Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A csodaóra

Benedek Elek

Volt egyszer egy király. Ennek a királynak csak egyetlen fia volt, de a jó Isten tudja, miért, erre is megharagudott egyszer annyira, hogy elkergette a háztól: fel is út, le is út! Hiába fogta pártját a királyné, hiába sírta föl az egész falut szívérõl szakadt édes magzatáért: nem volt pardon s grácia: a kicsi király fiúnak el kellett bujdosnia.

Elindult hát nagy búbánattal a királyúrfi; ment, mendegélt hegyeken-völgyeken átal. Amint megy, hallja, hogy fut lélekszakadva utána valaki, s nevét kiabálja. Visszafordul, s hát egy inas az udvarból. Megörült, hogy talán visszahívja, de az inas elmondá nagy szomorún, hogy arra ugyan ne is gondoljon, hanem itt egy aranyóra, ne, az édesanyja küldte, tegye el jól. A királyúrfi elvette az órát, zsebébe tette, s nagy búsan ment tovább. Útközben eléveszi az órát, felnyitja a födelét, s hát, uramteremtõm! Valami láthatatlan lélek vagy mi megszólal, s azt mondja:

- Mit parancsolsz, lelkem, édes jó gazdám?

Elálmélkodott ezen a királyfi, de nagyon, nagy álmélkodásában nem is szólt egy szót sem, hanem az órát visszatette a zsebébe.

Egyszerre csak kétfelé ágazott az út, s az egyik egy rengeteg erdõbe, a másik egy városba vitt. Gondolkozott, hogy melyik úton haladjon. Jó lett volna a városba menni, s ott meghálni, de nem volt egy elesõ krajcárja sem. Ment hát az erdõ felé, gondolta, hogy ott legalább tüzet csinálhat, még talán madarat is foghat, aztán szed epret, gombát, s úgy megvacsorázik, hogy a király sem különben.

Bement hát az erdõbe, s ott egy nagy fa alá letelepedett. Elõveszi az óráját, hogy lássa: hány óra? Hát az a láthatatlan lélek vagy mi újra megszólal, s azt kérdi tõle:

- Mit parancsolsz, lelkem, édes jó gazdám?

Azt felelte a királyfi:

- Ha már csakugyan azt akarod, hogy parancsolgassak, hát teremts nekem a föld alól is valami ennivalót.

Még jóformán félre sem pillantott a királyfi, már ott állott elõtte egy megterített asztal mindenféle drága jó ételekkel. Hozzá is látott a kicsi királyúrfi emberségesen, aztán lefeküdt a puha fûbe, s addig föl nem kelt, míg a hasára nem sütött a nap. Továbbindult, s addig ment, mendegélt, míg egy akkora nagy hegyhez nem ért, hogy annak sem a végét, sem a hosszát, sem a tetejét nem lehetett látni. Nézett jobbra, nézett balra, nézett fölfelé, kerülgette a hegyet erre is, arra is, de csak nem tudá módját ejteni, hogy valamiképpen átjusson rajta, olyan magas s olyan meredek volt az.

De addig s addig keresgélt, hogy egy likra talált. Beindult ezen a likon, de alig ment egy jó puskalövésnyire, olyan erõs sötétségbe jutott, hogy sem elõre, sem hátra nem tudott mozdulni. Nyúl a zsebibe, hogy gyufát vegyen elé, s amint a gyufa után keresgélt, kezébe akadt az óra, s elévette.

- Mit parancsolsz, lelkem, édes jó gazdám? - kérdezte az óra.

- Azt parancsolom - szólt a királyúrfi -, hogy teremts nekem világosságot.

Ahogy kimondta a parancsolatot, már a kezében volt egy szál égõ miligyertya, s annak a világánál mendegélt tovább. Ment beljebb, beljebb, s egyszerre csak szélesedni kezdett a lik. Ott egy házat talált. Benyit a házba, s ott egy öreg törpeembert talál. Köszönti illendõséggel.

- Adjon Isten jó napot, édes apámuram, hát hogy van, hogy szolgál a drága egészsége?

- Adjon Isten! - felelt a törpe. - Én jól vagyok, hanem ki vagy te s miféle járatbéli ember, hogy itt jársz, hol még az egér se jár?

Elpanaszlá a királyúrfi nagy keservesen az õ szomorú sorsát, hogy megesett rajta a törpeember szíve. Biztatta, vigasztalta, hogy egyet se búsuljon, mert aztán õ éppen olyan helyet szerez neki, amilyent elhagyott.

Aztán elbeszélte, hogy van a hegyen túl egy király, annak is csak egy fia volt, de az is odaveszett a háborúba. Ha már mostan õ odamenne ahhoz a királyhoz, kit majd megöl a bánat, s azt mondaná, hogy õ az az elveszett fiú, a király sem búsulna többet, s õ sem lenne a világ vándora.

De így s de úgy, mondá a királyúrfi, az mégsem volna becsület. Hanem a törpe addig beszélt, hogy így s hogy úgy: hajlott a szóra, a törpe aztán jól a szájába rágta, hogy mit mondjon a királynak:

- Mondjad, hogy Pálnak hívnak, hogy hét esztendeje mentél el hazulról, s azért nem írtál levelet, mert fogságba estél, de olyan nehéz fogságba, hogy sem levelet írnod, sem szóval üzenned nem lehetett. Még azt is kérdezd meg, hogy él-e még az a három leánykatestvéred, kiket életben hagytál volt elmeneteledkor.

Megköszönte szépen a királyúrfi a jó tanácsot, elbúcsúzott a törpétõl, s azzal elindult kifelé a hegybõl. Mikor kiért, elévette az óráját, s azt parancsolta a léleknek:

- Vígy engem ezen a hegyen túl ahhoz a királyhoz, akinek csak egy fia volt, s az is a katonaságba veszett.

- Jól van, lelkem, édes jó gazdám - mondá az óra -, csak hunyd be a szemedet. - A királyfi behunyta a szemét, s érezte, hogy a lába nem éri a földet, repül, mint a gondolat. De nem sokáig tartott ez, ismét földet ért a lába, s ekkor az óra azt mondta:

- Most már nyisd ki a szemedet!

A királyfi kinyitotta, s szétnézett. Hát még az apjáénál is gyönyörûbb palota kapujában állott.

Mikor jól körülnézegette a palotát, benyitott a kapun, s egyenesen a királyhoz ment. Nem sokat konfundálta magát, hanem egyenest a nyakába borult a királynak, ölelte, csókolta, hogy így drága édes jó apám s úgy felséges apámuram, éppen hét esztendeje nem láttalak, s már azt gondoltam, hogy többet meg sem látlak ez életben.

A király ámult-bámult, nézte a fiút tetõtõl talpig, szembe, hátba, mindenképpen, de csak nem ismert benne a tulajdon édes fiára. Hanem ez minden kérdésre úgy megfelelt, hogy a király nem gyanakodott többet, s nagy örömében olyan dáridót csapott, hogy még a pópa is borral ette a puliszkát, nem pálinkával, s még a sánták is táncra kerekedtek.

A királykisasszony mind a három élt, s a királyúrfi gondolta, hogy jó volna valami szép ajándékkal kedveskedni a "testvéreinek". Elévette az óráját, s megparancsolta a léleknek, hogy a három leánynak olyan három aranyvirág-bokrétát hozzon, amilyent még emberi szem nem látott.

Nem telt bele egy óra, s ott volt mind a három aranyvirág-bokréta. Külön-külön elküldötte a három kisasszony szobájába, úgy, hogy egyik sem tudott a másikéról. Na, telik-múlik az idõ. Egy este nagy bál volt a királyi palotában, s a legkisebb királykisasszony azt a szép aranybokrétát tûzte fel a mellére. Hát olyan ragyogó fényesség lett egyszerre, hogy akár el is lehetett a gyertyát oltani. Az idõsebb királykisasszonyok nem hozták el a magukét, s mind a kettõ azt hitte, hogy az övét lopta el a testvérük. Rátámadtak, hogy adja vissza a virágjukat.

- De bizony nem adom én - mondta a kicsi királykisasszony -, ha nektek is van ilyen, hozzátok el, bizonyosan ott van, ahová tettétek.

Elszalad erre mind a két lány, s csakugyan egy-egy aranybokrétával tértek vissza. De már akkor olyan fényesség támadt, hogy ennél még a nap sem világíthatott fényesebben.

Híre kerekedett ennek az egész országban, mindenki csak a csodálatos aranybokrétákról beszélt. A király nem gyõzte eleget dicsérni a fiát, hogy még rabságában is a testvéreire gondolt, s olyan takarékos tudott lenni, hogy három aranybokrétát vásárolhatott. Hanem a hopmester a fejét csóválta, s azt mondta a királynak:

- Már, felséges királyom, meg ne haragudjék, de ebben valami ördöngösség van, s én fogadok, ha felséged azt parancsolná, hogy a palotájától az én palotámig holnap reggelre aranyhidat építsen, azt is megcsinálja a herceg.

Kikacagta a király a hopmesterét, de ez addig erõsködött, hogy utoljára is megígérte: próbát tesz a fiával.

Eléfogta mindjárt a fiút, s elmondta, hogy mi az õ kívánsága. Öreg ember, de szereti a szépet, s azt gondolta, hogy õ mint világlátott ember talán tudná a módját, hogyan lehetne aranyhidat építeni.

Azt mondta a királyúrfi, hogy csak várjon reggelig, addig nem mondhat semmit.

Mikor aztán elváltak egymástól, a királyúrfi elévette az óráját, s elmondta, hogy mi a király kívánsága.

- Sebaj, lelkem, édes jó gazdám - mondá az óra -, reggelre meglesz a híd.

S meg is lett. De olyan szép, olyan ragyogó, hogy mikor a király felkelt, s kitekintett az ablakon, majd hanyatt esett nagy csodálkozásában.

Mindjárt hívatta a fiát, s azt mondta neki:

- Na, ezt jól megcsináltad, fiam. Hanem ha ilyent tudsz, akkor tudsz te többet is. Ha holnap reggelre hét kontignációs palotát nem építesz csupa színaranyból, s az a palota nem egy vékony gyémántlábon áll - fejedet vétetem!

A király csakugyan azt gondolta, hogy ezt a fia nem tudja megcsinálni, s már örült is neki, hogy megöletheti, mert attól félt, hogy ördöngösségével még a pokolba juttatja. A királyúrfi maga sem hitte, hogy a csudaórának annyi lelke legyen, hogy ilyen palotát tudjon építeni, de azért mégis megmondta neki, hogy mit kíván a király. Azzal lefeküdt, s reggel - fölkelt. Hát aztán nem állott-e az ablaka elõtt a hét kontignációs palota?! Csakhogy meg nem ölte a csodálkozás. Hát még a királyt! Föl kellett mosdatni hideg vízzel, úgy elájult a nagy csodálkozástól.

Hanem a királynak még mindig nem volt elég a csodából. Másnapra már az aranypalotához való udvar kellett. Mikor az megvolt, olyan kertet kívánt, melyben még a legkisebb fûszál is arany meg gyémánt legyen. Erre három napot adott.

- Jól van - gondolta a királyfi -, megcsinálom ezt is, de ha még ezzel sem éri be, én bizony kereket oldok.

Mert eddig is csak a kicsi királykisasszony kedvéért maradt itt. De míg a kertre került a sor, a hopmester azt ajánlotta, hogy menjenek vadászni, s vigyék el a herceget is, mert emlékszik, hogy a háború elõtt nagyon szerette a vadászatot. Mindjárt el is határozták, hogy vadászni mennek. De mielõtt elindultak volna, azt mondta a hopmester a királyúrfinak, hogy jó volna, ha azt a szép órát itthon hagyná, mert az erdõben még könnyen elromolhatnék, s itt aztán nincs olyan mestere, mint külsõ országban, aki megreparálja. A királyúrfi megfogadta a tanácsot, s az órát a szobájában hagyta. Hanem alig értek az erdõbe, a hopmester - ki megleste egy éjen a királyúrfit, amint az órájával diskurált - hazaszökött, bemászott az ablakon a királyúrfi szobájába, elvette az órát, s felnyitotta. Azt kérdezte most az óra:

- Mit parancsolsz, te tolvaj, rabló gazdám?

- Azt parancsolom, hogy vígy olyan helyre, ahol még a szél is ritkán jár, s egérnél egyéb nem jut oda.

Egy szempillantás alatt ott volt a hopmester a királyúrfi órájával együtt, ahová kívánkozott. Hazajön este a királyúrfi vadászatból, megy a szobájába egyenest, s elõször is az óráját keresi. Keresi, de nem találja. Fölfordít, tûvé tesz mindent, de hiába, híre-pora sem volt a csudaórának.

Hej, megszomorodik a királyfi! Hát õ már most mit csináljon óra nélkül! Vége az életének, ha hirtelen odébb nem áll. Míg valaki észrevehette volna, el is szökött a palotából, s ment, amerre a szeme látott.

Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, kérdezõsködött mindenfelé, de csak nem akadt a nyomára ennek a drága kincsnek. Nyolcadnap, éppen naplementekor egy kis házikóhoz ért. Benyit oda. Hát ott éppen a Nap lakik maga, s éppen akkor akart lefeküdni. Jóestét köszön, engedelmet kér, hogy ilyen késõn háborgatja.

- Hát mi járatban vagy, fiam? - kérdi a Nap.

Elémondja, hogy egy ilyen meg ilyen hopmestert keres.

- Ó, édes fiam - felelt a Nap -, én csak kelettõl nyugat felé járom meg a világot, de akit te keresel, arra nem jár, mert akkor én bizonyosan láttam volna. Hanem ide, nem messze lakik a szelek királya, az õ fiai mindenfelé megjárják a világot, bizonyosan tud a te hopmesteredrõl.

Megköszönte a királyúrfi a jó tanácsot, nyugodalmas jóccakát kívánt a Napnak, s azzal ment a szelek királyához. De ez is csak azt mondta, hogy sem õ, sem a fiai nem láttak semmiféle hopmestert, s bizonyosan olyan helyre bújt el, ahová a szél is csak nagy ritkán kalandozik el. Talán az egerek királya tudná útbaigazítani.

Ment az egerek királyához. Az egerek királya mindjárt összeparancsolta valamennyi egeret, s megkérdezte, hogy nem láttak-e ilyen s ilyen hopmestert.

- Essék ki a szemem, ha láttam! - azt felelte valamennyi.

Már nagy búsan vissza akart menni a királyúrfi, mikor elésántikált egy sánta egér.

Kérdi az egerek királya ezt is, hogy nem látott-e egy hopmestert?

- De bizony láttam - felelte a sánta egér -, éppen onnét jövök, de a föld alatt egy olyan kõbarlangban s olyan szûk likban lakik, hogy még én is csak alig férek bé.

Megörült a királyfi, s kérte az egeret, hogy csak vezesse el õt a barlanghoz, majd csak kieszelnek ott valamit. Odaértek a barlanghoz, s ott elkezdettek tanakodni, hogy már most mitévõk legyenek. Azt határozták, hogy az egér bebújik a likon, s míg a hopmester alszik, elrágja az óraláncot, s kihozza az órát a királyúrfinak.

Jó félóra múlva már jött az egér, hozta az órát, s a királyúrfi ezért annyi gabonát hozatott a csudaórával, hogy az egér egész életére urasan megélhetett belõle. A hopmestert ott hagyták a barlangban, hol sem nem élt, sem nem halt. Ott éppen jó volt neki.

Visszament most a királyúrfi a második apja udvarához, s hát azt éppen akkor temetik! A királyságot a legkisebb leányára hagyta, mert ez volt a legügyesebb. Még jóformán el sem földelték a királyt, a két idõsebb leány két királyfihoz ment férjhez, õ pedig a legkisebbet kérte meg. Közbe legyen mondva, megvallotta, hogy õ nem testvére a királyleányoknak, s csak a törpe tanácsára, hogy a király megvigasztalódjék, adta ki magát a király fiának.

De hiszen nem kellett sokáig kérni a királykisasszonyt. Hamarosan deszkát vettek, padot, asztalt nyúztak, s egyszerre olyan három lakodalmat csaptak, hogy talán még máig sincs vége.