Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A szerencse és az áldás

Benedek Elek

A Szerencse és az Áldás folyton vetekedtek egymással, hogy melyik tud több jót cselekedni az embereknek. Egyszer, amint vetélkednének egy városnak a végén, arrafelé jön egy szegény ember. Ez a szegény ember abból éldegélt egyik napról a másikra, hogy nyírág seprût kötögetett, bevitte a városba, s ott eladta, ahogy tudta. Mondja az Áldás:

- Nézd, Szerencse, ihol jön egy szegény ember, majd megmutatom, hogy nem köt többet seprût.

Ahogy odaért a szegény ember, az Áldás kivett a zsebébõl száz forintot, s azt mondta neki:

- No, te szegény ember, adok neked száz forintot, kezdj vele valamit.

A szegény ember megköszönte nagy hálálkodással a pénzt, aztán bement a városba, nagy hirtelen eladta a seprût, s sietett haza.

Nem volt otthon a felesége, s a pénzt, mert nem volt semmiféle zárós ládája, eldugta a korpáspadban, s kiment az erdõbe fáért, hogy legyen, aminél ebédet fõzzön az asszony.

Ahogy elment, jön haza a felesége. Kimerít a korpáspadból egy fazék korpát, viszi a szõcshöz, eladja, s vett az árán egy csupor puliszkalisztet. De a szegény ember le sem ült az asztalhoz, szaladt a pincébe, hogy kivegye pénzét a korpáspadból. Keresi, keresi, fölhabarja a korpát, de a pénzt nem találja. Szólítja az asszonyt:

- Hé, asszony! Száz forint volt a korpáspadban, hová tetted?

Nagyot kacag a szegény asszony.

- Megbolondult kigyelmed? Az egész nemzetségének sem volt száz forintja!

- De ilyen-olyan teremtette - káromkodik a szegény ember -, vagy volt, vagy nem volt a nemzetségemnek, de nekem volt!

Elmondta a feleségének, hogy egy derék úri ember száz forintot adott neki a város végén, s õ azt a korpáspadba dugta el.

- No, ha bizony oda dugta el - mondta az asszony -, akkor az a száz forint a szõcsnél van. Éppen most adtam el neki egy fazék korpát.

Szaladtak a szõcshöz, s ráestek, hogy adja vissza nekik a száz forintot.

- Megbolondultatok? - mondá a szõcs. - Amióta a világon vagytok, sem láttatok száz forintot. Eltakarodjatok, mert különben pórul jártok!

Hiába volt szép szó, csúf szó, a szõcs nem adta vissza a száz forintot.

Búsult a szegény ember, évelõdött. Lám, lám, egyszer volt száz forintja, s azt is de hamar elvesztette. Kiment az erdõre, kötött egy csomó seprût, s másnap reggel bement a városba. Az Áldás és Szerencse most is ott állottak a város végén, s a Szerencse már messzirõl megpillantotta a szegény embert.

- No, lám! - ingerkedett az Áldással -, ihol jön megint a szegény ember, Áldás barátom. Látod, látod, semmit sem ért a száz forintod.

Mérges volt az Áldás, rárivallt a szegény emberre:

- Hát nem megmondtam, hogy többet ne lássalak seprûvel?

- Ó, uram - mondá a szegény ember -, ne haragudjék, de nem volt szerencsém a száz forinttal.

- Hallod - kötekedett a Szerencse -, nem volt szerencséje.

- Jól van - mondá az Áldás -, adok még száz forintot, de aztán csakugyan ne lássalak többé seprûvel.

Megköszönte a szegény ember a száz forintot. Be sem vitte a seprût a városba, ledobta az út szélére, s futva futott hazafelé. A felesége megint nem volt otthon, s a pénzt most egy hammasfazékba dugta el, aztán kiment az erdõbe fáért, mert bizony egy szál fa nem sok, annyi sem volt a háznál. Amíg az erdõre odajárt, hazajön az asszony, s tûnõdött, évelõdött magában: "Istenem, Istenem, de sokáig marad oda az uram, pedig egy puliszkára való liszt sincs a háznál! Gondolkozott, vajon mit lehetne még eladni, hogy az árán puliszkalisztet vegyen. Eszibe jut, hogy van még egy fazék hamuja. Fogja a fazekat, szalad vele a tímárhoz, s eladja. Mire a szegény ember hazajött az erdõrõl, a puliszka már ott párállott az asztalon.

De a szegény ember most sem ült le az asztalhoz, ment, hogy kivegye a százforintot a hammasfazékból.

No hiszen, mehetett, híre-pora sem volt a fazéknak.

- Hé, feleség - kiáltott a szegény ember -, hol a hamu?!

- Az bizony az asztal közepén - felelt az asszony nagy mérgesen -, ha az nem lett volna, ma nem ennénk puliszkát.

- Hát a száz forintot hová tetted?

- Hallja kigyelmed - mondá az asszony -, engem többet ne bolondítson!

- De ilyen-olyan teremtette, ez nem bolondság. Száz forintot dugtam a hamu közé, egy krajcár sem volt híja.

- No bizony, ha odadugta, szaladjunk a tímárhoz, mert annak adtam el a hamut.

Szaladnak a tímárhoz, kérik vissza a száz forintot. De hiszen a tímárnak sem kellett egyéb, kapott egy botot, s kiverte a házból a boldogtalanokat.

Hej, Istenem! Csakhogy föl nem vetette a nagy erõs búbánat a szegény embert. Most már ismét seprût kell hogy kössön, ha éhen veszni nem akar. Kiment az erdõre nagy búsan, kötötte a seprût keserves könnyhullatások közt, s mondogatta magában: inkább ne is született volna a világra, semhogy ilyen szerencsétlen legyen egész életére.

Másnap vitte megint a seprût a városba. Az Áldás és a Szerencse most is ott állottak a város végén.

- Ehe, nézd csak, Áldás barátom - ingerkedett a Szerencse -, ahol jön megint a szegény ember, seprût hoz a hátán.

No, az Áldásnak sem kellett több ennél. Nagy mérgesen rákiáltott a szegény emberre:

- Te hitvány, gyalázatos, mit mondottam neked? Hova tetted a száz forintot?

- Ó, lelkem, áldott jó uram, ne haragudjék rám - könyörgött a szegény ember -, de nem tehetek róla, ha nincs szerencsém!

- No, te szegény ember - mondá most a Szerencse -, ne búsulj, lesz ezután szerencséd. Nesze, adok neked egy krajcárt, menj haza, egyéb gondod ne legyen.

A szegény ember megköszönte a krajcárt, aztán bement a városba, ott eladta a seprût, vett egy kicsi puliszkalisztet, s hogy a feleségit kiengesztelje, a krajcáron, mit a Szerencsétõl kapott, vett három diót.

Azzal elindult hazafelé. Amint ment, mendegélt az úton, látja, hogy három gyermek veszekedik valami ragyogó fényes kõ felett. Kérdi a gyermekektõl:

- Hát ti miért veszekedtek?

- Nézze, bátyámuram - mondja az egyik gyerek -, én láttam meg elõször ezt a fényes követ, s nem akarják ideadni nekem.

- Nem igaz - mondta a másik s a harmadik gyerek is -, mert én láttam meg elõször.

Azt mondja a szegény ember:

- Ugyan ne veszekedjetek ezen a haszontalanságon, nesztek, adok nektek egy-egy diót, adjátok nekem azt a követ.

A gyermekek megörültek a diónak, s odaadták azt a fényes követ a szegény embernek.

Hazamegy a szegény ember. Leteszi a követ az asztalra, s hát amint beesteledik, olyan ragyogó világosság lesz a házban, hogy a szegény ember s a felesége majd megvakultak a szertelen ragyogástól.

Amint éppen azon tûnõdnének, hogy mi lehet ez a ragyogó fényes kõ, bejön egy uraság, s kérdi tõlük:

- Mitõl van itt ilyen nagy világosság?

Mondja a szegény ember:

- A' bizony, ettõl a kõtõl, instálom.

- Tudja mit, atyafi - mondja az uraság -, megveszem kendtõl ezt a követ.

- Hát mit ad érte?

- Adok érte egy véka ezüstpénzt.

Gondolta magában a szegény ember, ha mindjárt az elsõ szóra egy véka ezüstpénzt ígér, bizonyosan többet ér ez a kõ.

- Ó, annyiért nem adom - mondta a szegény ember -, drága portéka ez.

- Jól van, adok érte két véka ezüstöt.

- Nem lehet - mondta a szegény ember.

- Hát adok érte három véka ezüstöt.

Úgy tett a szegény ember, mintha nagyon gondolkoznék, vajon adja-e, ne-e.

Kérdezte a feleségét:

- No, feleség, mit szólsz? Adjam-e három véka ezüstért?

- Én nem bánom - mondta az asszony -, ha kigyelmed jónak látja, adja oda.

Az uraság egy gazdag örmény kereskedõ volt. Éppen a vásárról jött temérdek pénzzel. Mindjárt leméretett a szekérrõl három véka ezüstöt, s elvitte a fényes követ, amely drága gyémánt volt.

Na, most már volt pénze a szegény embernek, turkálhatott benne. Vett egy birtokot, ökröt, lovat, birkát. Elsõ gazda lett a faluban. Bezzeg ezentúl nem seprût vitt a városba, hanem búzát. Még egy esztendõ sem telt bele, hat szekér búzát vitt a városba. Minden szekér elé hat ökör volt fogva. Õ maga pedig egy szép paripán lovagolt a szekerek után.

Az Áldás s a Szerencse most is ott állottak a város végén. Kérdi a Szerencse az Áldást:

- Látod-e azt az úri embert, Áldás barátom?

- Látom, hogyne látnám.

- Hát ismered-e?

- Nem én, honnét ismerném, mikor sohasem láttam.

- No lám, pedig ez a te szegény seprûs embered - mondta a Szerencse. - Lám, hogy felgazdagodott az én krajcáromból.

Az Áldás megszégyellte magát, s azt mondta:

- Igazad van, Szerencse barátom, az áldás szerencse nélkül csakugyan nem sokat ér.