Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A béka

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl, hol a bolhát rézpatkóba verték, hogy minden rincbe-ráncba meg ne botorkázzék: volt egyszer egy szolgalegény. Mikor vagy három esztendõt szolgált, hazament az apjához, s azt mondta:

- Már én többet, édesapám, nem szolgálok, eleget ettem másnak a kenyerét. Van száz pengõ forintom, kezdek vele valamit.

- Jól van, fiam, kezdj, csak aztán vigyázz, hogy jól is végezz.

A szegény ember nem szólt többet, s azt is lassan mondta. A legény sem, hanem nyakába akasztotta a tarisznyáját, s bement a városba. Gondolta, vesz valamit azon a száz pengõ forinton. Elindult az utcán, bekukkintott minden boltba, megnézett elejérõl, visszájáról mindent, de semmi sem tetszett neki. Amit csak elé raktak, mindenre azt mondta: ez sem ér száz pengõt, ez sem, ez sem.

- Hát kendnek százpengõs portéka kéne? - kérdezték egy helyen. - Itt van, ni, ez az ezüstpohár, testvérek közt is megér kétszáz pengõt, de kendnek odaadom kerek száz pengõért.

- No, ha ideadja, meg is veszem - mondá a legény, s egy krajcárig leszámlálta a száz pengõt. A poharat szépen a tarisznyába dugta, s meg sem állott hazáig.

- Hát fiam, vevél-e valamit?

- Vettem bizony, mégpedig ezüstpoharat. Nézze csak kigyelmed, födele is van!

- Ó, te kolontos, te! - renyekedett a szegény ember -, hogy tudál ezért száz pengõt adni! Ha benne volna a pénz, akkor is kivágnám! No, ezért sanyaroghattál három keserves esztendeig.

- Azért bizony egyet se békételenkedjék, apámuram! - mondá a legény. - Ki tudja, még mi hasznát vehetem?

Fogta a poharat, letette az asztal közepére, azután felnyitotta a fedelét, hadd lám, nincs-e benne valami. Ahol ni, kiperdült belõle egy másik ezüstpohár. Színezüst volt ez is, mint az elsõ. Még jóformán meg sem nézhették, kiperdült a harmadik pohár is, harmadik után a negyedik, az után az ötödik, hatodik, hetedik!

- Lássa, kigyelmed, hogy megért ez a pohár száz pengõ forintot.

Ahogy azt mondta, a hetedik pohárból kiszökött egy csúnya kicsi béka, s nagy pirimókosan leült az asztal közepére. De bezzeg elállott szemük-szájuk, mikor a béka egyszerre csak megszólalt:

- Brekekeke, adjatok ennem-innom, mert éhes vagyok, szomjas is vagyok!

Úgy megijedtek tõle, hogy egyszeribe adtak neki enni-inni.

S hát ahogy evett-ivott, mind csak nõtt, nõtt a béka. Egy szempillantásra akkorát nõtt, hogy már alig fért az asztalon.

- Brekeke, adjatok még ennem, mert különben titeket eszlek meg! - szólalt meg ismét a béka.

- No, hallod-e, te jó vásárt csináltál! - mondá a szegény ember, s kiment a kamarába, hogy ami ennivaló van ott, összekajtassa.

Volt még egy kis zsiradék, egy pimpós kenyér, azt behozta, s a béka elé tette.

- Amink van, itt van - mondá a szegény ember -, egyebünk nincs az ég világán, te csudabéka.

Megette a zsiradékot, a pimpós kenyeret egy szempillantásra. Meg sem kottyant ördögadta varasbékájának.

Azzal csak lesuppant a szoba földjére, kimászott az ajtón, hátra a csûrbe, ott lefeküdt s elaludt. De már ekkor akkora volt, mint egy sütõkemence. Mikor felébredt, eléjött, s bekiáltott az ablakon:

- Isten áldja meg kendteket, én elmegyek, mert látom, hogy szegényebbek a templom egerénél!

No, csakhogy elment. A falu végén volt egy nagy, kerek tó, abba belecsubbant, de annyi víz kiloccsant, hogy majd elvitte a falut az árvíz.

Búsult a szegény ember, de még a fia is, mert a béka mindenüket megette.

- Most már elmehetsz megint szolgálatba az ezüstpoharaddal - békétlenkedett a szegény ember.

Nem is várta meg, hogy a nap leáldozzék, indult a szolgalegény világgá. Tarisznyába tette a hét ezüstpoharát, s ment hetedhét ország ellen. Hét nap s hét éjjel meg sem állott, s nyolcadik nap virradóra megérkezett a király városába. Gondolta, befordul a király udvarába, hátha felfogadnák. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen ott áll a tornácban, s pipázik keményen. Köszön a legény illendõképpen, s a király fogadja. Meg is kérdi mindjárt:

- Mi jóba jársz, fiam?

- Én bizony szolgálatot keresnék, felséges királyom.

- No, akkor jó helyen jársz, mert éppen most csaptam el az elsõ kocsisomat.

Egyszeribe megalkudtak, kezet csaptak, s megitták az áldomást.

Telt-múlt az idõ. Eltelt egy esztendõ, kettõ, három. A király úgy megszerette a szegény legényt, mintha az édes fia lett volna. De közmént legyen mondva, nem volt a királynak sem felesége, sem fia, sem senkije. Bejárt országot-világot, de nem talált kedve szerint való feleséget. Búsult, sokat búsult emiatt a király, éjjel sem tudott aludni, ha arra gondolt, hogy kire marad majd a szép országa. Látta ezt a szegény legény, egyszer aztán nekibátorodott, s megkérdezte:

- Felséges királyom, ha meg nem sértem nagy úri személyét, nagy szomorúsága lehet, mert mindig sóhajtozik.

- No, ha meg mertél szólítani, fiam - mondá a király -, meg is vigasztalj, máskülönben karóba húzatom a fejedet! Nyisd ki a füledet, te legény! Országot-világot bejártam, de magamnak való feleséget nem találtam. Hallottam egynek a hírét, de azt soha meg nem láthattam. Ez a tündérkirály leánya: Ilona. Még ma elindulsz, s elhozod nekem azt a leányt, nála nélkül vissza se kerülj!

Hej, megszomorodott a szegény legény, majd fölvetette a nagy bánat s szomorúság. Hogy is lehetett olyan világ bolondja, hogy megszólítsa a királyt!

De már búcsálódhatott, indulni kellett, akár akart, akár nem. Felült a legjobb paripára, azonközben jól feltarisznyálták kenyérrel, kaláccsal, ezüsttel, arannyal, s szervusz, világ! elindult az orra után.

Ment, mendegélt a szegény legény hegyeken-völgyeken által, erdõn-mezõn keresztül, hol elé, hol hátra, hol egyenest, hol görbén. Amint egy sûrû rengetegen menne keresztül, hallja, hogy egy kutya keservesen vonít, kauszol. Megy a vonítás felé, s hát ott hentereg, kínlódik egy sárga kopó, kapkod a hátsó lábához. Nézi, ugyan mi baja lehet a szegény állatnak. Hát akkora tövis van a lábában, mint egy fejérvári bicska. Egyszerre csak megszólal a kopó:

- Te legény, húzd ki a tövist a lábamból, s bizony megszolgálom.

- Kihúzom én, szegény állat, ha meg sem szolgálod - mondá a legény, s egyszeribe kihúzta a tövist.

- No, te legény, jótétel helyébe jót várj. Húzz ki a hátamból három szál szõrt, tedd el jól, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, ott leszek melletted, ha a világ végén jársz is.

Gondolta a legény: "ebszõr, kutyaszõr, ha nem használ, nem is árt" - kihúzott három szálat, s eltette a tarisznyájába.

Továbbment a szegény legény, hegyen ki, lejtõn be, hét nap s hét éjjel mindig ment, hol északra, hol délre, hol keletre, hol nyugatra, akivel csak találkozott, megkérdezte: merre van a Tündérország, de senki lélek sem tudá megmondani.

Ment, mendegélt nagy búsan, s egyszerre csak egy nagy folyóvíz partjára ért. Gondolta, megy ennek a mentén, hátha éppen Tündérországba jut. Hát amint mendegél, látja, hogy egy nagy csuka ott fickándozik egy tüskebokorban, de semmiletteképpen nem tud kivergelõdni az ága-boga közül.

Megszólítja a szegény legényt:

- Segíts rajtam, s megszolgálom!

- Nem várok én tõled semmit - mondá a legény -, de azért kiszabadítlak.

Szépen kivette a halat a tüskebokorból, s a vízbe eresztette. De a hal visszaugrott a partra, s adott a legénynek három halpénzt.

- Tedd el ezt a három halpénzt, s ha valahol bajba kerülsz, csak zergesd meg, s én ott leszek segítségedre.

- Jól van - mondá a legény -, ha nem használ, nem is árt - s eltette a halpénzt is. Aztán ment tovább, búsan, hol keletnek, hol nyugatnak, hol délnek, hol északnak, hegyen fel, lejtõn le, de senki lélek nem tudá megmondani, hogy merre van Tündérország.

- Na - búcsálódott magában -, nem is találom meg, míg a világ s még két nap.

De csak ment tovább, biztatta a lovát:

- Elébb, elébb, édes lovam!

Hát ahogy egy sûrû rengetegen keresztülhaladnának, látja, hogy két vadgalamb erõsen vergelõdik egy bükkfán, s olyan keservesen búgnak, burukkolnak, hogy a szíve elfacsarodott. Nézi, mi baja lehet a galamboknak, s hát lábuk, szárnyuk macskamézbe ragadott.

Egyszeribe megállította a lovát, felmászott a fára, s a galambokat megszabadította.

- No, te legény - szólalt meg az egyik galamb -, az életünket megmented, jótétel helyébe jót várj.

Adtak mind a ketten három-három tollat a szárnyukból, s azt mondták:

- Ezt aztán jól eltedd, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, s abb' a minutában ott leszünk.

- Jól van, jól - mondá a legény -, a tollatokat elteszem, de ugyan bizony mit segíthetnétek rajtam? Nagy bajban vagyok én, azon ti nem segíthettek.

- Ha bajban vagy, mondd meg nekünk, mindjárt segítünk rajtad.

Szomorú volt a legény, de mégsem tudta megállani, hogy a galambok beszédjén ne nevessen.

- Hát jól van, mondjátok meg, merre van Tündérország?

No de most a galambok nevettek.

- Hiszen éppen odavalók vagyunk - mondták a galambok. - Ülj fel a lovadra, s gyere csak mindenütt utánunk!

Hej, örült a legény, de hogy örült! Felült a lovára, s vágtatott a galambok után a szélnél is sebesebben.

Egyszerre csak megállapodtak a galambok, repesteltek nagy vígan a legény körül, s mind azt mondták:

- Itt van Tündérország, itt, itt, itt!

Bezzeg elállott szeme-szája a legénynek. Más ország volt ez, mint amilyeneket eddig látott. Aranyvirágok nyíltak a réten, aranyszõrû paripák legelésztek, amerre csak a szeme ellátott, a fákon aranyalmák, -körték, -szilvák s mindenféle drága gyümölcsök, s körös-körül, ami hegyet látott, az mind gyémánthegy volt, de olyan ragyogó, hogy a szeme káprázott a nézésitõl.

- No; ez csakugyan Tündérország - mondá a legény.

- Hát most hová vezessünk? - kérdezték a galambok.

- Most a Tündér Ilona palotájához - felelt a legény. Repültek a galambok, vágtatott utánuk a legény a szélnél is sebesebben, s hát egyszerre csak megáll a lova, s úgy visszahõköl, hogy szinte lefordult róla. Meghiszem azt: a Tündér Ilona palotája elõtt állottak, s ennek a fényes ragyogásától hõkölt a ló vissza.

Volt, amilyen volt otthon a király palotája, de aztán ez olyan volt, hogy az egész világon nem volt ennek párja. Csak emeletje hét s minden emeleten ezer ablak színarany üvegbõl. Akkora volt ez a palota, mint egy város, s mégis (úgy láttam, mint ma) kakas sarkán forgott az egész. Haj de hogy forgott, Uram, Isten, milyen esze nélkül!

- No, ide eljövék - mondá a legény -, de soha, míg a világ, bé nem kerülök a palotába.

- Ne búsulj - szólt az egyik galamb -, csak végy elé egy tollat, s értesd a kakas sarkához, mindjárt megáll a palota, meglátod.

Kétszer sem kellett mondani, kihúzott egy tollat, négykézláb a palotához orozkodott, meglegyintette a kakas sarkát, s hát - halljatok csudát! - zökk, nyekk - nagyot zökkent, nyekkent a palota, s úgy megállott, mint a parancsolat.

Ahogy megállott a palota, szalad ki nagy lelkendezve egy szépséges tündérkisasszony, fordul arra, néz mindenfelé, s egyszerre csak megpillantja a szegény legényt.

Odaszalad hozzá, s kérdi tõle:

- Hát te ki s mi vagy, hogy kerültél ide?

Elémondja a legény illendõképpen:

- Én bizony, felséges tündér-királykisasszony, a fehér király legénye vagyok, s azért jöttem, hogy magát elvigyem.

- Hallottam hírét a fehér királynak - mondá Tündér Ilona -, azt is tudom, hogy mást nem akar feleségül, csak engem. De ide ugyan hiába jövel te, szegény legény, mert a mátkagyûrûmet fürdés közben elvesztettem, s míg az elé nem kerül, nem mehetek férjhez.

Hej, megszomorodott a legény, füle, bajusza lekonyult. Hát õ azt a gyûrût hol keresse meg!

Tündér Ilona megmagyarázta neki, hogy a palotától nem messze van egy tó, abban vesztette el a gyûrût, keresse ott, ha kedve tartja.

Ment a legény, egyenest a tó partjára. Tûnõdik, búcsálódik, készülõdik, vetkezõdik, de ahogy vetkezõdnék, eszébe jut a csuka, hátha csakugyan tudna rajta segíteni. Megrázintja a három halpénzt, s ahol, ni, csakugyan ott volt mellette a csuka. Kérdi a legénytõl:

- No, édes gazdám, mi baj?

Mondja a legény, hogy mi baj.

- Ez bizony nagy baj, de ne búsulj, mert úgy tetszik nekem, mintha hallottam volna, hogy egy békának a hasába került az a gyûrû. Elékerítem én az Óperenciás-tenger fenekérõl is azt a békát.

Azzal eltûnt nagy hirtelen a csuka, s a legény pedig várt, várt a tó partján: mi lesz, hogy lesz.

De akár hiszitek, akár nem, egy félóra sem telt belé, jött a csuka s vele egy akkora béka, mint egy ház.

- Ne, te, ne! - rikkantott a legény -, hiszen ez az én békámforma!

Bezzeg, hogy az volt. De még a béka is megismerte a legényt, s ez is mondá:

- Ne, te, ne, hiszen ez az én volt gazdám!

- Ó, édes varasbékám - szólt a legény -, ha nálad van a Tündér Ilona gyûrûje, add vissza! Ha tudom, még meghálálom!

- Én szívesen, fiam - mondá a béka -, csak a hasamban legyen, de, Isten, Jézus Krisztus úgy segéljen, nem tudom bizonyosan: ott van-e, nincs-e. No, mindjárt megtudjuk.

Azzal kidülleszkedett a tó partjára, s elkezdett hányni. Hát egyszer csak kikarikázik a száján egy ragyogó gyémántgyûrû. Szalad a legény, hogy felvegye, de abb' a minutában csak elõszökik egy nyúl, felkapja a gyûrût, s - uzsgyi neki, vesd el magad! - szalad vele árkon-bokron keresztül.

Megijed a legény, akar a nyúl után szaladni, de eszébe jut, hogy az után ugyan hiába szalad, jobb lesz, ha idehívja a kopót. Megrázintja a három szál szõrt, s egyszeribe eléje toppan a kopó.

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

- Azt parancsolom, hogy fogd el azt a nyulat. Ahol szalad, ni, egy gyémántgyûrûvel.

Még ki sem mondta jóformán, szaladott a kopó, mint a sebes szél, s egy szempillantásra elfogta a nyulat, s úgy földhöz teremtette, hogy csak kiperdült szájából a gyémántgyûrû. Aztán fölkapta, s vitte a legénynek.

Ment a szegény legény nagy örvendezve a palotába, messzirõl mutatta a gyûrût Tündér Ilonának. Az volt az elsõ szava:

- De már most velem jössz, szépséges tündér-királykisasszony!

Azt mondta erre Tündér Ilona:

- Még most sem mehetek, te szegény legény, míg nem hozol nekem egy-egy korsócskával az élet s a halál vizébõl.

Búsult a legény, majd felvetette a nagy búbánat s szomorúság.

- Azt sem tudom, hol s merre van a forrása - mondá a legény.

- Majd megtudod, ha keresed. Nesze, adok két aranykorsót, eredj, amerre a szemed lát.

Kiment a legény a palotából, ment, mendegélt, áncsorgott ide-oda, de nem talált senki lelket, akitõl megkérdezze, hol van az élet s halál vizének a forrása. Gondolja magában, elészólítja a galambokat, hátha azok tudják. Kivette tarisznyájából a tollakat, megrázintotta, s egyszeribe eléje röppentek a galambok.

- Mi bajod van, édes gazdám? - kérdezte az egyik galamb. - Látom, hogy erõsen szomorkodol.

- Hogyne szomorkodnám, mikor Tündér Ilona azt kívánja, hogy vigyek neki az élet s a halál vizébõl egy-egy korsóval.

- No bizony, ha azt kívánja, add csak ide mind a két korsót, hozunk mi egyszeribe! De jól vigyázz, elõre megmondjuk, mert ha csak egy cseppedõs csepp is reád cseppen a halál vizébõl, halál fia vagy.

Erre a galambok elröpültek messze, messze, ki egy gyémánthegynek a tetejére. Ott bugyogott egymás mellett az élet s a halál forrása. Megmerítették mind a két korsót, jól bedugták, s visszaröpültek a legényhez.

Szaladt a legény föl a palotába, vitte az élet s a halál vizét. Bezzeg ámult-bámult Tündér Ilona! No, ezt õ sohasem hitte volna, hogy ezt a kívánságát is teljesíteni tudja.

- No, ha nem hitted volna, akkor velem is jössz mostan, Tündér Ilona!

- Veled megyek, veled - mondá Tündér Ilona -, még csak a palotámat akarom összegombolyítani. Gyere csak ki az udvar közepére!

Ahogy kimentek az udvarra, elévette Tündér Ilona az aranyvesszejét, megsuhintotta vele a palotát errõl-arról, mindenfelõl, s hát a palota csak húzódik összébb, összébb, s egyszerre úgy gurult a földön, mint egy labda.

- Nesze, szegény legény, tedd a tarisznyádba!

Beletette a tarisznyába, azután kiválasztottak a ménesbõl két aranyszõrû paripát, a legjobbat, felültek rá, s - hipp-hopp! ott leszek, hol akarok - repültek, mint a szél, a szélnél is sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben. Reggel indultak, délben már a fehér király udvarában voltak.

Örült a király, nem találta helyét nagy örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy összeeskesse Tündér Ilonával. De míg a pap elékerült volna, asztalhoz ültek, ettek-ittak, diskuráltak. Hogy, hogy nem, az asztalra került a két aranykorsó is, s Tündér Ilona úgy találta kézbe venni, hogy egy csepp rácseppent a szegény legényre.

Abban a minutában szörnyethalt a szegény legény.

Na, volt ijedtség, szomorúság. A király a haját tépte bánatában. Sajnálta szíve gyökerébõl azt a drága, kedves szolgáját.

Azt mondja Tündér Ilona:

- No, ha úgy sajnálja kelmed, akkor egyet se búsuljon, mert én mindjárt feltámasztom.

Vette a másik korsót, amelyikben az élet vize volt, ráloccsintotta, s hát csakugyan egyszeribe fölébredt a legény, s sokkal szebb, fiatalabb volt, mint annak elõtte.

Látja ezt a király, s gondolja: bizony nekem is jó volna, ha egy kicsit megfiatalodnám, fogja a korsót, s magára önti, mind egy cseppig, ami víz benne volt. Na, ha magára öntötte, szörnyet is halt, mert a halál vizét loccsintotta ki. A másik korsóban pedig egy csepp nem sok, annyi sem volt, mert azt Tündér Ilona mind kiöntötte a szegény legényre.

- No, ez meghala! - mondá Tündér Ilona.

- Ez bizony meg - mondá a szegény legény is.

Mit csináljanak? Ha meghalt, hát eltemetik. El is temették nagy parádéval. A szegény legényt pedig mindjárt a temetés után megválasztották királynak. Nem akadt az egész országban más, királynak való ember. Tündér Ilona pedig azt mondta:

- Hallod-e, én úgyis csak a te kedvedért hagytam el a hazámat, te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

A legény azt mondta, hogy õ bizony nem bánja. Az aranylabdát egyszeribe kigurították az udvar közepére, ott Tündér Ilona megsuhintotta az aranyvesszõvel, s egy percre, kettõre, olyan palota kerekedett oda, hogy az egész világ idejött csodalátni.

No, aki idejött, meg sem bánta, mert a lakodalom hét hétig tartott. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, aki hozott, ehetett, aki nem, az mehetett, egyszer csak a fiatal pár is fölkerekedett, dióhéjba telepedett, a Tiszán leereszkedett...

Holnap legyenek a ti vendégeitek!