Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Megölõ istéfán

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, volt egyszer egy nagyon, de nagyon gazdag ember. Azzal átellenben lakott egy ember, az is éppen olyan gazdag volt. Volt az egyiknek egy fia, a másiknak egy leánya. Megegyeztek, hogy a fiút s a leányt összeházasítják, akár szeretik egymást, akár nem, csak hogy a két nagy gazdaság összekerekedjék. Múlt az idõ, nõtt a fiú, nõtt a leány, bizony a fiú szerette is a leányt, hanem a leány azt mondotta, hogy inkább az Oknak megy, mégsem lesz a gazdag fiú felesége. De hiába mondta, egyszer csak összehívták a vendégséget, s vitték a leányt a templomba. De még az oltár elé sem mentek, a leány lehúzta ujjáról a mátkagyûrût, földhöz csapta, s azt mondta nagy haraggal:

- Vigye el az ördög ezt a mátkagyûrût, s ha gyermekem lesz, azt is vigye el!

Abban a pillanatban honnét, honnét nem, elejébe toppant az ördög, felkapta a gyûrût, s mondta a leánynak:

- Híttál, eljöttem, viszem a gyûrût, s ha gyermeked lesz, ne búsulj, majd azért is eljövök.

Na, lett erre nagy rémület. De a leány apja azt mondta:

- Csak azért is megesküszöl ezzel a legénnyel!

Sírt a leány, földhöz verte magát. De hiába, összeeskették mégis a legénnyel.

Telt-múlt az idõ ismét, s ahogy telt az idõ, az asszony lassanként megszerette az urát, s nem telt el egy esztendõ, egy szép fia született. Haj, Istenem, mennyit sírt az asszony, mikor senki sem látta! Éjjel-nappal azon sírt, azon évelõdött, hogy egyszer csak jön az ördög, s adja, nem adja, az õ szép fiát elviszi. Közben meghalt az ura, s az özvegyasszony iskolába vitte a fiát. Szerette volna, ha pap lesz belõle, hátha akkor nem viszi el az ördög.

Nõtt a fiú, nõtt, szép nagy ifjú lett belõle. De ahányszor hazajött az iskolából, mindig sírva találta az édesanyját, ahelyett hogy örült, örvendezett volna. Kérdezte:

- Mi az oka, édesanyám, hogy ahányszor hazajövök, sírva találom?

- Ne kérdezd, fiam, azt én neked meg nem mondhatom, majd megtudod úgyis!

De a fiú nem hagyott neki békét, addig faggatta, míg egyszer mégis megmondta az igazat.

- Azért sírok, édes fiam, mert maholnap pap leszen belõled, én pedig téged az ördögnek ígértelek.

Megszomorodott a fiú, ment egyenesen a paphoz, s kérdezte tõle:

- Igaz-e, tisztelendõ szentatyám, hogy engem az édesanyám az ördögnek ígért?

- Igaz bizony, édes fiam, hallottam az ígéretét, s láttam is az ördögöt, mikor elvitte az anyád gyûrûjét.

- No, ha igaz - mondá a fiú -, megyek, meg sem állok, amíg azt az ördögöt meg nem találom.

Eleget mondta a pap, ne menj, fiam, ne menj, úgyis elvisz az ördög, ha pokolba mégy, onnét soha ki nem menekedel.

De a fiút nem lehetett visszatartani. Még aznap elbúcsúzott az édesanyjától, keserves könnyhullatások közt. Vitt magával szentelt gyertyát, szenteltvizet és tömjént: majd visszakeríti õ az anyja gyûrûjét.

Ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, hét nap s hét éjjel meg sem állott, s akkor ért egy sûrû rengeteg erdõbe. Sûrû rengeteg erdõben volt egy kicsi ház. Gondolta, hogy bemegy, szállást kér éjszakára. Bemegy a kicsi házba, s hát ott nem volt senki más, csak egy öregasszony. Köszön neki:

- Adjon Isten jó estét, öreganyámasszony!

- Adjon Isten, édes fiam, hát te hogy merél ide jönni?

- Nem tudom én, öreganyámasszony, miért ne mertem volna. Elfáradtam, s bejöttem, ha szállást adna éjszakára.

- Istené a szállás, fiam. De tudod-e, hogy az én fiam, a Megölõ Istéfán, aki már 366 lelket pusztított el, bizony mondom néked, te léssz a 367-edik, mihelyt hazajön.

Mondá a fiú:

- Nem bánom én, öreganyám, hadd pusztítson el engem is, egy életem, egy halálom, úgyis eladott az ördögnek az édesanyám.

Hát jól van, gondolta magában az öregasszony, s ágyat vetett neki. Aludjék legalább, amíg hazakerül a Megölõ Istéfán.

Még jól el sem szenderülhetett, jõ haza Istéfán. De halljátok-e, ez olyan magas ember volt, hogy térdre ereszkedett, s csak úgy tudott bejönni az ajtón. Jó estét sem mondott az anyjának, leült az asztal mellé, s kérdezte:

- Van-e vacsora, anyám?

- Van fiam, van - mondta az öregasszony, s tálalt egyszeribe. - Egyél, fiam, egyél!

Mikor éppen enni akart volna a Megölõ Istéfán, meglátja az ágyban a szegény diákot. Kérdi az anyját:

- Ki s miféle ember légyen ez, anyám?

- Szegény utazó diák - mondja az öregasszony. - Ne bántsd, édes fiam, úgyis eladta már az anyja az ördögnek.

- No, ha eladta, költse fel, hogy vacsorázzék velem. Még úgysem vacsoráztam olyan emberrel, akit az ördögnek eladtak.

Fölkölti az öregasszony a diákot, odaülteti az asztalhoz, s kínálja Istéfán:

- Egyél, öcsém, egyél! Hallottam, hogy az anyád eladott az ördögnek, úgysem eszel sokáig.

Ettek-ittak, vígan voltak. Aztán lefeküdtek, s aludtak reggelig, mint a bunda. Akkor ismét jól megtraktálta Istéfán a diákot. Kikísérte a rengeteg erdõbõl. Ottan beléállította egy útba, s mondta neki:

- No, öcsém, ebbõl az útból ki ne állj! Ne nézz se jobbra, se balra! Menj egyenesen, s ha nem sajnálod a lábadat, egy hétre, kettõre elérsz a pokol tornácához.

Megköszönte a diák Istéfánnak iránta való nagy jóságát. Ment az úton egyenesen. Nem nézett sem jobbra, sem balra. Hetedik nap estére megérkezett a pokol tornácához. Ott elévette a tömjént, a szenteltvizet, a szentelt gyertyát. A gyertyát meggyújtotta, s bevilágított a pokol kapuján. A szenteltvizet belocsolta. A füstöt beeresztette. Hát, Uram, Isten, egyszerre csak szaladnak az ördögök kifelé nagy sereggel, s könyörögnek a diáknak, oltsa el a gyertyát, ne locsoljon a vízzel, ne eregesse be a füstöt, mert különben mind elpusztulnak, még egy fia ördög sem marad élve.

Azt mondja a diák:

- Hozzátok vissza hát az anyám mátkagyûrûjét, tõlem aztán élhettek, míg a világ s még két nap.

Belefújt Plutó a sípjába, s ahány ördög volt a pokolban, mind elé termett. Kérdi:

- Kinél van a mátkagyûrû? Adja elé!

De valamennyi azt felelte, hogy nála nincs, õ sohase látta. Mondja Plutó:

- Még egyszer mondom, adja elé, akinél van, mert sorban megvizsgálom valamennyit, s akinél megtalálom, a Megölõ Istéfán ágyába fektetem.

No hiszen, egyéb sem kellett az ördögöknek, megijedtek szörnyen. Egyszeriben tûvé tettek mindent, fölkajtatták a pokolnak minden zegét-zugát, de a mátkagyûrût bizony nem találták.

- Valamennyi ördög itt van?! - rikkantott nagy mérgesen Plutó.

Abban a szempillantásban elébiceg egy sánta ördög, s mondja Plutónak:

- Jelentem alássan, felséges királyom, most jövök a földrõl.

- Hát te ott mit kerestél?! - kérdezé Plutó.

Felelt a sánta ördög:

- Annak az asszonynak a fiáért voltam, aki a templomban nekem adta a gyûrûjét, s nekem ígérte a fiát is. De bejártam az egész világot, s meg nem találtam.

- No, azt kereshetted - mondá Plutó. - Egyszeriben add vissza a gyûrût, s mondj le errõl a fiúról!

A sánta ördög elévette a gyûrût, odaadta a diáknak. Ez meg vette a gyertyát, szenteltvizet, tömjént. Indult nagy örömmel hazafelé.

Hazafelé mentében betért Megölõ Istéfánhoz, s ott maradott nála éjszakára.

- No, öcsém - mondá Istéfán -, megtaláltad-e a pokol tornácát?

- Én meg - mondá a diák.

- Hát a gyûrût visszakaptad-e?

- Vissza én.

- Hát az én ágyamról hallottál-e valamit?

- Hej - mondta a diák -, hallottam biz én. Ha a te ágyad nincsen, talán vissza sem adják az anyám gyûrûjét. Azzal ijesztette Plutó az ördögöket, hogy ha szépen elõ nem adják a gyûrût, akinél megtalálja, a te ágyadba fekteti.

- Ejnye - mondta Megölõ Istéfán -, cudar egy ágy lehet az én ágyam. Egyet mondok, öcsém, kettõ lesz belõle. Az ördögtõl visszaváltottad az életedet, de ha kedves neked, menj vissza a pokolba, igazítsd el, hogy ne fektessenek engem abba az ágyba.

- Jól van - mondja a diák -, csak azt mondja meg nekem kigyelmed, hogy az elsõ embert, akit elpusztított, bottal verte-e agyon, vagy késsel ölte meg?

Felelt Istéfán:

- Nem öltem én meg egy embert sem késsel, öcsém. Mind bottal vertem agyon.

- Hát megvan-e az a bot, amelyikkel az elsõ embert agyonütötte? Hogyha megvan, adja ide nékem.

- Megvan, öcsém, megvan.

Egyszeriben ment Istéfán, elékereste a botot. De az már csupa lyuk volt, úgy megette a szú. Nézi, nézi a diák, s kérdi Istéfánt:

- Miféle fa lehet ez a bot?

- Ez vadalmafa, öcsém - feleli Istéfán.

- Jöjjön velem! - mondá a diák. - Hozza a botot!

Volt az erdõben egy nagy kõszikla, annak fölmentek a tetejébe. Kõszikla tetején volt egy repedés, olyan széles, hogy éppen a bot belefért. Mondja a diák:

- Szúrja belé a botját, Istéfán bácsi!

Istéfán beleszúrta.

- Mostan menjen le a szikla aljába, ottan van egy csorgós kút. Mondjon el ott 366 imádságot, annyit, ahány embert azzal a bottal agyonvert. Aztán merítsen vizet a kútból, vigye föl a szikla tetejébe, öntözze meg a bot tövét, s addig öntözze a botot, amíg ki nem sarjadzik, amíg a botból ismét almafa nem lesz, s míg az almafa ismét almát nem terem.

Azzal otthagyta Istéfánt, s ment egyenesen haza. Hej, örült az édesanyja, aki már elsiratta a fiát. Azt hitte, hogy ottveszett a pokolban. De örültek a népek is, s egyszeriben megválasztották papnak. Azt mondták:

- Ilyen pap kell nékünk, aki az ördögtõl sem fél.

Telt-múlt az idõ, s nagy híre volt a papnak az egész országban. Nem is hagyták sokáig a falujában. Megválasztották püspöknek. Egyszer a püspök elindult nagy kísérettel, s amint mentek, éppen az alatt a kõszikla alatt haladtak el, amelyiknek tetejében a Megölõ Istéfán a botot ültette volt. Visszafordul a kocsis, s mondja a püspöknek:

- Nézze, nézze, excellenciás uram, de szép almafa van a szikla tetején!

Fölnéz a püspök a szikla tetejére, hát csakugyan ott van egy szép kicsiny, kerek almafa, s a kerek almafának minden ága tele szép piros almával. Gondolkozik a püspök, s eszibe jut, hogy hiszen járt õ már erre, amikor diák volt.

Az ám, hiszen ezt a fát a Megölõ Istéfán ültette. Megállította a hintaját, leszállott, s kimentek mindnyájan a szikla tetejére. Kérdi a püspök:

- Hol vagy, Megölõ Istéfán?

Hát ott feküdt nem messze a fától Megölõ Istéfán. Felelt nyöszörögve:

- Itt vagyok.

- Ismersz-e engem, Megölõ Istéfán?

Megölõ Istéfán nézte a püspököt, de meg nem ismerte.

- No, hát tudd meg, én voltam az a diák, aki neked mondta, hogy ültesd ide a botodat. Látom, hogy a szavamat megfogadtad. Botod kisarjadzott, s alma terem rajta. Megölõ Istéfán, mostan már meghalhatsz, feloldozlak minden bûnöd alól.

Ahogy ezt mondta a püspök, behunyta a szemét Megölõ Istéfán. Nézik, s hát meghalt. Eltemették mindjárt az almafa alá. Azzal a püspök továbbment, s ma is él, ha meg nem halt.