik, a szõcs utána, s hogy, hogy nem, éppen az ördög felé futott a nyúl. A vitéz szõcs úgy tett, mintha erõsen mérgelõdnék, s szidta a nyulat, mint a bokrot.

- Hitvány állatja! Az egész erdõt keresztülugrottam érte, s mégsem tudám elfogni. Nézzen oda az ember! - S vége-hossza nem volt a zúgolódásnak.

Otthon az ördögök összesúgtak-búgtak, s elhatározták, hogy még csak egy próbára teszik a vitéz szõcsöt, s ha akkor is kifog rajtok, kifizetik az egész bérét, s hazaküldik. Másnap a legerõsebb ördöggel kiküldötték a mezõre, hogy tegyék próbára az erejét. Az ördög egy ostort s egy buzogányt vitt magával. Mikor a mezõre érnek, azt mondja az ördög:

- No, te vitéz szõcs, mutasd meg, hogy milyen erõs vagy! Hadd lám, tudsz-e akkorát rittyenteni azzal az ostorral, mint én?

- Jobb lesz, ha nem is adod a kezembe - mondotta a szõcs -, mert az Isten Istenem ne legyen, ha akkorát nem rittyentek, hogy a szemed ki nem fordul attól!

- Hát forduljon! - kötekedett az ördög.

- Csak rittyents elõbb te! - biztatá a szõcs. Az ördög erre kezébe vette az ostort, s akkorát rittyentett, hogy a vitéz szõcs ijedtében keresztülesett a fején.

Alig tudott feltápászkodni, hanem azért azt mondta:

- No, ez ugyan nem volt valami erõs rittyentés, ördög koma. Hanem most már takard el a szemedet, ha azt nem akarod, hogy kiforduljon!

Az ördög meggondolta, hogy annak bizony fele sem tréfa, s befogta a szemét. A vitéz szõcsnek sem kellett több, hirtelen fölkapta a buzogányt, s úgy fejbe teremtette az ördögöt, hogy tíz kád vizet öntöttek rá, míg föleszmélkedett.

- No - mondá a szõcs, mikor nagy nehezen talpra állította az ördögöt -, ki tud nagyobbat rittyenteni, ördög koma? He?!

- Te, te - nyöszörgött az ördög keservesen. - Most csak menjünk haza!

Még csak most kerekedett igazi nagy ijedtség az ördög famíliájában, mikor meghallották a vitéz szõcs legújabb cselekedetét. Mindjárt teletöltöttek egy zsákot arannyal, s odaadták, hogy vigye haza, hogy többet a színét se lássák.

- De már azt nem teszem! - pattogott a vitéz szõcs. - Ha azt akarjátok, hogy itt hagyjalak, hozzátok el a béremet is, különben itt maradok, míg a három esztendõ ki nem telik.

De hiszen ettõl jobban féltek, mint a tömjénfüsttõl. Inkább hazavitték a zsák aranyat, csak ott ne maradjon. A vitéz szõcs elõrement, s hamarább hazaért, mint az ördög, ki az aranyat vitte utána. Hirtelen kiküldötte a feleségét a csûrbe, hogy a ketrecbõl töltsön meg egy zsákot polyvával, s éppen akkor jöjjön be vele, mikor az ördög is megérkezik. Akkor aztán dobja fel a zsákot a padlásra, s mondja: "Nézze, édes uram, tiszta színarannyal van tele; addig szolgáltam, míg kend odajárt."

Az asszony csakugyan úgy tett, ahogy az ura mondta. Mikor az ördög látta, hogy ennek az embernek még a felesége is olyan erõs, hogy egy zsák aranyat csak fellódít a padlásra, ijedtében õ is fellódította, s azzal úgy elszaladt, mintha a szemét vették volna ki. Vissza sem mert nézni, míg az erdõig nem ért. Itt találkozik egy farkassal, s ez kérdi tõle:

- Hova futsz olyan lelkedbõl, ördög koma?

- Jaj, jaj, ne is kérdezd, farkas koma! Vagy tán nem hallottad hírét a vitéz szõcsnek?

Aztán elbeszélte, hogy mi minden vitéz dolgokat nem cselekedett az az ember.

Nagyot kacagott a farkas, hogy az erdõ zengett, zúgott belé. Mikor aztán magához tért a kacagástól, felbiztatta az ördögöt, hogy menjenek vissza a szõcshöz, vegyék el tõle az aranyat, hiszen az egy gyönge, tepelák ember.

Az ördög hitte is, nem is a farkas beszédjét, de mégiscsak ráállott, mert szerette volna visszakapni a zsák aranyat. Hanem csak olyanformán ment vissza, ha egy jármot csináltatnak, s abba mind a ketten belefogódznak, mert attól félt, hogy a farkas cserbenhagyja, ha majd szorul a kapca.

A farkas nem bánta, teljék kedve az ördögnek. Jármot csináltak, belefogództak, s úgy mentek a szõcs udvarába. Ott éppen javában játszottak a szõcs fiai, s mikor észrevették, hogy az ördög járomba fogódzva jön a farkassal, azt hitték, hogy a farkast is nekik hozza, elkezdettek hát kiabálni:

- Né, né! Az apám farkast is szolgált!

Egy másik gyermek meg azt kiáltja:

- Az ördögöt se eresszük el, az ördögöt se eresszük el!

Haj! megijed az ördög szörnyûségesen, s - aló neki, vesd el magad! - megfutamodott jármostul, farkasostul együtt. Eleget bátorította a farkas: "Ne fuss, te bolond ördög! Ne félj, te bolond ördög!" Nem hallott az semmit, futott, ahogy csak gyõzte. Addig futott, míg a farkas feje egy fa ikrébe felakadt, a járom pálcája eltörött, s õ szaladott tovább. Talán még ma is szalad.

A vitéz szõcs megszabadult szépen ördögtõl, farkastól, s még ma is boldogan él egész háza népével a temérdek sok aranyból.