Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Feketeország

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl: volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek nem volt az égvilágán semmije, csak egy fia, s azt is Gyurkának hívták. No hiszen, volt a nevével baja szegény legénykének. A pajtásai mindig csúfolódtak vele: "Gyurka, kell-e neked hurka!" Bezzeg, hogy kellett volna árva fejének, de ha nem volt.

"Megálljatok - gondolá Gyurka -, azért is eszem én hurkát, amennyi belém fér: beállok mészárosinasnak." Mondja az apjának, hogy mi a szándéka.

- Jól van, édes fiam, tégy a kedved szerint, de mit csinálsz, ha majd felszabadulsz? Egy szopós borjúd se lesz, aminek a húsát kivágjad.

- Majd lesz, ami lesz - mondá Gyurka, s beállott mészárosinasnak. Kitanulta a mesterségét emberségesen, három esztendõre felszabadult, azzal vett egy páros kést meg egy bárdot, s elindult szerencsét próbálni.

Azt mondta: megyen dél felé, s addig vissza sem néz, míg egy ökröt nem szerez.

Ment, mendegélt Gyurka, hegyeken-völgyeken által, hetedhét ország ellen, s elért egy nagy mezõre. Amint menne, meglát egy döglött lovat, a mellett egy oroszlánt, egy sast s egy hangyát. A három oktalan állat erõst veszekedett, hogy melyiké legyen a ló. A hangya éppen pofon akarta legyinteni az oroszlánt, mikor, áldott szerencsére, odaért Gyurka. Hej, bezzeg megörült az oroszlán, hogy jött egy lelkes állat, aki most törvényt csinál köztük. Mindjárt meg is szólítja Gyurkát, hogy ossza fel köztük azt a döglött lovat, s jótétel helyébe jót várjon.

Gyuri bizony nem sokáig kérette magát, hamarosan felgyûrte az inge ujját, a ló húsát lefaragta, s adta az oroszlánnak, a belét kivette, adta a sasnak, a fejét s a csontját a hangyának, hadd rágódjék rajta, míg a foga belétörik. Hogy, hogy nem, elég az, hogy mind a hárman meg voltak elégedve az osztással. De volt aztán hálálkodás! Az oroszlán vette fel a szót:

- No, te szegény legény, megmondám, hogy jótétel helyébe jót várj, nesze, adok egy szálat a sörényembõl, s ha szorul a kapcád, vedd csak ezt elé, tüstént oroszlánná változol.

- Én is adok egy tollat a szárnyamból - mondá a sas -, s ha repülni akarsz, csak vedd elé, tüstént sassá változol, s átrepülhetsz az Óperenciás-tengeren is.

Eléugrik erre a hangya, kihúz a hóna alól egy szetemnyi szál szõrt, s átadja Gyurkának.

Azt mondja:

- Ez is ér valamit, te szegény legény. Ki tudja, hol szeretnél egy kulcslyukon átalbújni! No hát tedd el, s vedd elé, s tüstént hangya lesz belõled.

Megköszöni szépen Gyuri az ajándékokat.

Bizony - gondolja -, úgy cseppenhet világjárásában, hogy egyikre-másikra szüksége lehet. Istennek ajánlá a békességre vált állatokat, s továbbindult.

Ment, ameddig mehetett, de egyszer csak azt látja, hogy mindenfelé tenger, amerre a szeme lát, csak a háta mögött száraz. "No, Gyuri, te most itt megszorultál. Mehetsz vissza, amerre jöttél!"

- Ne, te, ne! - rikkant föl nagy örvendezéssel -, dehogy vissza! Hát a sas tolla mire való?

Eléveszi a tollat abb' a minutában, s hát - láss csodát! - csakugyan sassá változik. Hanem rettentõ nagy tenger mellé vetõdhetett, mert két álló hétig örökös-örökké repült. Ott meglátott egy nagy palotát, kakassarkon forgót, száztornyost, háromszáz ablakost. De arany volt, színarany az a fundustól a torony gombjáig. Áldott szerencséje vala Gyurinak, hogy sasszeme volt most, mert Krisztus úgy segéljen, hogy megvakul a szertelen ragyogástól. Gondolja magában, itt csak a király lakhatik, õ bizony bérepül, akármi találja. Alighogy ezt gondolja, kinyílik egy ablak a legfelsõ kontignáción, s - hát édes Jézusom! - azon egy olyan szépséges szép leány hajolt ki, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. De Gyuri sem tétovázott sokáig, nagyot csattantott a szárnyával, hogy csak úgy zúgott belé a levegõ, s egy rebbenéssel az ablak talpán termett. Haj! megörült a királykisasszony (mert hát az volt, senki más), mondom, megörült a királykisasszony, hogy ilyen szépen magától száll az õ ablakára egy sasmadár: szép gyöngén megfogá, meg is simogatá, bevitte a szobájába, s elzárta egy színarany kalickába, hogy míg a világ s még két nap, soha el ne repülhessen.

A királykisasszony, ami sült hús maradt az ebédrõl, mind a sasnak adta, de ennek bizony meg se kottyant. Gondolja Gyurka, ez így nem lesz jó. Megleste, mikor alszik a királykisasszony, kinyitotta a kalicka ajtaját, kiment a konyhára, s ami húst ott talált, mind egy falásig megette. Azzal visszament a helyére, de elébb jól megnézte a királykisasszonyt, hogy az másnap folyton vetette a vizet, s szidta a szolgálót, hogy: minek csodálja õt annyira, betege lett a csodálásának. Jobban tenné, ha a húsra ügyelne. Vallatóra veszi, hogy ki ette meg a húst, de a szolgáló mennyre-földre esküdött, hogy így s hogy úgy essék ki a két szeme, ha tudja, hogy ki ette meg a húst.

Így volt ez egy hétig, kettõig, a hús mindennap csak eltûnt a konyhából, mintha föld nyelte volna el, de azt már látták, hogy a tolvaj ott helyben eszi meg, mert a csontját mindig ott hagyja.

"Hm - gondolja a királykisasszony -, mégsem lehet más a tolvaj, csak az én kedves madaram. No, megállj, majd meglesem!"

Egy este, ahogy lefeküdt, mindjárt lehunyta a szemét, s elkezdett hortyogni. A sasnak sem kellett egyéb, kiszállott a kalickából, átalbucskázott a fején, s mindjárt legény lett belõle. Látja ezt a királykisasszony, dörzsöli a szemét, mintha mély álomból ébredt volna fel, nézi, nézi a legényt nagy álmélkodással, s egyszerre csak - mit gondol, mit nem - a nyakába szökik Gyurkának, átkarolja két gyenge karjával, nagyot cuppant a szájára, s azt mondja:

- Te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang választ el, akárki fia légy, te szép derék legény! Hanem mondd meg, ki vagy s mi vagy, hogy madár képibe jöttél hozzám?

Elmondja a legény, hogy ki s mi, hogy hol járt, merre járt, mi járatban van, s akkorát sóhajtott, hogy megrengett belé a király palotája.

- Már most tudod, ki vagyok s mi vagyok, szépséges királykisasszony, azt is tudhatod, hogy te az enyém nem lehetsz e világi életben; de hallod-e, te szépséges szép királykisasszony, úgy szeretlek, hogy soha el nem megyek innét, még ha hangya képiben is kell melletted lennem.

S azzal csak elévevé a hangyaszõrt, tüstént hangyává változott, s felmászott a királykisasszony ölibe, hogy az szinte elájult ijedtében. Elkezdett könyörögni a királykisasszony, hogy az Isten fizesse meg, változzék vissza emberré, mert különben bánatában vagy a Kormosba ugrik, vagy az Óperenciás-tengerbe, de tudom, Istenem, hogy nem marad életben.

No, jól van. Elhatározták, hogy együtt élnek, amíg élhetnek, aztán, ha kitudódik, majd lesz valahogy. A királykisasszony pedig e naptól fogva mindig behozatta az ebédet, szépen Gyurkával asztalhoz ültek, s úgy ettek, mint Tuba s Tubáné.

Telik-múlik az idõ, eltelik egy kerek esztendõ, de a szép királykisasszony csak nem mert szólni az apjának a szegény legényrõl. Hát a világ végéig mégsem vártak. Megegyeztek, hogy a királykisasszony álljon a felséges édes apjaura elé, de meg ne mondja, hogy ilyen meg olyan szegény legény Gyurka, csak azt, hogy mi minden tud lenni, hátha a király megkedveli, s nem szól a házasság ellen.

Bemegy a királykisasszony a felséges apjaurához, de még Gyurka is a ruháján, hangya képében.

De alig kezd a beszédbe, nagyot kiált a király szörnyû haragjában: egy szót se többet! ki a házamból!

Hanem a királykisasszony addig könyörgött, hogy a király lecsendesedett, s megkérdezte, hogy hát hol van az a legény? Még a kérdés ki sem fordult a száján, csak elibe toppant Gyurka. Szeme-szája elállt a királynak, nem tudá megfogni a szép eszivel, hogy ez honnét termett ide ilyen nagy hirtelenséggel.

- No - mondja a király -, vén ember vagyok, a kenyerem javát megettem, de még ilyen ügyes embert sem láttam teljes életemben. Hallod-e, te legény, akárki fia vagy, kedvem szerint való vagy, legyen tied a leányom s egész királyságom. - Hej! örült a fiatal pár, hogy nem tudták, mit csináljanak nagy örömükben. Gyurka már csakugyan nem tudott megférni a bõrében, s oroszlánná változott. De megijedt a király szörnyûségesen! A két kezét összetette, s úgy kérte Gyurkát, hogy rá ne szökjék s meg ne egye.

"No, Gyurka - gondolta a legény -, most mutasd meg, hogy mit tudsz!" - s olyanokat ordított, hogy valahány ablaka volt a palotának, mind kifordult a sarkából. Mikor aztán megelégelte a tréfát, ismét visszabújt az emberbõrébe, a király pedig megfogta a kezét, jól a tenyerébe vágott, s azt mondta:

- Ember vagy, fiam! Itt a leányom, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el.

Mindjárt papot hívattak, s nagy lakodalmat csaptak. A lakodalom után azt mondja a fiatalasszony:

- Hallod-e Gyurka, induljunk útnak, nézd meg az országunkat.

Egyszeriben fölkerekedtek s mentek. Ahogy a város határába érnek, betévednek egy nagy rengeteg erdõbe. Mennek, mendegélnek, egyszerre egy nagy likhoz érnek. Ebbõl a likból olyan erõs, büdös pára jött ki, hogy ha madár repült át fölötte, beleszédült, s szörnyû halált halt ott.

Mondja Gyurka:

- Feleség, forduljunk másfelé, mert baj lesz.

De az asszony meglátott egy gyönyörû szép virágot, s azt mondta: õ bizony leszakítja, ha addig él is. Hiába istenkedett neki Gyurka, odament a likszádához. Hát - Szûz Mária, ne hagyj el! - csak beesék a likba, s úgy eltûnt, hogy híre, pora sem maradott. Oda Gyurka nagy hirtelen, hogy õ is utána menjen, de elejébe áll egy õsz öregember, s azt mondja neki:

- Bé ne menj, ha életed kedves, mert onnét soha ki nem jössz!

Gondolja Gyuri, vagy jõ, vagy nem jõ, õ nem hagyja a feleségit, hanem elébb mégis hazament, megmondta az apósának, hogy mi történt, hogy õ elmegy a felesége után, s ha egy esztendeig elé nem kerülnek, annak adja az országát, akinek akarja. Azzal kiment a likhoz, ott hangyává változott, s úgy mászott lefelé. Mikor hét álló hétig folytonosan mászott, elért egy nagy vasajtóhoz. Megáll nagy búsan, vakarint a fején, hogy most már hogy jusson át ezen az ajtón. De eszibe jut, hogy most hangya volna vagy mi, szépen átalmászott a kulcslikán. Beér egy kis szobába. Hát mit lát ott? Nem volt abban a kis szobában egyéb egy ágynál, s abban az ágyban ült az õ felesége, s az ölében feküdt egy olyan öreg ember, hogy háromezer esztendõnek egy fél sem volt a híja. A felesége éppen az öreg ember fejébe nézett, õ pedig fogta magát, s felmászott a felesége kezére. Meglátja az asszony a kicsi hangyát, s keservesen felsóhajt:

- Hej, Istenem, ha ez a hangya az én uram volna! Édes kicsi hangyám, ha te vagy az én uram, csak légy emberré, nem lesz itt semmi bántódásod!

Gyurka bizony nem engedte sóhajtozni, búcsálódni a feleségét, mindjárt emberré változott. De lett erre öröm! Táncra kerekedtek, s a világ végéig járták volna, ha az öregember meg nem ébred. No de erre elment az örömük. Megszólal az öreg:

- Miféle idegen bûzt érzek?

Eléáll Gyurka, s mondja, hogy ki õ s mi õ, s azért jött, hogy a feleségét visszavigye a hazájába.

- Abból ugyan nem lesz semmi! - mondá az öreg. - Aki egyszer idekerült, meg nem látja az áldott napot. Az a lik, hol te lejöttél, édes fiam, most már nincs meg.

Aj, nehéz búbánat kerekedik a Gyurka szívére, s istenkedik az öregnek, hogy mondja valami szerit-módját, hogy lehetne innét kijutni.

Azt mondja az öreg:

- Én, édes fiam, elmondhatom, de úgysem veszed hasznát. Azon a helyen, ahol lejöttetek, egy nagy város volt, s annak én voltam a királya. Istentelen életet éltem, de még a népeim is. De meg is büntetett az Úristen keményen. A városomat elsüllyesztette, a népeim mind egy szálig odavesztek, csak én nem, hogy még erõsebben bûnhõdjem bûneimnek nagy sokaságáért. Azt ítélte vén bûnös fejemre az Úristen, hogy itt kell élnem a világ végéig és még azon túl is két nap, hacsak olyan hatalmas, sokat tudó ember nem kerül ide, aki ki tudjon szabadítani. Hej, de annak csakugyan soktudónak kell lennie! Tudjon elmenni Feketeországba, amely innét hetvenhét mérföldre van, s olyan szûk az útja, hogy még csak a kicsi ujjam sem fér el, s onnét hozza el ennek a lesüllyedt kapunak a kulcsát. Hm! De hol ez a kulcs? Feketeország hétfejû sárkányának a hetedik fejében van egy nyúl, annak a nyúlnak a fejében van egy galamb, a galamb fejében egy aranyiskátulya s ebben az iskátulyában egy gyémántkulcs. Aki ezt a kulcsot meg akarja kapni, hetvenhét mérföldet kell mennie azon a szûk likon, meg kell ölnie a hétfejû sárkányt, megfogni a nyulat, lelõni a galambot, no, édes fiam, mit szólsz ehhez?

- Azt, apámuram, hogy megpróbálom - felelé Gyurka.

Elbúcsúzott a feleségitõl s az öregtõl, s elindult a hosszú útra. Azt mondta: vagy kulcs, vagy halál!

Egy jó darabig sas képiben is mehetett, s egy nap olyan nagyot haladott, hogy a többi utat egy hét alatt megtehette hangya képiben. Így ért Feketeországba. Ezt az országot, amerre csak a szem ellátott, mindenfelé tenger vette körül, s ami szárazföld, olyan fekete volt, mintha gyászfekete posztóval lett volna leterítve. Hangyából sassá változott Gyurka, s fölszállott egy nagy cserfa tetejébe. A cserfa tövében egy sereg ember heverészett, s úgy diskuráltak. Éppen azt beszélték, hogy a miatt az istentelen hétfejû sárkány miatt már élni sem lehet. Nem tûri a fafüstöt, s most mind szénnel kell tüzelni. De honnét az isten haragjából vegyék azt a sok szenet! Egyebet sem dolgozhatnak, minden egyéb munkájok félbe-szerbe, éhen kell veszniök. A király sem kap disznópásztort, aki oda merje hajtani a csordát, hogy jóllakjék belõle a telhetetlen dögje.

"Jól van - gondolá Gyurka -, majd leszek én disznópásztor!"

Elrepült a király udvarába, ott emberré változott, s bement a királyhoz. Elémondja:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, fogadj meg engem disznópásztornak!

Megörül a király, hogy mégiscsak akadt egy bátor ember az országában, kérdi:

- Hogy hínak?

Feleli, hogy: Gyurkának.

- No, Gyurka, kezedbe adok kilencezer disznót, járj szerencsével.

Kezet csaptak, s Gyurka kihajtotta a disznócsordát a sárkány barlangja felé.

Alig ért a barlanghoz, kijött a sárkány, s egy minutára fölfalt tizenkét disznót. Hazahajtja Gyurka a csordát, s kérdi a király, hogy hányat evett meg a sárkány. Mondja, hogy tizenkettõt.

- No, csak hajtsd addig, míg jóllakik! - parancsolta a király.

De Gyurka többet nem hajtá arra a csordát, hanem maga ment egyedül, s úgy leste a sárkányt. A sárkány mindennap kijött, de nem látott semmit, s visszament a barlangjába. Így tartott ez egy hétig. Nyolcadik nap is kijött, s ekkor Gyurka elébe hajtotta a csordát, hogy: tessék, csak meg ne essék! Jött a sárkány, hogy hétsingnyire szakadt a láng elõre a torkából. Gyurka egyszeribe oroszlánná változott, s akkorát bõdült, hogy ahány disznó, annyi felé futott. Megmérgelõdik a sárkány, hogy neki most még szaladnia kell a disznók után, ha enni akar, de elébb nekimegy az oroszlánnak, hogy felfalja. Aj! - szegény világ, vetett ágy! - egymásnak esik sárkány s oroszlán, de kerekedék olyan viaskodás, hogy ég, föld megrengett belé. Ordított a sárkány, de még nagyobbat az oroszlán. Föláll a két hátulsó lábára, a két elsõvel derékon kapja a sárkányt s úgy földhöz teremti, hogy megnyekkent belé. Az oroszlán mindjárt leharapott egyet a sárkány hét fejébõl, azzal felült a hátára, aztán hirtelen ismét emberré változott, elõvette a mészáros bárdját, s szép komóciósan levágta mind a fejét. A hetediket kétfelé hasítja, s hát kiugrik belõle egy nyúl, erre õ sassá változik, nyakon csípi, aztán ismét emberré lesz, s a nyúl fejét kétfelé hasítja. Mint a sebes nyílvesszõ, úgy röppent ki a nyúl fejébõl a galamb; Gyurka ismét sassá változik, elfogja a galambot, a fejét szépen kettéhasítja, s kiveszi belõle az aranyiskátulyát, az iskátulyából a gyémántkulcsot.

Hazatereli a csordát Gyurka, s kérdi a király:

- No, fiam, Gyurka, hány disznót evett meg ezen a héten a sárkány?

- Egyet sem, felséges királyom, de még szaporodtak hétszázhetvenhéttel. Nem is eszik az több disznóhúst, levágtam mind a hét fejét.

Azt hitte a király, hogy Gyurka a sárkánytól való nagy ijedtében bizonyosan megbolondult. Elküldi az inasát, hogy nézzen utána, mi van a sárkánnyal. Jõ vissza az inas, s azt mondja:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, Gyurka igazán megölé a sárkányt.

Ej, megharagszik a király, hogy még a leghûségesebb inasa is hazudik, s úgy pofon vágta, hogy kiesett az ajtón. Elment õ maga.

Hát - nézz oda, s láss csudát! - a réten patakban folyt a sárkány vére. Hazafut a király, megöleli, megcsókolja Gyurkát, s azt mondja, hogy neki adja egész királyságát, de ha kell, még a lelke üdvösségét is. Azt felelte Gyurka, hogy nem kell neki sem az országa, sem a lelke üdvössége, csak arra kéri, hogy égesse el a kommenciós levelét, hadd mehessen haza. - De így, de úgy - erõsködött a király -, már legalább megtraktálja. Csinált is a Gyurka tiszteletire hét országra szóló dínomdánomot, de Gyurkának egyéb volt a fejében: fogta magát, sassá változott, s otthagyta Feketeországot. Nyolcadnapra megérkezett a feleségéhez s az öreg királyhoz, a háromezer esztendõshöz. Azt mondá az öreg:

- Na, édes fiam, én már háromezer esztendeje alszom, de többet nem alszom el, csak meghalok. Hanem elébb vígy föl az országomba, hogy még egyszer kedvem szerint ihassak-ehessek, aztán egy kanál hamu lesz belõlem, s azt temesd az ablakod alá! Foglald el az országomat, s légy boldog, azt kívánom!

Gyurka teljesítette az öreg kívánságát.

A gyémántkulccsal kinyitotta a vasajtót, fölmentek a felsõ világba, ott szépen megebédeltek, ettek-ittak, táncoltak, még az öreg is járta, míg egyszerre csak - hupp! - megbotlott, elesett, összement, mint a Turi frakkja, hamu lett belõle, az is csak egy kanálra való. Gyurka fogta, vitte, az ablak alá temette. Erre megjött az apósa is, ez meg örömében átaladta neki a maga országát is, s Gyurkára egyszerre két ország maradt. Ma is élnek, ha meg nem haltak.