Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A hadak útja

Benedek Elek

A hadak útjáról mesélek ma este, hallgassatok ide. Arról a hosszú, ragyogó fehér szalagról, mely csillagos estéken ott lebeg az égen. Elmondom néktek, hogy került az égre ez a fehér, ez a ragyogó fehér szalag.

Ott kezdem, hol tegnap este elhagyám: Attila meghódította az egész világot. Mert amint megkerült csudálatos módon az Isten kardja, nem volt a földön nép, mely Attilát s vitéz seregét legyõzni bírja. Pedig Attila nem hordozta magával Isten kardját. Otthon õrizteté hármas zár alatt. De azóta, hogy megkerült a kard: szívét nem szállotta meg többé csüggedtség. Tudta, hogy vele van az Isten, s ez megnövelé karjának erejét.

Sokszor mondogatta, ha feleségével, Rékával s szép dali fiaival kiült a sátor elé:

- Most már nyugodtan fekszem koporsómba, megértem, amire törekedtem: enyém az egész világ. Az én vitéz népemnek adózó szolgája a földnek minden népe.

De ha magában volt, sokat tûnõdött, évelõdött azon: nem züllõdik-e szerte az õ vitéz világverõ népe. Azt szerette volna, ha legkisebb fia: Csaba lészen a hunok királya az õ halála után. Sok fia közt ez volt a legkedvesebb, a legvitézebb. Csabát szerette, kényeztette az édesanyja is.

Egyszer aztán, mikor a Rika-erdõben, ahol legkedvesebb vára volt Attilának, együtt valának mind: nagy szomorúság érte Attilát és fiait. Réka királyné nagybeteg lett, s érezvén halálát, ágyához hívatá urát és fiait, akik között Aladár volt a legidõsebb, Csaba a legfiatalabb. S monda búsan, könnyezõ szemekkel:

- Én most meghalok, de ne temessetek el hét napig. A hetedik napon sorba jöjjetek hozzám, édes fiaim, s csókoljátok meg mind a két szememet. Akinek csókjára fölnyílnak szemeim, az legyen a hunok királya. A többi nyugodjék meg ebben: Isten rendelése ez. Álmomban jelenté meg ezt nékem.

Ezt mondván Réka, lehunyta szemeit, és meghalt. És nem temették el, míg a hét nap le nem telek. Ekkor sorban megcsókolták mind a két szemét a fiai. Elõször Aladár, azután a többiek, de Réka szemei nem nyíltanak meg. S jöve legvégül Csaba, és sírva borult édesanyjára, s megcsókolván szemeit, ím, fölnyitá azokat Réka, s rámosolygott legkedvesebb fiára.

- Te leszel a hunok királya, fiam. A te csókod volt a legmelegebb. Ím, itt fekszik ágyam mellett egy nyíl, legyen a tied. Sok nagy bajodban hasznát veszed ennek.

Azzal ismét lehunyta szemeit, s fel sem nyitá többé soha. Lent a vár alatt, hegynek tövében folyik egy patak. Annak a partján ástak sírt neki, s abba temették el. És rengeteg nagy követ hengerített rá Attila a hegynek tetejérõl, hogy míg a világ, emberi kéz meg ne háborítsa Réka nyugodalmát.

Sok-sok esztendõ telt el Réka halála után, mikor Attila megunta a magányos életet, s másodszor is megházasodék. Mikoltnak hítták azt a szépséges szép királykisasszonyt, akit megszeretett. Éppen azon járatta az eszét, hogy a tengereken is túl megy, hadd lám, vannak-e ottan is országok és népek. Csak legyenek, meghódítja azokat is. Ám mielõtt fölkerekedett volna vitéz seregével, megtartá a lakodalmat Mikolttal, hadd legyen asszony a háznál, amíg a tengeren túl jár.

De ím, halljátok, mi történt! Meghalt Attila a lakodalomnak éjszakáján. Midõn lefeküvék ágyába, megeredett az orra vére, s a világverõ király megfulladott a vérében.

Hej, nagy volt a szomorúság az egész országban!

- Hogy aki vérét ontá annyi vitéznek, envérében haljon meg! - keseregtek a népek. - Meg sem áldhata minket! - keseregtek a fiai.

Eltemették nagy pompával Attilát. Hármas koporsóba tették a testét: arany volt az elsõ, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mélységes gödröt ástak, le a víz feneke alá. Ide eresztették le a hármas koporsót, s hogy emberi kéz meg ne háboríthassa, s meg se tudhassa soha senki, hogy hová temették: rabszolga népekkel ásatták a sírt, ezek földelék el, s egymást le kellett gyilkolniok...

Hiszen alig földelték el Attilát, megmozdultak mindenfelõl a legyõzött népek. Ám jól tudták, hogy nem bírnak a vitéz hunokkal másként, csak ha egymás ellen tüzelik Attila fiait. Az ármányos Detre vitéz volt az elsõ. Ez még mindig a homlokában hordta a nyilat, melyet Bendegúz lõtt volt bele. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Még akkor megfenyegette Bendegúzt:

- Megállj, ezt a nyilat megkeserüli még a hetedik nemzetséged is!

Ment egyenest Aladárhoz, s mondta neki:

- Hát te engeded legidõsebb létedre, hogy Csaba, a legkisebb legyen a hunok királya! Téged illet a királyság Isten és ember elõtt.

Mondta Aladár:

- Igazad van, Detre, de az édesanyám akarta így. Neki pedig Isten rendelte, hogy az légyen a hunok királya, amelyiknek csókjára felnyílnak a szemei.

- Ó, te világ bolondja, te! - mondá Detre. - Hát nem vetted észre, hogy anyád mindég Csabát szerette a legjobban? Ha téged szeretett volna jobban, a te csókodra nyíltak volna föl a szemei.

Megmaszlagosodott ettõl az ármányos beszédtõl az Aladár feje. Elhitte Detrének, hogy megcsalta õt az édesanyja. Mindjárt megüzente Csabának: küldje az õ sátrába az Isten kardját, mert ott van annak a helye.

Visszaüzent Csaba:

- Az Isten kardja a hunoké, bátyám. Sem az enyém, sem a tiéd.

- Hát ha szépszerével nem adja, elveszem erõvel - mondá Aladár.

Két pártra szakadtak a hunok, az egyik rész Csaba, a másik Aladár mellé állott. De fölkerekedtek a gótok is s mindenféle meghódított népek, hanem az ármányos Detre kitanította õket, hogy egy rész pártoljon Csabához, a más rész Aladárhoz, egymást azonban ne bántsák, csupán a hunokat öljék, gyilkolják, mikor a két tábor összeütközik.

Ám az ármányos Detrének nem volt elég, hogy Aladárt Csaba ellen tüzelte, s mikor már három napja tartott a szörnyû hadakozás, s a hunok vérétõl folyók, patakok kiáradtak, egy biztos emberét Csabához küldötte õsz, öreg jövendõmondó képében. S ez azt jövendölte a királyfinak:

- Hallod-e, te Csaba királyfi, ha azt akarod, hogy te légy a hunok királya, vedd elé az Isten kardját, enélkül le nem gyõzheted Aladárt.

Hitt is, nem is Csaba ennek a beszédnek, de addig s addig gondolkozott, tûnõdött, hogy felnyittatá a hármas zárat, s kivette Isten kardját. Eleget mondták az öregek: hagyd az Isten kardját, Csaba királyfi, csak addig lesz velünk az Isten, míg testvérvérbe nem mártódik e kard. De Csaba nem hallgatott az öregek szavára. Összeszedte megfogyatkozott seregét, s megvillogtatván Isten kardját, nekivágott a rettentõ nagy seregnek. Messzirõl kiáltá Aladárnak:

- Itt az Isten kardja, bátyám!

S ím, halljátok, összecsapott a két testvér, hogy ég s föld megnyilallott belé. Szikrázott Isten kardja, és lángolt oly rettenetesen, hogy szemük világát veszték sok ezeren. És holtan bukott le szürke paripájáról Aladár és mellõle sok vitéz hun levente. Ám egyszerre csak, halljatok csudát, Isten kardja sem nem szikrázott, sem nem lángolt többet. Reá freccsent Aladár vére, s egy csepp vértõl kialvék szikra és láng. Hiába vágott Csaba jobbra-balra, sebet többé nem vágott e kard.

Ha nincs vele a maga kardja, ott ölik meg õt is.

- Megvert az Isten! - sóhajtott föl búsan Csaba. - Vége a dicsõ hun nemzetnek, vége!

Világverõ vitéz seregébõl nem maradt több ötezer embernél. A többi - lehettek tízezren - sebtõl s vértõl vala borítva.

Fájt a szíve, majd megszakadt, hogy most ezek a megsebesült vitézek is mind elpusztulnak itt. Ha legalább ezek megmaradnának! Ha õ ezeket meggyógyíthatná! Még talán megtarthatná ezt a szép fölet a hun nemzetnek.

S ím, hogy ezen tûnõdék, megnyílt az ég, s turulmadár ereszkedett nagy égi ragyogásban a hun vitézek fölé. Alább-alább ereszkedék, és megszólalt a turulmadár:

- Ne csüggedj, Csaba! Vedd elé a nyiladat, amit édesanyád halálos ágyán adott néked. Lõj ezzel a nyíllal, és szaladj a vesszeje után! Amely növevényre esik, annak a tejével kenesd meg vitézeidnek sebjeit, és meggyógyulnak menten.

- Ez az én édesanyám hangja! - kiáltott Csaba. De e pillanatban szélnél sebesebben felröppent a turulmadár, és eltûnt a magasságos égben.

- Azé, az! - kiálták a hun vitézek is. - Ez a Réka hangja!

Mindjárt hozták a csodanyilat, s Csaba királyfi meghúzta az íjat, keresztülcélozván a virágos mezõn, ahol álltának. És szaladt a nyílvesszõ után a szélnél is sebesebben. S hát a vesszõt meg is találta egy széles levelû növevényen. Egyszeriben szedtek ilyen növevényt sokat. S megkenték ennek tejével a vitézek sebeit. Erõsebbek, szebbek lettek, mint annak elõtte voltak.

Felkerekedének erre a hun vitézek, s elindultak kelet felé. Abba az irányba, amerrõl Bendegúz e földre vezette a hunokat Szittyaországból.

- Vezess vissza minket a magyarokhoz - mondák a hunok Csabának -, s hívjuk el õket ebbe a szép országba! Közös erõvel újra elfoglaljuk.

- Szívembõl szóltatok - mondá Csaba királyfi -, ezt akarom én is. Menjünk vissza. De ne mind. Maradjon itt háromezer vitéz. Székeljenek itt, amíg mi a magyar testvérekkel visszatérünk. Ne mondhassa senki, hogy csúfosan itthagytuk Attila országát.

S még aznap kiválék háromezer vitéz Csaba seregébõl, s letelepedének az országnak szélén, a szép Székelyföldön. De mielõtt visszaindult Csaba Szittyaországába, áldoztak a tûznek, áldoztak a víznek, azután a levegõnek s végezetül a földnek. S megesküdtek mind a visszatérõk Isten szabad ege alatt, hogyha a székelyeket ellenség támadná, visszatérnek még a világ végérõl is. Hírül hozza nékik a tûz, ha ez nem, a víz, ha a víz nem, a levegõ, ha ez nem, a föld.

- Visszajövünk, vissza! - kiabálták, hogy ég, föld belézendült.

Ahol az Olt vize ered, ott esküvének meg. Akkor Csaba királyfi elévevé az Isten kardját, s belémártá az Oltnak vizébe. Mondá hangos szóval:

- Oltnak vize, mosd le a testvérem vérét Istennek kardjáról!

S ím az Aladár vére lefolyt az Isten kardjáról. Ragyogott-villogott, mint annak elõtte. S tevék hármas zár alá ismét, s így vitték hazafelé Szittyaországba.

Haj, de alig indultak el, még a határig sem értek, a föld megrendüle, búsan hajladoztak, integettek a fák, mintha mondták volna: vissza, vissza, bajba' van a székely!

Úgy volt, ahogy a fák megjelezték. Megtámadták a székelyeket mindenféle népek.

- Vissza! Vissza! - kiáltott Csaba. - Utánam, vitézek!

S vágtattak a sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s széjjelverték az ellenséget, de úgy, hogy hírük-poruk sem maradott.

Aztán megint elindultak Szittyaország felé. Mentek hegyeken-völgyeken által, erdõkön-mezõkön keresztül. S hát a hetedik napon, ahogy egy nagy folyóvízen át akarnak menni, egyszerre megdagad a víz, kicsap a medrébõl, zúgott, bõgött rettentõen, s mintha mind ezt zúgta, bõgte volna: vissza, vissza, bajba' van a székely!

- Vissza! Vissza! - kiáltott Csaba. - Utánam, vitézek.

S vágtattak visszafelé sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s hát a víznek igaza volt: körülfogták a székelyt mindenféle népek. Széjjelverte ezeket is Csaba, hírük-poruk sem maradott ottan.

Harmadszor is fölkerekedtek a hazatérõ hunok, s mehettek már egy jó esztendeje, ott bolyongtak Görögország földjén, hát egyszer csak kerekedék rettentõ nagy fergeteg. Onnét indult a székelyek földjérõl. Elindult sebes szellõ képében, repült, repült, s mire odaért, fergeteggé növekedett. Zúgott-búgott a fergeteg, s mintha mind azt zúgta-búgta volna: vissza, vissza, bajba' van a székely!

Vágtattak vissza a vitézek, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s harmadszor is széjjelverték a tenger ellenséget.

És indultak vissza Szittyaországba negyedszer is.

Telt-múlt az idõ. Eltelt ötven, eltelt száz esztendõ, nem bántotta a székelyt semmiféle ellenség, élhettek békében. De hiába várták Csaba királyfit a magyarokkal. Azt hitték, talán nem is találtak vissza, ottvesztek Görögországban. Pedig visszataláltak. Csaba királyfi visszavitte Isten kardját a magyar testvéreknek. Mondá nekik:

- Ím, az én apám megtalálta Isten kardját, meg is hódítá vele a világot. Ám ahogy behunyta szemét, a gonosz szellem belénk költözék, testvér testvérre emelte kardját. Megtántorodék az én lelkem is: Isten kardját testvéremnek szívébe mártám. De mielõtt eljövék, megmártám az Oltnak vizében: ím, lássátok, ragyog, villog, mint ennek elõtte. Jertek, magyarok, foglaljuk vissza Attila országát!

Nagy kedve lett a fiatal vitézeknek, hogy induljanak nyomban, annyi sok szépet regélt Csaba királyfi Attila országáról. De mondák az öregek:

- Várjatok, addig ne induljunk, míg közülünk valakinek Isten meg nem jelenti: menjünk-e avagy nem.

Ebben megnyugodának a magyarok, s éltek tovább Szittyaországban...

Ezenközben a vitéz székelyek is elszaporodának, s éltek békességben. Messze földön híre volt nagy vitézségüknek: ellenség nem merte megháborítani. Hanem a sok mindenféle népek nem nyughattak, s ahogy egy kicsit erõre kaptak, közrefogták a székelyt minden oldalról. Hiszen csak többen lettek volna! De még a fûszál is feltámadt ellenük, s egy székelyre száz ember is jutott. S hiába néztek Szittyaország felé, nem jött segítség. Csaba királyfi már rég por és hamu vala, õt ugyan hiába várták.

De halljatok csudát, mi történt! Mikor éppen az utolsó csatára készült a székely, éjnek éjszakáján megvilágosodik az ég, s ím, a csillagoknak fényes ragyogása közt megjelenék Csaba királyfi s nyomában a vitézek, kik sok száz esztendõvel annak elõtte háromszor verték széjjel a székelyek ellenségeit.

Nem hagyta el a székelyeket az õ csillaguk, a Szaturnusz csillag. Hírül vitte a magas mennyországba Csabának:

- Bajba' van a székely!

- Fel, fel, vitézek! - kiáltott Csaba, s ím, fölkerekedének a halott vitézek, végigszáguldanak a csillagos ég boltozatján, sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s a székely határon, hol az ég reá hajlik a hegyekre, leszállának az égbõl.

Rettentõ rémület szállja meg az ellenséget a hun vitézeknek láttára, kik az égbõl szálltak le, s nem hagyják a székely testvért nagy veszedelmében. Fut a tenger ellenség esze nélkül, nincs az a vitéz, aki megállani merjen, aki vissza is tekintsen.

És halljátok, csodáljátok, Csaba és vitézei ismét fölszállanak a csillagos ég boltozatjára, s visszaszáguldanak azon az úton, amerrõl jövének. Ragyogó fehér út verõdik a paripák lába nyomán, amely el nem enyészik soha, s megmarad örökkön-örökké: a Hadak útja.

Ott ragyog az égen, csillagos estéken.