Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Rózsa királyfi

Benedek Elek

Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl volt egy király s annak három szép fia, egyik szebb s vitézebb a másnál. Sokat tûnõdött, búcsálódott a király, hogy három fia közül melyikre hagyja az országát, mert nem szerette volna, hogy háromfelé darabolódjék. Egyik eszével azt gondolta, hogy a legidõsebbre hagyja, mert azt is illeti meg igazság szerint; másik eszével meg azt, hogy a legkisebbre, Rózsa királyfira hagyja, mert hát az volt a legkedvesebb fia. Azután pedig azt gondolta, hogy ez sem igazság, az sem igazság: hagyja a középsõre.

No, emiatt ugyan kár volt évelõdni, búcsálódni, mert egyszer csak bérontott az országba a Kutyafejû király, s elfoglalta az egész országot. A szörnyû nagy háborúban elesett a király is, s a királyfik is csak alig-alig tudták megmenteni fiatal életöket. Nem maradt az ég világán egyebük, csak a kardjuk, a puskájuk s három kutya. Így, ahogy voltak, elindultak világgá. Mentek, mendegéltek nagy búsan, s egy sûrû rengetegbe értek, sûrû rengetegben egy magas hegy tetejére. Ott egy kicsit leheveredtek, s megegyeztek, hogy hárman mennek háromfelé, s úgy próbálnak szerencsét. De mielõtt elváltak volna egymástól, egy nagy fának a tetejébe felkötöttek egy fehér kendõt, s egymásnak jól a szívére kötötték, hogy akármerre járnak, vissza-visszaügyeljenek a kendõre, s ha színében vörösre változnék, amelyik életben van még, induljon a testvérei után, mert bizonyosan nagy bajba kerültek.

Jól van, ebben megegyeztek, szomorú szívvel elbúcsúztak, s a legidõsebb királyfi ment bal felé, Rózsa királyfi jobb felé, a középsõ pedig sem jobbra, sem balra: hanem indult egyenesbe.

Hol járt, merre járt a két idõsebb királyfi, tõlem bizony ne kérdezzétek, hanem azt már úgy láttam, éppen, mint ma, hogy Rózsa királyfi keresztülvágott a rengeteg erdõn, s meg sem állott, míg egy kakassarkon forgó gyémántpalotához nem ért. Gondolta, befordul ide, s szállást kér éjszakára. Éhes is volt, fáradt is volt szegény feje, bemegy, be õ, ha az ördögök laknak is abban a palotában.

Ahogy gondolá, akként cselekedék. Bement a palota udvarába, s hát ott egy élõ lelket sem talált. Megy a palotába, végigjárja a szobákat, s hát ott sem talál senkit. Felkajtatta a palotának minden zegét-zugát, kiabált, kiabált: hé, ki lakik itt, hé?! de kiabálhatott, még szuszogást sem hallott. Õ bizony egyet sem konfundálá magát, ahol, ni, volt egy terített asztal, a mellé letelepedett, evett-ivott a temérdek sok drága ételbõl-italból, amennyi csak belefért, azután meg leheveredett egy ágyba. Az is meg volt vetve fáintosan. De még nem is nyújtózkodhaték egyet szíve szerint, nagyot döndül a kapu, de olyan nagyot, hogy megreszketett belé az egész palota. Felszökik az ágyból, fut az ablakhoz, kinéz az udvarra, s hát jõ hét óriás, magasabb a legmagasabb toronynál.

"No, most szervusz, világ, vége az életemnek!" - gondolá a kicsi királyfi, s hirtelen bebújt az ágy alá.

Jönnek az óriások nagy derendóciával, s ahogy belépnek az ajtón, akkorát tüsszentett a legidõsebb, hogy asztal, szék, ágy s minden kimozdult a helyébõl.

- Valami emberbûzt érzek - mondá a legidõsebb.

- Mi is azt érzünk - mondták a többiek.

A legkisebb óriás egyszeribe hasra feküdt, s benézett az ágy alá.

Bezzeg hogy ott feküdt Rózsa királyfi. Nagyot rikkantott az óriás:

- Bújj ki az ágy alól, te emberizink!

Kibújt szegény Rózsa királyfi, könyörgött, istenkedett, hogy hagyják meg az életét, de ezeknek ugyan istenkedhetett, ahogy kibújt az ágy alól, miszlikbe aprították, s az ablakon a legkisebb csontikáját is kidobták. Azután asztalhoz telepedtek, ettek-ittak, dajnáltak, lefeküdtek, aludtak, míg a nap a hasukra nem sütött, meg sem mozdultak. Akkor fölkeltek, s elmentek hazulról.

No hiszen, csakhogy elmenének! Ahogy a kapu bedöndült utánuk, csak elémászik egy leányfejû kígyó, összeszedegeti Rózsa királyfinak minden csontikáját, porcikáját, melyik melyikhez való volt, szépen egymáshoz ragasztotta, s mikor ügyesen összerakta fejét, lábát, karját, mindenét, ráloccsintott az élet vizébõl, s hát - láss csodát! - megelevenedék Rózsa királyfi, szebb volt, erõsebb volt, mint annak elõtte. Azonközben a leányfejû kígyóról is lesovállott a kígyóbõr a hónaljáig, s azzal úgy eltûnt, mintha a föld nyelte volna el. Kereste Rózsa királyfi mindenfelé, hogy egy jó szóval, kettõvel megköszönje a jóságát, de nem tudta megtalálni.

"No, hanem - gondolá magában - most én sem bújok az ágy alá, megküzdök azokkal a kutya óriásokkal!"

Fölment a palotába, evett-ivott, amennyi belefért, aztán kikönyökölt az ablakból, s úgy nézte az óriásokat. Hát egyszer csak döndül a nagy kapu, jönnek az óriások, s ahogy belépnek az udvarra, mindjárt a szemükbe akad Rózsa királyfi.

- Ne, te, né! - rikkant a legidõsebb -, feltámadott az az emberizink.

Mondja a legényeinek: menjenek elõre, s hajítsák ki az ablakon azt a macskabékát, s majd az udvaron megtáncoltatják.

Szaladnak a legények, nekiesnek Rózsa királyfinak, de bezzeg rútul jártak, mert Rózsa királyfi most százszorta erõsebb volt, s a legényeket egymás után kilódigálta az ablakon.

Hej, megmérgelõdtek az óriások, uccu föl a palotába, s szegény Rózsa királyfit másodszor is miszlikbe aprították, s az ablakon minden csontikáját-bontikáját kihajigálták. Hanem reggel, mikor elmentek hazulról, a leányfejû kígyó ismét elébújt, Rózsa királyfi testét szépen összerakta, forrasztotta, az élet vizével leöntötte, azonközben pedig az õ testébõl a kígyóbõr lesovállódott övig. De mire Rózsa királyfi feleszénkedett, a leányfejû kígyó eltûnt, mintha a föld nyelte volna el.

Rózsa királyfi most még hétszerte erõsebb volt, mint tegnap, várta erõsen, hogy csak jöjjenek azok a kutya óriások, õt ugyan többet össze nem aprítják. Fölment a palotába, istenesen megvacsorázott, s azzal lement az udvarra, hogy ott küzdjek meg az óriásokkal.

Hát jöttek is azok, de úgy, hogy messzirõl rengett a föld.

- Csak jertek, jertek - kiabált Rózsa királyfi -, ittam a borotokból, a véreteket is meg akarom kóstolni!

Nagyot kacagnak erre az óriások, de akkorát kacagtak, hogy erõs forgószél kerekedett, s a föld is megindult belé.

Haj, Uram, Jézus, ne hagyj el, ez volt csak az igazi haddelhadd! Az óriások közrefogták Rózsa királyfit, s hiába erõsködék szegény feje, egyet-kettõt vágott ide, vágott oda a kardjával, az öreg óriást s a legkisebb fiát meg is sebezte, de mégiscsak legyõzték, s a testét miszlikbe aprították.

Hiszen apríthatták, minden porcikáját ízzé-porrá törhették, mert reggel ismét csak elébújt a leányfejû kígyó azonmódúlag, ahogy már kétszer, összeforrasztotta, az élet vizével leöntötte, s Rózsa királyfi most már százszorta erõsebb volt, mint azelõtt való nap. De most a leányfejû kígyó sem tûnt el, hanem a testérõl egészen lesovállott a kígyóbõr, s hát olyan szép leány kerekedett ki a kígyóbõrbõl, hogy Rózsa királyfinak szeme-szája tátva maradt.

- Csudálkozol, úgy-e? - szólalt meg a leány. - Egyet se csudálkozz, Rózsa királyfi (mert én jól ismerlek téged), az én apám is király volt, ennek az országnak a királya, de ezek az óriások megölték, s az én életem csak úgy maradhatott meg, hogy a dajkám megkuruzsolt, s kígyóvá változtatott. Most már levethetem a kígyóbõrt, mert te olyan erõs vagy, hogy legyõzöd az óriásokat, ha még egyszer megküzdesz velük.

Mondá erre Rózsa királyfi:

- Meghallgatám szép szavaidat, gyönyörû királykisasszony. Egy hajóban úszunk, mert az én apámat is megölték, az országát elvették. Te az én életemet háromszor mentéd meg, szépséges királykisasszony, hanem ha megsegít a jó Isten, adósod nem maradok. Míg a világ s még két nap, el nem hagylak téged.

- No, ha te nem, én sem - mondá a királykisasszony, avval csak egymás nyakába borultak, s egész estig együtt játszadoztak, sétáltak az udvaron fel s alá.

Mikor aztán estére kelt az idõ, megjöttek az óriások is. Messzirõl meglátták Rózsa királyfit s a királykisasszonyt. Mindjárt tudták, hogy hány hét a világ. Hogy az az ördöngös királykisasszony, aki a kezükbõl kiszabadult volt, támasztotta fel Rózsa királyfit.

- Hiszen többet fel nem támasztja! - fenyegetõdztek éktelenül, s nagy haraggal kétfelé döndítették a kaput.

- Jertek, jertek! - hívta Rózsa királyfi, s nekifarolt egy szegletnek, hogy egyszerre csak egy óriás férhessen hozzá.

- Megjött az eszed, te emberizink - kiáltott az öreg óriás -, de késõn jött meg, mert egyedül is megeszlek!

- Jere, csak jere! - hívta Rózsa királyfi.

Összevágtak, hogy szikrázott a kardjuk, de Rózsa királyfiban most több erõ volt, mint külön-külön egy óriásban, s harmadik összevágásra úgy lenyisszentette az óriás nyakát, mint a torzsát.

Jött utána a második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik: no, ha jött, fûbe is harapott mind a hét óriás.

Hej, örült Rózsa királyfi, nemkülönben a királykisasszony is! Azt mondá Rózsa:

- No, most kettõnké a világ, itt maradunk halálig!

Összeölelkeztek, összecsókolóztak, s indultak föl a palotába nagy örvendezéssel. Hát ahogy mennének az udvaron, Rózsa királyfi a felé a hegy felé tekint, ahol fehér kendõt kötöttek volt a testvéreivel egy fa tetejébe, nézi, nézi, s erõsen megszomorodik.

Kérdi a királykisasszony:

- Mi bajod van, Rózsa királyfi, hogy a színedben egyszerre megváltoztál?

- Hej - mondá Rózsa királyfi -, nézz amoda, arra a magas hegyre, látod-e?

- Látom.

- Hegy tetején egy magas fa, fa tetején egy véres kendõ, látod-e?

- Látom.

- Nohát az a véres kendõ azt jelenti, hogy az én testvéreim nagy bajban vannak. El kell mennem, fölkeresnem õket! Te csak maradj itthon, majd visszasegít a jó Isten engem, s többet el sem válunk.

Keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak, s Rózsa királyfi indult egybe a bátyjai után. De hogy szavamat össze ne keverjem, vitt magával forrasztó füvet s egy korsócskával az élet vizébõl, hátha meghaltak a bátyjai. Ment, mendegélt, s meg sem állott, míg oda nem ért, ahol a bátyjai elváltak tõle. Ott beleállott az útba, s ment éjjel-nappal szakadatlan. Amint ment, mendegélt, egy kis házikó elé ért. Hát oda van kötve két kutya. Nézi, nézi, s megismeri a kutyákat, az egyik az idõsebb, a másik a kisebb bátyjáé volt. Bemegy a házikóba, hadd lám, van-e ott valaki. Egy eleven lelket sem talált ott. Kijön a házikóból, a kutyákat eloldja, maga pedig letelepedik egy fa alá, s tüzet gyújt. Gondolja, itt kell lenni valahol a bátyjainak, hátha elékerülnek a tûzvilágra. Amint a tûz mellett üldögélne, csak elszalad elõtte egy nyúl. Veszi a nyilát, lelövi a nyulat. Gondolja: ez éppen jó lesz vacsorára. Nagy szorgosan megnyúzza a nyulat, nyársat csinál, ráhúzza, s a jó égõ parázs felett sütögeti. Egyszerre csak megszólal valaki a fán, a feje fölött.

- Jaj de fázom, jaj de fázom! - mondta, s úgy didergett, hogy a foga is vacogott belé.

Rózsa királyfi fölnéz a fára, s hát egy olyan öreg asszony ül ott, hogy az orra a térdét veri. Mondja neki:

- Szálljon le, ha fázik, néne, s füttõzzék a tûz körül!

- Jaj, nem merek, mert összeszaggatnak a kutyák - szólt le az öregasszony. - Hanem levetek egy szál szõrt, azt dobd a tûzbe, s akkor talán nem bántanak.

- Jól van - mondá Rózsa királyfi -, hát csak dobja le kend azt a szál szõrt.

Az öregasszony ledobta a szõrt, Rózsa királyfi a tûzbe vetette, s a kutyák meg sem vakkantak, mikor az öregasszony leereszkedett a fáról. Ahogy leereszkedett, beszaladt a házikóba, onnét kihozott egy nyársat, arra ráhúzott egy varasbékát, aztán lekuporodott õ is a tûz mellé, s a békát sütni kezdette. Süti, süti a békát, Rózsa királyfi is a nyulat, de egyszerre csak mit gondol, mit nem az öregasszony, átalcsap Rózsa királyfira a békával, mikor éppen legjobban csepegett a zsír belõle. Aj! megharagszik Rózsa királyfi, kirántja a kardját, hogy a vén banyát egyszeribe kettéhasítja. No, hallj csudát! - ahogy hozzácsap a karddal, az tüstént hasábfává változik!

Felszökik a boszorkány a tûz mellõl, s azt mondja:

- Imádkozzál, Rózsa királyfi, mert vége az életednek! Megölted a hét fiamat, én is a te két testvéredet, most rajtad a sor!

"No, most csakugyan vége az életemnek - gondolja Rózsa királyfi -, elpusztít ez a vén boszorkány!"

Szólítja a kutyákat: meg sem mozdulnak. Szólítja másodszor, harmadszor, nem mozdulnak.

"Hej, uramisten, mit csináljak?! - gondolja magában Rózsa királyfi. Néz erre, néz arra, s bizony, ha nem szégyelli, még meg is futamodik a vén boszorkány elõl. Az ám, de még a lába is a földbe gyökeredzett, úgy megkuruzsolta az ördöngös asszony. Áldott szerencséjére, eszibe jut az élet vize, mit a királykisasszony adott, hirtelen a kutyákra loccsint egy-egy cseppet, hát erre csak felszöknek a kutyák, neki a boszorkánynak, s úgy beleharapnak a testébe, hogy egyszeribe kibuggyant a vér, s folyt, mint a patak. Egy vércsepp éppen a hasábfára cseppent, s ez tüstént karddá változott. Fogja Rózsa királyfi a kardot, s mondja:

- No, te vén boszorkány, most az én kezemben az életed! - s lenyisszenti a boszorkány bal karját. De addig nem akarta megölni, míg meg nem mondja, hogy hová temette a bátyjait.

- Hová temetted a bátyáimat, vén boszorkány?!

- Hagyd meg az életemet, Rózsa királyfi, s megmutatom! - könyörgött a boszorkány.

Hát csak ott ásta el a harmadik fa tövében. Egyszeribe kiásta õket, az élet vizével leöntötte, s abban a minutában fel is támadtak. Csak dörzsölték, dörzsölték a szemüket, s néztek szét nagy csudálkozással.

- Ejnye, de sokáig aludtunk! - mondá a legidõsebb királyfi.

- De még milyen sokáig! - mondá Rózsa királyfi. - Alhattatok volna ítélet napjáig, ha én ide nem jövök.

Na, volt nagy öröm. Elbeszélték, hogy ki hol, merre járt, mit csinált. Aztán indultak, s meg sem álltak, míg vissza nem értek az óriások országába. Csakhogy megjöttek, mert a királykisasszony már veresre sírta volt a szemét. Azt hitte, hogy soha többet nem látja Rózsa királyfit. Egyszeribe papot hívattak, s csaptak olyan lakodalmat, hogy híre ment hetedhét országon túl, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú disznó túr.

Lakodalom után Rózsa királyfiból az Óriásország királya lett, aztán mindjárt felkerekedett a seregével, visszafoglalta az apja országát is, s a bátyjainak hagyta, hogy éljenek azok is szegények.

Ma is élnek, ha meg nem haltak.