Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A molnár leánya

Benedek Elek

Volt egyszer egy gazdag molnár s ennek egyetlenegy leánya. Elmegy a molnár feleségével lakodalomba, s a leányt otthon hagyják házõrzõnek. Amint otthon üldögélne, csak beállít tizenkét tolvajlegény, s azt mondják a leánynak, hogy egyszeriben bort teremtsen nekik, ha az élete kedves.

Haj, megijed a leány, édes Jézusom, fog egy kártyust, s azzal lemegy a pincébe. De a pince ajtaja zárva volt, s az ablakon kellett hogy bemásszon. Mikor jó ideig lenn volt, kikiált az ablakon a tolvajoknak:

- Jöjjenek csak ide kietek, s másszanak bé az ablakon, mert nem tudom a hordót csapra ütni!

A tolvajok oda is mennek, s elkezdenek egyenként az ablakon bemászni. A leány pedig ezalatt elékapott egy faragó fejszét, s ahogy egy tolvaj bedugta fejét az ablakon, mindjárt lenyisszentette, s a testét behúzta a pincébe. Tizenegy tolvajnak elvágta a nyakát, de a tizenkettedik valahogy bé talál nézni, meglátta, hogy társai milyen csúful jártak, s hirtelen visszakapta a fejét. De mégsem ránthatá vissza idejében, mert a feje tetejébõl egy darabot lenyisszentett a leány.

Uzsgyi neki, vesd el magad! megfutamodott a tizenkettedik tolvajlegény, s hazáig meg sem állott.

Telik-múlik az idõ. Eltelik egy esztendõ. Egyszer csak egy legény jõ a molnárhoz, s kéri, hogy fogadja meg szolgának. A molnár bizony meg is fogadja.

Szép volt, ügyes volt a legény, a molnár leánya bizony belé talált habarodni. No, ha úgy, bizony a legény mindjárt meg is kérte a kezét, s a molnár azt mondta:

- Ásó, kapa válasszon el egymástól!

Nagy lakodalmat csaptak, s azzal az éfiú pár elköltözött a legény hazájába.

Amint mentek, mendegéltek, egy nagy rengeteg erdõbe értek.

Azt mondja az éfi ember:

- Hallod-e, feleség, üljünk le egy fa alá.

- Én bizony nem is bánom, hallá-e.

Azzal leültek.

Az éfi ember most a fejét a felesége ölébe hajtotta, s azt mondja neki:

- Feleség, nézz egy kicsit a fejembe.

Néz az asszony, néz az ura fejibe, s hát Szûz Mária, Szent József, a feje teteje le van nyisszentve. No, õ ugyan megtalálta a párját. Ez éppen az a tolvajlegény, akinek õ a feje tetejét lenyisszentette volt. Bizonyosan azért vette feleségül, hogy megölje õt. Aj, teremtõ szentatyám! De megijedt az éfi asszony szörnyûségesen, s a szíve úgy elfacsarodott, hogy a könnye is hullani kezdett.

Egyszer csak megszólal a tolvaj:

- Hé, feleség, mit csinálsz? Talán bizony sírásnak eredtél? Mintha könny hulldogálna a fejemre.

- Dehogy az, dehogy az - mondá az asszony -, nem lássa kied azt a darab felleget az égen? Bizonyosan abból csepegett az esõ.

No, jól van, ez ennyiben elmarad. Továbbmennek, s másnapra kelve szépen hazaérnek.

Azt mondá otthon a legény:

- No, te molnár leánya! Imádkozz az Istenednek, mert mindjárt szörnyû halált halsz. Ha nem sajdítanád, tudd meg, hogy én vagyok az a híres tolvajlegény, akinek te a feje tetejét lenyisszentetted. Készülj a halálra!

Azzal csak beszólítá az anyját, s azt mondá neki:

- Gyújtson be jól a kemencébe, anyó, itt van az a fejérnép, ki nekem a fejem tetejét lenyisszentette volt.

- Itt van-e? No, hála legyen Durumónak - mondá a vén boszorkány -, csakhogy elhozhatád!

A tolvaj most a molnár leányát két kezénél fogva a kemence lábához kötötte, azzal elment az erdõbe vadászni, s az anyjának meghagyta, hogy jól megrakja a kemencét, õ haza jõ, mire a tûz leszakad...

Hej, sírt a leány, keservesen sírt, hogy neki most ilyen csúfos halállal kell meghalnia. Mert hogy azt a kemencét neki melegítik, az már szent igaz.

Egyszer csak kimegy a szobából a vén boszorkány, s egy kicsi idõ múlva egy leányka jõ be.

Azt mondja neki a molnár leánya:

- Hallod-e, te leányka, oldozd fel a kezemet, s neked adom a nyakamról a gyöngyömet.

Mondja a leányka:

- Én bizony jó szívvel, mért ne?

Sohasem volt neki olyan szép gyöngye, amilyent most kap. Eloldja a kötelet, a leány neki adja a gyöngyét, aztán nagy hirtelen egy csutakot felöltöztet az õ gúnyájába, s azzal kiszalad a tolvaj házából.

Jön be a vén boszorkány, de észre sem vette, hogy a leány megszökött, csak harizsált a penetõjével a kemencében. Jön haza a fia is, s kérdi:

- Leszakadt-e már a tûz, anyó?

- Le biz' az, édes fiam, most már vetheted is bé.

Fordul a tolvaj a leánynak, megfogja - hát láss csudát! -, nem leány az, hanem csutak!

Hej, lett nemulass! Hová lett a leány?! A vén boszorkány esküdözött, hogy a tûz lángja vesse föl, ha érti ezt a boszorkányságot.

- No, ha nem, bizony akkor kendet fel is veti a tûz lángja, ha vissza nem kerül ide az a fejérnép!

No, most utána a leánynak! Mindjárt eléhívá a társait, s tizenkettedmagával elindult a leány után. Mentek, mendegéltek a nagy rengetegben, s mikor jó darabot mentek, egy nagy burtukos fa alá telepedtek.

Amint ott üldögélnének, megszólal egy tolvaj:

- Hátha az a fejérnép éppen a fejünk felett van?

- Ugyan ne beszélj olyan oktalanságot! - mondja egy másik. Fogja magát az elsõ, s a vasvillájával felszúr a sûrû lombok közé. Hát, édes Jézusom, egy csepp vér lecseppen.

- No, látjátok, nem mondám-e?

- Lehet az madár is.

- Ha madár, bizony akkor le is karikázik onnét.

S ebben a minutában csakugyan le is karikázott egy veréb.

Még sincs a fán az a fejérnép. Ebben megnyugodtak. Pedig ott volt az, Isten, Krisztus úgy segéljen. Mert az úgy esett, hogy a leány már messzirõl meglátta a tolvajokat, s nagy hirtelen felmászott arra a burtukos fára, míg a tolvajok elhaladnak. A vasvillával éppen az õ talpába szúrtak, de hogy történt s hogy nem, valami száz lépésrõl egy vadász éppen akkor lõtt nyilával a verébre, s mikor a leány talpából a vér kicseppent, a veréb is lepottyant.

A tolvajok hát továbbmentek, a leány is, mikor jól eléhaladtak, leszállott a fáról, s egy nagy kerülõvel kikerült a rengetegbõl, s éppen a falujok határára jutott.

Amint a réten futna nagy lelkendezve, visszanéz, s hát látja, hogy a tizenkét tolvaj csak felüté a fejét a rengeteg szélén. Fut a leány, mintha a szemét kivették volna. Egyszer csak megszólítja valaki:

- Hová futsz, keresztlányom?

Odanéz a leány, s hát csakugyan az õ keresztapja. Éppen szénát rakott a szekerére.

Elbeszéli nagy lelkendezve, hogy így s hogy úgy, tizenkét tolvaj kergeti, mit csináljon, merre tekeredjék!

Mondja a keresztapja:

- Feküdj a szekér derekába, szénát rakok reád, s bizony meg nem találnak.

A leány bele is fekszik, s a keresztapja jól betakarja, s még rak is fölébe vagy három sor szénát.

De mikor éppen indulóban voltak, odaér a tizenkét tolvaj, s kérdik, hogy nem látott-e egy ilyen s ilyen leányt.

- Nem én!

- No, ha úgy - mondá a tolvajok vezére -, akkor menjünk is vissza, többet ne keressük. "Járjon békóba, míg a nyûg elkészül."

S visszafordultak. Az ember pedig szépen hazaeregélt, s a szénás szekérrel behajtott a molnár komájához. Kifut a molnár, s kérdi:

- Kied mit hozott nekem, koma?

- Egy szekér szénát.

- Van nekem elég, hál' istennek.

- Többhöz több kell - mondá a molnár komája, s azzal az udvar közepére mind lehányta a szénát.

- "No, ez bizonyosan megbolondult!" - mondá a molnár magában.

Hej de csak megfogott a szava, mikor a szekér derekából kipattant a leánya! Kifut a felesége is a házból, s összeveri a tenyerét.

- Jaj, szerelmes gyermekem, hogy jöttél haza ilyen hamar?!

Elémondja a leány nagy sírva, hogy milyen emberhez talált õ férjhez menni. De volt aztán öröm, nagy vigasság. Ennek az örömére mindjárt össze is adták a leányt egy molnárlegénnyel, s csaptak olyan lakodalmat, hogy a sok bor s mindenféle jó lé az alsó malomtól a felsõig folyt, de még a víz is felfelé folyt jókedvében.

Aki nem hiszi, járjon utána!