Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A táltos kecske

Benedek Elek

Egyszer volt, hol nem volt, nem is erõst messze, csak Galambfalván, volt egy dali pásztorlegény. Nem volt ennek a legénynek semmi egyebe az ég világán, csak egy botja s egy huncut táltos kecskéje. De tudjátok meg, hogy azzal a száz darab juhval, amit a kezére adtak a gazdák, nem volt annyi baja, bosszúsága, mint az egy kecskével. Mindig félre járt a juhseregtõl, nem lehetett semmiképpen becsületre szoktatni. Egyszer, mikor már erõsen kijött a béketûrésbõl a szegény legény, fogja a botját, s amúgy istenesen ódalba hajítja a kecskét. Nagyot nyekken a kecske, de azzal csak továbbugrándozott, a bot pedig - láss csudát! - eltûnik a föld színérõl.

Odafutott a legény, keresi a botját, hát akkora lik van ott, hogy egy ember éppen jól befért ott. Gondolja magában a legény, hogy õ bizony nem hagyja ottveszni a botját, ha addig él is, mert egyebe sem maradt az apjáról, az isten nyugtassa meg. Rikkant egyet: szervusz, világ! s azzal csak hupp! eltûnt, mintha sohasem is lett volna ezen az árnyékvilágon. Hét nap s hét éjjel mind ment lefelé a legény, s csak akkor ért igazi földet a lába.

Hát, édes jó Istenem, milyen országba került szegény feje! A réteken csupa aranyfû termett, a vizekben aranyhalak úszkáltak, s az erdõkben csupa aranytollas madarak fütyöltek. Megy, mendegél a legény, hát olyan ragyogó, fényes palotára talál, hogy szinte megvakult a nagy fényességtõl. Csak a kapuján három gyémántalma világított gyertya helyett, hát még a palotában! Gondolja a legény: "Egy életem, egy halálom, bémegyek, hadd lássam, miféle népek laknak ott." Oda bizony bé is mehetett, mert ott csupa tündérkisasszonyok voltak, egyik szebb a másnál. Bezzeg volt keze fogója! Mindjárt körbevette az a sok szép leány, megfogták, s úgy megtáncoltatták, hogy a lelkit is szinte kirázták.

Könyörgött szegény feje, hogy eresszék szabadon, õ a botját keresi, de bizony a leányok nem eresztették el, míg az óra éjfélt nem ütött.

Ekkor azt mondá az egyik tündérkisasszony:

- Hallod-e, te szegény legény, most már mehetsz, de arra ne is gondolj, hogy többet ez életben megtaláld a botodat. Ami egyszer ide jõ a ti országotokból, az többet vissza nem kerül. Hanem adunk neked egy aranyvesszõt, jól gondját viseljed, úgy veszed hasznát. Hát tudd meg, hogy ennek a vesszõnek olyan csoda ereje van, hogy ha elevenre ütsz, mindjárt szörnyet hal, a nem eleven test úgy összezsugorodik az ütésétõl, hogy a zsebedben is elviheted.

Megköszöni a legény a szép ajándékot, gondolta, mindegy már, ha nem is találja meg a botot, többet ér az aranyvesszõ annál. Azzal nyakába vette a föld alatti országot, s addig ment, addig ment, hogy elért egy rézvárhoz. Hát annak egyik ablakából egy szép leány hajol ki. Köszön neki:

- Adjon Isten jó napot, éfi leány!

- Adjon Isten neked is, szegény legény, hát te hol jársz itt, ahol még a madár se jár?

- Én bizony - feleli a legény -, jöttem, ahogy jöttem ebbe az országba, de hogy kerültél ide te? Azt mondd meg nekem!

- Hej, könnyû volt nekem, te szegény legény, mert engem a hétfejû sárkány hozott ide.

Szóból szó lesz, addig s addig, hogy a legény csak bészökött az ablakon, s megegyeztek, hogy megszöknek, míg a hétfejû sárkány vadászni jár.

De egyszer csak nagyot csendül a rézvár, s hát jõ a hétfejû sárkány. Hét singre szakadt elõre a láng a szájából. Megijed a leány, s hirtelen bebújtatja a legényt az ágy alá. Bejõ a sárkány nagy zakatolással, derendóciával, nagyokat szippogat az orrával, s kérdi a leányt:

- Ki van itt, hé? Miféle emberszagot érzek?

Eleget a leány, esküdözik égre-földre, hogy itt senki lélek nincsen, de a hétfejû sárkány mindent összevissza hányt, s a legényt megtalálta az ágy alatt.

No, ez most bizonyosan szörnyû halálnak halálával hal meg, szegény feje! De bezzeg nem ijedt meg a legény. Eszibe jut, hogy van neki egy arany vesszeje, suhint egyet azzal a hétfejû sárkányra, s ez úgy hanyatt vágta magát, hogy a föld is megdöndült belé. Abb' a helyben szörnyû halált halt.

- No, most mehetünk - mondá a legény -, ez ugyan fel nem ébred többet az álmából.

Kimentek a várból, s hát láss csudát! A rézvárból egy kicsi rézalma lett, pedig csak megsuhintá a legény az aranyvesszõvel.

Szépen a zsebébe tette, s továbbmentek. Amint mendegéltek, egy ezüstvárhoz értek. Hát ennek az ablakából még szebb leány nézett ki. Szóba elegyednek vele, s megtudják, hogy ezt meg a tizennégy fejû sárkány rabolta el.

- Hiszen majd adok én annak! - erõsködött a legény.

Bementek a várba, s mikor a tizennégy fejû sárkány hazajött, a legény meg sem várta sem jó, sem rossz szavát, megkollintotta az aranyvesszõvel, s a sárkány egyszeriben felfordult. Az ezüstvárból is, csak rásuhintott a legény, s egy kicsi ezüstalma kerekedett. A legény ezt is eltette szép gondosan. Most már hárman folytatták útjokat.

Mentek, mendegéltek, hegyen-völgyön által, s egyszer csak egy aranyvárhoz értek. Volt, amilyen volt az a kettõ, de még az aranyvárból nézett ki gyönyörû szép leány!

Felszól a legény, hogy tartson velük, ha jobban szereti odafönn a másvilágban!

- Hej, hogyne szeretném - sóhajtozott a leány -, elmennék én szívesen, de a huszonegy fejû sárkány megöl, ha innét elmozdulok!

- Csak gyere ki, ne félj - biztatá a legény -, majd eligazítom én a dolgát a huszonegy fejû sárkánynak! Kettõt már megöltem, õ lesz a harmadik.

Még jóformán nem is végezheté a beszédjét, nagyot csendül-bondul az aranyvár, s hát jõ a sárkány, hogy a szájából hetvenhét singnyire szakadt a veres láng. Megérkezik a várhoz, nagyot dobbant egyet, s kérdi:

- Hát ti mit kerestek itt, emberizinkek?

- Mi bizony téged - felel a legény, s azzal úgy meglegyintette az aranyvesszõvel, hogy mind a huszonegy feje leszakadt a testirõl.

Hej, megörült a leány, örömiben kiugrott az ablakon, éppen a legénynek a nyakába. Hálálkodott, hogy csak érjenek ki a másvilágra, soha meg nem felejtkezik róla. A legény pedig megsuhintotta az aranyvárat, abból meg lett egy szép kicsi aranyalma, s azt is eltette.

Elindult most a legény negyedmagával, s addig meg sem állapodtak, míg annak a liknak a szájához nem értek, amelyik éppen az igazi világba vezetett. Megérkeznek a likhoz, indulnának is fölfelé, de hogy?

- Hej, aki árgyélusa van - rikkant egyet a legény -, ide eljöttünk, de hogy vergelõdünk fel, még magam sem tudom!

Búcsálódott a legény, vakarta a fejét, gondolt ide, gondolt oda, de semmiképpen nem tudott valami okosat kieszelni. Mármost mit csináljanak? Vissza is fordulhatnak. Soha meg nem látják a hazájokat, míg a világ s még két nap. Szepegtek a leányok is, hogy már mi lesz velük. Inkább maradtak volna ott azokban a szép várakban, még ha a sárkánnyal is kell élniök.

Hát egyszer csak, amint így búcsálódnak, valami kecskemekegést hallanak. Megszólal a legény:

- Az Isten istenem ne legyen, ha ez nem az én táltos kecském mekegése. Az a', Isten, Krisztus úgy segéljen! No, ne féljetek, leányok, nem maradunk itt!

Lehajlik a legény a lik szájához, a száját fölfelé tartja, s nagyot rikkant:

- Cege, te, hé! Hé, cege, hé!

- Mekeke! - felelt vissza a kecske.

- Te vagy, édes kecském? Szaladj, kerítsd össze, ami kötél van a faluba', kösd össze azokat, azután kösd a farkadra, ereszd le a likon, s húzz fel minket innét!

- Mekeke! Hányan vagytok? - kérdé a táltos kecske.

- Csak négyen! - kiáltá a legény.

- Hát aztán versz-e még többet? - kérdé a kecske.

- Nem, édes kecském, csak keríts sok kötelet!

Elfut a kecske, összekeríti, amennyi kötél csak volt a faluban, azokat összekötözte, aztán jól a farkára bogozta, s leeresztette a likon.

Hanem, hogy szavamat össze ne keverjem, amíg a kecske odajárt kötélért, a leányok közrefogták a legényt mindenféle mézesmázos beszédekkel, s elcsalták tõle mind a három almát, de még az aranyvesszõt is.

Úgy egyeztek meg azután, hogy elõször felhúzatják a rézvárbeli leányt, másodszor az ezüstvárbelit, harmadszor az aranyvárbelit s legutoljára a legényt magát.

Hej, nagyokat nyekegett szegény kecske, hogy ugyancsak lehallatszék minden nyekkenése, míg a három leányt felhúzta. De bezzeg ezeknek sem kellett egyéb, csak fenn legyenek, mindjárt összesúgtak-búgtak, hogy a legényt nem húzatják fel egészen, hanem mikor a kecske féligre felhúzta, elvágják a kötelet, õk pedig továbbállítnak az almákkal meg a vesszõvel.

Úgy tettek, ahogy megbeszélték. De a szegény legény nem volt olyan erõsen feje lágyára esett, mint õk gondolták. Gondolta magában, hogy próbára teszi azokat a fejérnépeket, vajon nem akarnak-e vele valami huncutságot. Felkötött a kötélre egy jó nagy követ, s azt is kezdte húzni a táltos kecske, de még felire sem húzhatá fel, azok az istentelen fejérnépek elnyisszentették a kötelet, s a kõ visszasuppant.

Hej, édes Jézusom! Elbúsulta magát a szegény legény, s erõst meg volt keseredve, hogy õt így el tudák bolondítani azok a leányok. Kiabált fel a likon torkaszakadtából, szólongatá a táltos kecskét, de bizony az nem mekegett vissza, mert azok a gonosz leányok magukkal vitték.

No, most már mehet, amerre a szeme lát, csak ki nem, a hazájába. Hová tekeredjék, merre facsarodjék? Gondolja magában, õ bizony egyet sem ereszti búnak árva fejét, ha már itt kell élnie, hát vígan éli a világát. Elmegy a tündérkisasszonyokhoz, s kitáncolja minden búját-baját. Azzal nekiindult, s meg sem állott a tündérkisasszonyok palotájáig. Éppen jó estére ért oda, s hát a tündérkisasszonyok úgy táncolnak, hogy felfordítják a palotát.

Hajjahaj! De bezzeg lett keletje a szegény legénynek. Mindjárt a nyakába ugrándoztak, tették-vették egymás kezébõl, s úgy megforgatták, hogy a lelkit is szinte kirázták.

Mikor aztán egy kicsit beléhagyták a nagy táncot, azt kérdi a legszebb tündérkisasszony:

- Hát, te szegény legény, ugyan bizony hogy kerekedtél ide vissza?

Elbeszéli a legény nagy szomorán, hogy járt, mint járt azzal a három leánnyal.

- Egyet se búsulj azon, te szegény legény! - vigasztalá a tündérkisasszony. - Nesze, adok neked most egy gyémántvesszõt. Azok a leányok bizonyosan újra várat csináltak azokból az almákból, de te csak suhintsd meg ezzel a gyémántvesszõvel mind a három várat, s megint három alma lesz azokból. A három almát megint suhintsd meg egyszer-egyszer, s a háromból lesz egy gyémántvár.

Azt mondja a legény:

- Köszönöm a drága ajándékot, szépséges tündérkisasszony, de mit csináljak vele, ha nem tudok ki vergõdni a hazámba?

- Azzal se évelõdj - mondá a tündérkisasszony -, csak most siess el innét, mert mindjárt tizenkettõt üt az óra. Majd csak eligazodol ezzel, vagy így, vagy úgy.

Elbúcsúzik a legény nagy hálálkodással, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, talál egy nagy fát, de ez akkora volt, hogy a legfelsõ ága éppen az égig ért. Ezen az ágon volt egy sasfészek, abban hat sasfióka. Hát, lelkem, Istenem, egy rengeteg nagy kígyó csak tekergõzik fel a fán, s egyenest a fészeknek tart. No, ez a falánk állat most bizonyosan mind felfalja azokat a sasfiókákat.

"De már azt nem hagyom!" - mondá a legény magában. Azzal - uzsgyi neki! - csak beléfogódzik a legalsó ágba, hirtelen felmászik a fára, elé a gyémántvesszõt, s olyant suhint a kígyóra, hogy az csak lefordult a fáról.

Hej, hálálkodtak a sasfiókák, hogy így s hogy úgy lesz, csak az anyjuk hazajöjjön. Egyszerre csak nagy fekete felleg kerekedik a fészek fölé, s hát ez éppen az öreg sas maga, mindenféle eleséggel jól megrakodva. Meglátja a legényt a fészek mellett, s nagy mérgesen feléje legyint egy szál tollával.

- Hát te mit keresel itt?! Most mindjárt halálfia vagy!

Aj, sírnak, csipognak a fiókák, hogy ne bántsa azt a jó embert, mert az életüket mentette meg.

Azt mondja az öreg sas:

- No, te legény, azt hallom, hogy megmentetted a fiaim életét, mivel szolgáljam meg?

- Hej - sóhajtott a legény -, nagy lenne az én kérésem még neked is!

- Talán bizony ki szeretnél jutni ebbõl a mi hazánkból?

- Ejnye, de eltaláltad, te öreg sas! - álmélkodott a legény.

- No, ha csak az a baj, az még nem sok. Vittem fel én oda már nagyobb urat is.

Azzal nagy hirtelen felvetett a hátára egy nagy átalvetõ elemózsiát, a legényt ráültette, s meghagyta neki, hogy, ha enni kér, csak vessen neki mindig egy-egy jó falást az átalvetõbõl.

Felül a legény a sas hátára, s ez repül is, de úgy, hogy amerre szárnyalt, rettentõ nagy fergeteg támadt utána. Csak repült, repült a sas felfelé a likon, s mindegyre kért egy-egy falást az átalvetõbõl. Addig kérte, hogy egyszer adna a szegény legény, s hát egy befaló falás sincs.

- Adj húst, legény - kiáltott a sas -, mert különben nem viszlek a hazádba!

Megijed a legény, gondolja, ha már ennyiben van, inkább a maga húsából is ad, de mégsem térül vissza. Nagy hirtelen elérántotta a bicskáját, s kivágott egy jó darabot a combjából, s odadobta a sasnak.

- Érzem, hogy emberhús - szólt a sas hátra -, de ezzel fel is viszlek a hazádba.

Egyszer-kétszer még nagyokat rebbentett, s hát ott voltak a lik száján. Ott letette a legényt, elbúcsúztak egymástól, a sas visszarepült, a legény pedig útnak eredt, ha valahol megtalálná a három várat.

Megy, mendegél, hegyeken-völgyeken átal, ország-világ ellen, s hát egyszer kecskemekegést hall.

Megáll a legény, hallgatódzik, fülel mindenfelé.

- Ez, Isten, Krisztus úgy segéljen, az én táltos kecském.

Megy a mekegés után, s addig megy, addig megy, hogy egy rézvárat ért. No hiszen, ez kellett neki is. Az ablakban ott ült nagy pirimókosan az elsõ leány.

"Megállj - gondolá a legény -, mindjárt a zsebembe kerülsz te!" - s azzal csak megsuhintá a várat a gyémántvesszõvel, a várból alma lett, s õ a zsebébe tette.

Megy tovább, s megint kecskemekegést hall. Addig megy a mekegés után, hogy az ezüstvárhoz ér. Ezt is megsuhintja, s a várból lett almát leányostul zsebébe teszi. Így tett az aranyvárral is. Mikor mind a háromból alma lett, megsuhintá újra azokat, s a három almából olyan gyémántvár lett, hogy nem volt annak párja hetedhét országban! Bemegy a legény a várba, de szeme-szája eláll a sok minden fényességtül, nem találja helyit.

Végigjárja a rengeteg nagy szobákat, de csak nem tudta, hogy melyikben telepedjék meg.

Akkorát sóhajtott, hogy a gyémántvár is megmozdult belé.

- Hej, csak volna itt még valaki!

Még ki sem mondta, hát csak megnyílik egy ajtó, s a nyakába szökik éppen az a tündérkisasszony, aki a gyémántvesszõt ajándékozta.

- Te az enyém, én a tied!

De bezzeg lett-e nagy sokadalom-lakodalom. Táncolt minden lélek, de legelöl a táltos kecske, hogy minden ablakot kirúgott nagy kedviben.

Holnap a kecske legyen a vendégetek!