Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Szalonnafa

Benedek Elek

Volt egyszer egy király. Ennek a királynak olyan fája volt, amely mindennap egy szalonnát termett. No, hanem nem sok örömét látta. Hiába állított melléje minden istenadta éjen egy regiment strázsát, bizony csak ellopták a szalonnát róla. Ki s miféle lelkes vagy lelketlen állat lehetett a tolvaj, nem tudá senki lélek, mert az a regiment strázsa úgy elaludt éjfélkor, mint a fekete föld. Búsult a király erõsen, hogy õ már nem ehetik soha ez életben kedve szerint való paprikás szalonnát. Eléáll egy reggel a király legidõsebb fia (mert volt neki három fia), s azt mondja:

- Felséges apám, megõrzöm én azt a szalonnát.

- Jól van - mondá a király -, próbáld meg, de ha egy regiment strázsa meg nem tudta õrizni, tõled még inkább ellopják.

Kimegy a királyfiú estére kelve a kertbe, de bizony éjfélre elaludt, s reggelre csak ismét nem volt szalonna. Másnap este a középsõ királyfiú próbált szerencsét, de ez is éppen úgy járt. Harmadnap a kicsi királyfiú állott elé, odadörgölõdzött az édesapjához, s rimánkodott, hogy õrizhesse azt a szalonnát. De bezzeg kikacagták a bátyjai. Hogy így s hogy úgy, te taknyos macskabéka, ha mi meg nem tudtuk õrizni, majd te õrzöd meg! No hiszen!...

"Hát csak kacagjatok" - gondolá a kicsi királyfiú. Addig kunyorált, míg az apja azt nem mondta:

- Jól van, a többi után próbálj te is szerencsét!

Hej, örült a kicsi királyfiú! Mikor estére kerekedett az idõ, elévett két kardot, lement a kertbe, földbe szúrta mind a kettõt, s lefeküdt közéjük. Gondolta, hogy ha elalszik, bármelyik oldalra dõljön, a kard megszúrja, s fölébred. De éjfélkor olyan szél lebbentette meg a szemét, hogy mindjárt elaludt, hanem föl is ébredt abban a minutában, mert az egyik kard oldalba szúrta. Fölpattan fektébõl a kicsi királyfiú, s meglát egy õsöreg embert, aki viszi a szalonnát. Kiabálni kezdett torkaszakadtából:

- Hé, bátya, hé! Nem kend ültette azt a szalonnát!

De biz az öreg hátra se nézett, s nagy hirtelen egy kicsi likon a föld alá ereszkedett. Hazamegy a kicsi királyfiú, s mondja a bátyjainak, hogy mi történt, s hogy eresszék le õt kötélen, mert addig meg nem nyugszik, míg azt a vén tolvajt föl nem találja. A bátyjai le is eresztették, de a kicsi királyfiú elébb azt mondta nekik:

- Halljátok-e, én most lemegyek, de ha aztán vissza nem húztok, azt kívánom, hogy az egyikbõl legyen disznópásztor, a másikból csizmatakarító.

Leért a föld alá a kicsi királyfiú, aztán ment, mendegélt, s estére ért egy házikóhoz. Bement a házikóba, s hát egy vak ember s egy vak asszony üldögél bent. Nem szólt semmit, szépen az ágy alá osonkodott, s ott elbújt. A vak asszony mindennap háromszor fõzött puliszkát meg köménymaglevest, s azzal éppen jóllaktak. A kicsi királyfiú megéhezett a sok kóborlásban, s mikor a vak asszony kiborította a puliszkát az asztalra, szépen kisettenkedett az ágy alól, s felét megette a puliszkának is, a levesnek is. A vak ember, mikor a puliszkát mind egy falásig megették, azt mondja:

- Hé, asszony, te ma kisebb puliszkát fõztél, mint máskor, mert én nem laktam jól.

Eleget erõsíti az asszony, hogy õ éppen akkorát fõzött, mint másszor, de csak az lett a szóváltásból, hogy még fõzött egyet. A királyfiú ennek is megette a felét, s a vak ember most sem lakott jól. Harmadszor is fõzött az asszony, de a királyfiú harmadszor is megette a felét, s a szegény vak ember ismét csak éhen maradt. A vak asszony esküdözött, hogy õ mind a háromszor egy kupa lisztbõl fõzött.

- No, hát akkor valami idegen ember van itt! - mondá a vak ember, s nagyot kiáltott:

- Ki van az én házamban? Szóljon, ha az élete kedves, mert a fejére duvasztom a házat.

Hej, megijedt a királyfiú! De bezzeg kibújt az ágy alól! Azt mondta nagy szepegve:

- Én vagyok, lelkem, édes keresztapám!

- Te-e, te? Hát aztán mért nem szólottál elébb? No jó, hogy ide jövél, rég ideje várunk. Hé, asszony, fõzz még egy puliszkát!

Azalatt, míg a negyedik puliszka fõtt, kikérdezte a vak embert, hogy nem erre ment-e el a szalonnatolvaj.

- De bizony erre ment el - mondá a vak ember -, hanem hogy merre van a hazája, nem tudom, de majd csak eligazít valaki.

A kicsi királyfiú, ahogy beszedte a puliszkát, megköszönte a jó vacsorát, s ment tovább.

Amint ment, mendegélt, talált egy rézmalmot. Abban a malomban egy rézleány lakott. Bemegy, szállást kér tõle, s a rézleány ad is szívesen. A két fiatal egyszeribe csak megtetszett egymásnak, hogy azt mondták: te az enyém, én a tied. Hanem baj volt Köpecen, mert a leány azt mondta, hogy addig mégsem lehet a felesége, míg a szalonnás, õsz öregembert meg nem öli, mert õ addig föl nem szabadul az átok alól.

- No, az Isten beszélt belõled - mondá a királyfiú -, mert én éppen õt keresem életre-halálra. Tudod-e, hol lakik?

- Azt nem - felelt a rézleány -, de menj innét az ezüstmalomba, abban lakik az ezüstleány, az majd útbaigazít.

Továbbment a királyfiú, s elért az ezüstmalomba. Hát az ezüstleány hétszerte szebb a rézleánynál! Szállást kért ettõl is, ebbe még jobban belehabarodott, s ezt is feleségül kérte. Ez is azt mondta, mit a rézleány, s eligazította az aranymalomba.

Ment a királyfiú az aranymalomba, s hát édes Jézusom, ott olyan gyönyörûséges szép aranyleányt talált, hogy reggelig szólni sem tudott a nagy csudálkozás miatt. Reggel aztán elmondta, hogy mi járatban van. Azt mondta az aranyleány:

- Éppen jókor jöttél, az imént ment haza, otthon kapod. Hanem az az öregember olyan erõs, hogy eddig még mindenkit legyõzött. Adok neked egy aranygyûrût, ezt húzd az ujjadra, de úgy forgasd a kezedet, hogy az õsz ember meg ne lássa. Mikor veszed észre, hogy legyõz, kérj tõle pardont, õ megadja, te meg akkor hirtelen fordíts egyet a gyûrûn, s bizonyosan legyõzöd.

Megköszönte szépen a királyfiú a gyûrût s a jó tanácsot, de addig nem indult útnak, míg az aranyleánynak szavát nem vette, hogy az õ felesége lesz, ha szerencsésen visszatér. Mert volt amilyen a rézleány s az ezüstleány, de az aranyleány szebb volt Tündér Ilonánál. Gondolta a királyfiú, majd a rézleány az idõsebb, az ezüstleány pedig a középsõ bátyjáé lesz, s õ az aranyleányt tartja magának. Ez szavát is adta, mert neki is erõst megtetszett a deli királyfiú.

Örvendett a királyfiú, hogy csak úgy repesett a szíve, hogy ilyen gyönyörûséges leány lesz az õ felesége, s a sebes szélnél sebesebben ment az õsz ember házához. Benyit az elsõ szobába, hát nincs abban senki; be a másodikba, harmadikba: abban sincs senki lélek; végigmegy vagy hat szobát, csak nem talál senkit, mígnem a hetedik szobában megtalálja a szalonnatolvajt. A szalonna ott lógott a gerendán, s az õsz öregember éppen fente a kését, hogy nekiálljon.

Nagyot rikkant a királyfiú:

- Hé, bátya, ne egye meg azt a szalonnát, mert nem kend ültette a fáját! Elõbb küzdjünk meg!

- Jól van - felelt az öregember -, úgyis csak én eszem meg, mert olyan legényt, mint te, tízet is földhöz verek, még étlen is.

Birokra kelnek, s az öregember csakugyan sokkal erõsebb volt, de a királyfiú, mikor látta, hogy itt most csúful jár, pardont kért.

- Nohát aztán mit akarsz még - mormogott az õsz ember -, nesze, szalonna, öcsém, erõsödj! - S azzal adott neki egy font szalonnát, a többinek pedig nekiállott maga, s egy szempillantásra mind egy béfaló falásig megette.

Ezalatt a királyfiú megfordította ujjában a gyûrût, s ismét birokra szólította az õsz embert.

- Hát ha éppen nem kedves az életed, jere! - szólt az õsz ember, s újra egymásnak estek. Küzdhettek már egy jó ideig, de egyik sem tudta a másikat földhöz teremteni. Ekkor a királyfiú összeszedte, ami ereje volt, s úgy levágta az õsz embert, hogy nyakig süppedt a földbe. Akkor elévette a bicskáját, az õsz ember feje tetejébõl levágott egy darabot, s elindult visszafelé.

Sietett az aranymalomba, s nagy örvendezéssel kiáltotta már messzirõl az arany leánynak: már most kettõnké a világ! Az aranyleány adott neki egy aranyvesszõt, ezzel megsuhintá a malom négy szögét, lett belõle egy aranyalma, azt zsebre dugta, s úgy mentek tovább. Ugyanígy tettek az ezüstmalommal s a rézmalommal is, s a királyfiú most már három leánnyal s három almával ment hazafelé.

Így értek a lik szájához. A kasba, melyikben a királyfiú leereszkedett volt, elõször is beültették a rézleányt, s odafent a két idõsebb királyfiú felhúzta egyszeribe. De bezzeg szemük-szájuk tátva maradt, mikor meglátták a szép rézleányt! Mind a ketten úgy beleszerettek, hogy szinte összeverekedtek fölötte. Utoljára is abban egyeztek meg, hogy a rézleányt az idõsebb fiú veszi el. Most ismét leeresztették a kast, s másodszor az ezüstleányt húzták föl. Na hiszen, volt nagy öröme a középsõ királyfiúnak, hogy a rézleányt a bátyjának engedte. Tüstént eljegyezte az ezüstleányt.

Ismét leeresztették a kast, s harmadszor felhúzták az - aranyleányt! Hej, szegény világ, vetett ágy! Csak most jött még a haddelhadd! Most már mind a kettõ az aranyleányt szerette volna, s erõsen bánták, hogy olyan nagyon elhamarkodták a választást. Hát most azé a macskabékáé legyen a legszebb! De már azt nem engedik, ha addig élnek is. Azért sem húzzák fel õt, csak félig, onnét visszaeresztik, hadd vesszen ott!

De a kicsi királyfiú sem volt tökkelütött fejû, túllátott a bátyjai eszén, s próbából egy követ tett a kasba.

Jól gondolta, mert a kast csakugyan visszaeresztették, s a kõ úgy lesuppant, hogy hétsingnyire ment a földbe.

Hej! Búsult a kicsi királyfiú, s nagy bújában visszament a vak emberhez. Elpanaszolta neki, hogy s mint járt. Mármost õ hogy kerüljön föl ismét a másvilágra?

- Egyet se búcsálódj, édes keresztfiam - mondá a vak ember, aki, szegény feje, igazán azt hitte, hogy a keresztfiával beszél -, tudom, hogy szegény ember az apád, adok hát neked egy singet, egy ollót s egy tût, még jó hasznát veheted ezeknek. Csak azt kell mondanod: jól mérj, édes singem, jól szabj, édes ollóm, jól varrj, édes tûm, s olyan ruhát csinálnak, amilyent a szíved csak szeret. Ha pedig fel akarsz jutni a másvilágba, eredj balra, ama dombra, annak a közepén van egy magas fa, azon van egy kányafészek. A vén kánya mindennap felrepül a másvilágba, hogy eleséget hozzon a fiainak. Mikor a kánya indul, fogózz szépen a farkába, de úgy, hogy észre ne vegyen, mert akkor halál fia vagy!

A királyfiú megköszönte az ajándékot, megfogadta a jó tanácsot, s szerencsésen föl is érkezett a másvilágba. Leült a lik mellett, s elgondolkozott, hogy mit csináljon szegény feje, merre vegye útját. Õ bizony azt határozta, hogy nem megy vissza az apja udvarába, hanem felöltözik rongyos ruhába, s beállott az apja városában szabóinasnak.

Eközben hazament a két idõsebb királyfiú, s nem tudtak hová lenni a nagy dicsekedéstõl. Hogy gyõzték le az õsz embert, azt a szalonnatolvajt, s hogy szabadították meg tõle ezt a három szép leányt. Haj de a király nem örült, s csak a kisebb fiát siratta éjjel-nappal. Várt, várt sokáig, de mikor látta, hogy hiába vár, a királyságot átaladta az idõsebb fiának, pedig a legkisebbnek szánta volt. Egyéb se kellett a legidõsebb királyfiúnak, hogy királlyá legyen. Mindjárt letett a rézleányról, s elhatározta, hogy az aranyleányt veszi feleségül. Hanem az aranyleány azt mondta, hogy õ addig hozzá nem megy, míg nem tudja, hogy meghalt-e a kicsi királyfiú, akivel eljegyezte magát. A fiatal király azonban fenyegetésre fogta, s azt mondta, hogy fejét véteti, ha kezét nem adja neki. Azt mondta most az aranyleány:

- Jól van, hozzád megyek, de látod-e, az aranyköntösöm szakadozik, én pedig pap elejébe addig nem megyek, míg nekem éppen ilyen köntöst nem csináltatsz.

Jól tudta az aranyleány, hogy ilyent csak az aranyalmából lehet csinálni, az pedig az õ jegyesénél van. Így majd csak megtudja, él-e, hal-e a kicsi királyfiú.

Megörült a király, mikor hallotta a szándékát az aranyleánynak! Hiszen ez a legkönnyebb. Annyi neki az aranya, hogy azt se tudja, mit csináljon vele. Még a fakanalat is tiszta aranyból csinálták. Kihirdetteti mindjárt, hogy a városban ahány szabó van, mind az udvarába jöjjön. No hiszen el is jöttek mind egy szálig. A hónuk alatt hoztak singet, ollót, s úgy csattogtattak, hogy zengett belé az udvar. A kicsi királyfiú gazdája is ott volt, a leghíresebb szabó. Elõre mondta a gazdájának, hogy csak vállalja el a ruhát akármilyen olcsón, s õ a többit majd eligazítja. Ha más száz pengõt kér, õ csak kérjen huszonötöt. Ha más egy hétre ígéri a köntöst, õ csak ígérje egy napra, bizonyosan kész lesz.

- Aj, de pofon sirítlek, te macskabéka gyermek, te! - káromkodott a szabó -, te akarsz aranyköntöst csinálni, te kecskeolló, te! Hiszen még egy foltot sem tudsz vetni!

Jól van, a szabó elment a király udvarába, s reá bízták a köntös csinálását. Mindjárt vett egy vég aranyvásznat, neki állott tizenkét legényével, de valóképpen egyik sem merte az ollóját belevágni az oktalan drága vászonba. Utoljára mégis csak nekikeseredtek, vágták, szabták, varrták a köntöst, de mikor kész volt, nem merték elvinni. A kicsi királyfiú pedig este kiszökött a mezõre, ott letette a rézalmát, ráütött a rézvesszõvel, lett belõle egy rézmalom, aztán bement a malomba, a rézleány szobájából kivett egy vég vásznat; elõvette a singet, ollót, tût, s csak mondta;

- Jól mérj, édes singem, jól szabj, édes ollóm, jól varrj, édes tûm! - s egyszerre olyan rézköntös csinálódott volna. Hanem szántszándékkal egy kis hibát hagyott rajta. Aztán ismét rávert a rézmalomra, alma lett belõle, zsebre tette, hazament, a rézköntöst szegre akasztotta, szépen lefeküdt, s aludt reggelig. Reggel azt mondta gazdájának, hogy õ csinált egy köntöst, próbáljanak vele, hátha jó lesz. A szabó el is vitte, de az aranyleány megtalálta rajta a hibát, s azt mondta, küldjék hozzá, aki a köntöst csinálta.

Elment a kicsi királyfiú az udvarba, de nem mehetett bé az aranyleányhoz, mert a cselédek kiverték. Majd beeresztenek egy ilyen piszkos inast!

Hiszen csak az kéne, hogy rátegye a kezét arra a szép köntösre, tudom, soha ki nem mosnák a szennyét. Visszament a kicsi királyfiú, s a szabó egy legényét küldötte el, aki négy szegre kinyalta magát, de ezt az aranyleány nem fogadta el. Tudta õ, hogy azt a ruhát csak a kicsi királyfiú csinálhatta.

Másnap egy ezüstköntöst csinált a kicsi királyfiú. Azon is hagyott egy hibát, de most sem juthatott be az aranyleányhoz, ismét csak kiverték a cselédek.

Harmadnap aranyköntöst csinált a kicsi királyfiú, de már ezen nem hagyott hibát. Hej, megörült az aranyleány, mikor fölpróbálta a ragyogó aranyköntöst! Úgy állott rajta, mintha abban jött volna a világra. Megparancsolta, hogy mindjárt ott teremjen, aki ezt a köntöst csinálta. Az inas el is jött, de megint csak ki akarták verni a cselédek. Az aranyleány azonban most meghallotta a nagy lármát, veszekedést, kiment maga, s beeresztette a rongyos inasocskát. Abban a szempillantásban megismerte, de akárhogy repestelt a szíve, nem szólt semmit, csak megjutalmazta, s úgy tettek, mintha sohasem látták volna egymást az életben.

Alig tudta meg a király, hogy az aranyköntös elkészült, mindjárt kihirdette a lakodalmat, de az aranyleány azt mondta, hogy õ bizony nem megy hozzá, mert az õ jegyese él. Haj, megörvendett az öreg király, mikor meghallotta, hogy él a legkedvesebb fia. Még a fél lába is, melyik a koporsóban volt, táncra kerekedett. Eléhozták a kicsi királyfiút, de az olyan rongyos, piszkos volt, hogy a tulajdon édesapja sem ismert rá. Egyéb sem kellett a bátyjainak, azzal állottak elé, hogy be kell záratni a fiút egy toronyba, s ha holnap reggelig be nem bizonyítja, hogy õ a királyfiú, életével adózzék. De a királyfiú hamar megfelelt. Azt mondta:

- Azért bizony ne várjatok holnapig! Én a ti testvéretek vagyok. Én öltem meg az õsz embert, itt egy darab a fejébõl, ne! Nem haltam meg, amint ti gondoltátok, követ tettem magam helyett a kasba. No, ha még most sem hiszitek, mondjátok meg, hol van az arany-, az ezüst- s a rézmalom?

Az idõsebb királyfiúk még mukkanni sem tudtak erre. A kicsi királyfiú pedig elévette a három almát, letette az udvar közepére, rájuk ütött a vesszõkkel, s ismét malmokká váltak. De már most a bátyjai is megadták magukat.

Az öreg király mindjárt neki adta királyságát, a lakodalom is megvolt mindjárt, hét nap s hét éjjel folyton-folyvást tartott. S isten csodája, a bort rostával mérték, s mégsem részegedett meg senki. A kicsi király senkirõl sem feledkezett meg, de még a bátyjairól sem. Az egyiket disznópásztornak, a másikat csizmatakarítónak rendelte. Mikor ezt a mesterséget jól kitanulták, ismét megengedte, hogy felöltözzenek hercegi ruhába, s elvehesse az idõsebb a rézleányt, a középsõ az ezüstleányt.

Most már mind a három boldog volt, s talán ma is élnek, ha meg nem haltak.