Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Az isten kardja

Benedek Elek

Elmondám nektek, hogy Nimród fiai: Hunor és Magyar letelepedtek azon a szép szigeten, hová a csodaszarvas vezérelé. Hát Hunor és Magyar meg is maradtak ezen a szigeten, de nem telt belé száz esztendõ, olyan erõsen megszaporodott a hun nemzetség is, a magyar nemzetség is, hogy már a víz sem volt elegendõ, nemhogy a kenyér. Fölkerekedett mind a két nemzetség, s vándoroltak hegyeken-völgyeken, erdõkön-mezõkön keresztül, s addig mentek, mendegéltek, míg Szittyaországba nem értek.

Na, ez jó darab föld volt, ezen elfértek, pedig laktak ott más népek is, mégpedig régi idõktõl fogvást. Nem is fogadták ezek nagy örömmel a jövevényeket. Hanem Hunor és Magyar ivadékai nem sokat kérdezték, elfoglalták az országot, s felosztották száznyolc részre a száznyolc nemzetség között. Jutott minden nemzetségnek föld, rét, erdõ elég. S nem is láttak szükséget sokáig, míg ez a száznyolc nemzetség is még erõsebben el nem szaporodott.

Hát egyszer csak, ahogy telt-múlt az idõ, Szittyaország sem elég tágas Hunor és Magyar ivadékainak.

Összeültek a nemzetségek vezérei, s tanakodtak, hogy hová, merre vezessék a népet, mert már Szittyaország is kicsi nekik. A hun nemzetségek vezérei azt javallottak, hogy menjenek nyugat felé; a magyar nemzetségek vezérei meg azt, hogy inkább menjenek vissza a régi hazába, honnét eleik: Hunor és Magyar elszakadtak. De Hunor ivadékai azt mondák: hiába mennénk vissza, már ott sem férnénk el, menjünk csak nyugatnak, majd az Isten elvezérel olyan helyre, ahol világ végéig lakhatik a hun s a magyar nemzetség is.

- Hát menjetek el ti - mondák a magyarok -, mi itt maradunk. Ha találtok elég nagy földet, adjátok hírül, s utánatok megyünk. Ha nem találtok, forduljatok vissza, majd összeszorulunk, ahogy lehet. Kicsi helyen is megférnek, kik egymást szeretik.

Helyeselték mindannyian ezt a beszédet. Menjenek a hunok, maradjanak a magyarok.

Hanem mikor éppen indulóban voltak, búcsúzkodtak, megszólal Attila, Bendegúz fia:

- Hát az Isten kardja vajon kié lesz ezután: a hunoké-e vagy a magyaroké?

Mert hogy szavamat ne felejtsem, mikor a magyarok és hunok elfoglalták Szittyaországot, egy kardot szenteltek az Istennek, aki megsegítette õket, hogy legyõzhették Szittyaország népét.

Ezt a kardot Isten kardjának hívták, jussa volt hozzá minden nemzetségnek. Azt mondták a táltosok: míg ez a kard meglesz, ne féljetek semmiféle népektõl, veletek az Isten.

Összenéztek a magyar nemzetségek vezérei, nem tudták, hogy mit válaszoljanak. Eléhívták a bölcseket: tegyenek igazságot. Három nap s három éjjel tanakodtak a bölcsek, s azt határozták: adják a kezibe egy világtalan embernek, az hétszer egymás után penderítse meg a kardot a kezében, a hetedik penderítés után ejtse ki a kezibõl, s ha nyugot felé esik, vigyék el a hunok, ha kelet felé, maradjon a magyaroknak.

Ebbe mind belenyugodtak. Elévezettek egy õsz, öreg, világtalan embert, s kezébe adták a kardot.

- Penderítsd meg hétszer, s hetedikszer ejtsd a földre!

Úgy tett a világtalan, mint rendelék. Hetedik penderítés után kiejtette kezébõl a kardot, de - halljatok csudát! - a kard nem esett le a földre. Hirtelen rettentõ forgószél kerekedett, fölkapta a kardot, s repítette magával, vitte, vitte nyugot felé, s egyszerre csak eltûnt, hogy emberi szem nem látta...

- Lássátok, lássátok - mondá Attila -, az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk! Ne búsuljatok a kard után, megtaláljuk mi még azt, s hogyha megtaláltuk, hírül adjuk nektek: jertek ti is, jertek!

Elindultak a hunok nagy reménykedéssel. Elöl ment az öreg Bendegúz, két oldalán két dali fia: Attila és Buda. Utánuk tenger nép, ki gyalogszerrel, ki lóháton. Meg-megállapodtak, erdõn-mezõn, folyóvizek mentén, megvizsgálták a földet, a vizet, amerre elhaladtak, de nem találtak kedvükre valót, míg a Duna s Tisza közé nem értek.

Ez a föld tetszett nekik erõsen. Azt mondák egy szívvel-lélekkel: nem megyünk tovább, itt maradunk.

De még le sem telepedhettek, jött rettentõ nagy sereggel a vasfejû Detre. Messze földrõl hívták segítségül a megrettent népek, akik itt laktak a Duna s Tisza mentén.

Üzent a hunoknak: három nap s három éjjel itt maradhatnak, aztán menjenek tovább Istennek hírével.

Visszaüzent Bendegúz: hallod-e, te vasfejû Detre, ne üzengess nekünk, nem megyünk el innét.

Nem is üzent többet a vasfejû Detre, elindult a seregével. Indultak a hunok is: vezette Bendegúz. Két oldalán két dali fia: Attila és Buda. Úgy csapott össze a két sereg, mint két fekete felleg, s ahogy összecsaptak, kiáradt a Duna, annyi vér folyt belé.

No, ha kiáradt a Duna, nem áradt hiába. Gyõztek a hunok, övék lett a szép tartomány. A vasfejû Detre is szinte otthagyta a fogát. Egy vasnyilat lõtt a homlokába Bendegúz, de csak félig ment belé, kint maradt a fele. Megfogta a nyilat, kettéroppantotta, s kutya baja sem lett az ördögadtának.

- Megállj, Bendegúz - kiáltotta Detre -, ezt még a hetedik nemzetséged is megkeserüli!

Azzal elvágtatott õ is a megmaradt serege után.

Telt-múlt az idõ, s a hunok éltek békességben, nem is igen gondoltak hadakozásra. De Attilának nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Tisza s a Duna köze, szerette volna meghódítani az egész világot.

Mondta neki az édesapja, Bendegúz: ne is gondolj erre, fiam, míg az Isten kardját meg nem találod. Mert hiába a nagy vitézséged, ha nincs veled az Isten.

Eközben meghalt az öreg Bendegúz, s a hunok Attilát kiáltották királyuknak. S ez naptól fogvást Attilának mindig az Isten kardja volt a fejében. Hej, csak megtalálja!

Hát egyszer olyan csudálatos álmot lát, hogy nem tudja megmagyarázni magának, mit jelenthet az álma. Hívatja a jövendõmondókat, s elémondja nekik:

- Hallgassatok ide, az éjjel álmomban csudálatos álmot láttam. Fejtsétek meg, ha tudjátok! Mintha fényes nappal történt volna, úgy emlékszem rá: egy õsz öregember szállott le hozzám a levegõégbõl, s egy ragyogó kardot kötött az oldalamra, ám ahogy felkötötte, úgy eltûnt, mintha föld nyelte volna el. Nézem, nézem a kardot, s hát kivilágra olyan, mint az Isten kardja. S valamiképpen az Isten kardját szemünk láttára felkapta, s elvitte vala sebes forgószél, azonképpen engem is sebes forgószél kapott föl, s vitt erdõk, hegyek, tengerek, végetlen rónaságok, rengeteg nagy városok felett. Én pedig amint repültem, le-lesújtottam kardommal, s ím, az erdõk meghajoltak, folyók s tengerek kétfelé nyíltak, a városok lángba borultak. Erre aztán fölébredtem. Mondjátok, táltosok, mit jelent az álmom!

Eléállott Torda, a legvénebb táltos, s mondá:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, a te álmod azt jelenti, hogy megkerül az Isten kardja, s akkor aztán meghódítod az egész világot.

- Mi is ezt jövendöljük a te álmodból - mondák a többi táltosok is.

Hát ebben a szempillantásban szalad feléjük egy pásztorfiú nagy lelkendezve, s mondja Attilának:

- Felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol, fogadd el éntõlem.

Nézi Attila a kardot, megforgatja, villogtatja, s ég, föld megzendült, akkorát kiáltott nagy örömében.

- Ez az Isten kardja, emberek!

Nézik a táltosok, nézik Szittyaországból jött öregemberek, s mondják ezek is:

- Ez az Isten kardja, ez!

Kérdi Attila a pásztorfiút:

- Hol találád ezt a kardot, fiam?

- Felséges királyom - mondá a pásztorfiú -, amint a nyájam után mendegéltem, látom, hogy egy tavaszi üszõ "sajnálja a lábát". Nézem, mi baja lehet, s hát vérzik az utó bal lába. Tûnõdtem magamban: ugyan mi vérezheté meg, mikor gyenge, hajlós fûnél nincs egyéb a pusztán. Nézek erre, nézek arra, s ihol egy kard hegyét pillantom meg a földben. Megfogom, hogy kihúzzam, s hát abban a szempillantásban láng csap ki a kard hegyébõl. Én bizony megijedtem s elszaladtam, de ahogy visszanézek, látom, hogy a kard csak kipattan a földbõl, s forog, forog, mintha szél forgatná. Egyszerre csak ellobban a lángja, s a kard elterül a földön.

Én aztán nekibátorodtam, visszamentem, s fölvettem a kardot.

- Ez az Isten kardja, ez az! - kiáltották a népek.

Attila pedig mindjárt kipróbálta. Háromszor vágott vele a négy anyaszélnek, hogy csak úgy zúgott belé.

- Ez az, ez az! - örvendezett Attila, s egyszeriben elrendelte, hogy tüzeket gyújtsanak mindenfelé az Istennek, aki a kardját visszaadta nekik.

S beteljesedett a táltosnak jövendõmondása, mert Attila csakugyan meghódította az egész világot...