Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Mi van a ládikóban?

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak két nevendék leánya. Az egyiket Terkának hívták, a másikat Boriskának.

Sokat búsult, sírt a szegény özvegyasszony, mert mikor volt kenyér a háznál, mikor nem. De nem bánta volna az éhezést sem, csak a nagyobbik leánykája ne lett volna olyan világ restje. Egész nap a porban üldögélt, játszadozott ez a leányka. Szép szó, csúf szó nem használt neki.

Na, hanem annál serényebb, dolgosabb volt a másik. Reggeltõl estig a keze meg sem állott. Tett-vett, dolgozott, mint éppen egy nagyleány.

De hiába, mégiscsak nagy szegénységben éltek. Azt mondta egyszer Boriska az édesanyjának:

- Édesanyám, én elmegyek szolgálónak. Talán megsegít az Isten, s a kigyelmed sorsa is jobbra fordul.

Sírt a szegény asszony, hogy inkább az idõsebbnek kellene elmenni. Hogy õ még nagyon kicsike a szolgálatra. De Boriska addig kérte az édesanyját, hogy mégiscsak eleresztette:

- Hát csak eredj, édes leányom, segítsen az Isten!

Ment, mendegélt Boriska hegyeken-völgyeken által, erdõkön-mezõkön keresztül, s hát amint mendegélne, egyszerre csak keserves nyöszörgést, vinnyogást hall. Megy arrafelé, vajon mi lehet? Hát egy szegény kutya fetrengett a fûben, s mind csak a lábát nyalogatja. Ahogy meglátta Boriskát, megszólítja:

- Ó, te leányka, te, segélj rajtam, megáld érette az Isten! Nézd, tövis ment a talpamba, húzd ki onnét!

Mondá Boriska:

- Kihúztam volna én, te szegény állat, ha nem is szóltál volna - s szépen kihúzta a tövist a kutya lábából. Kendõjébõl lehasított egy darabot, s a sebet bekötötte.

Hálálkodott a kutya:

- Köszönöm, te jó leányka, még majd meghálálom a te jóságodat.

- Jól van - mondta Boriska -, Isten áldjon meg!

S amint továbbment, még mosolygott magában, hogy ugyan mi javára lehet neki egy kutya.

Amint ment, mendegélt tovább, halljatok csudát, az út szélén egy szõlõtõke szólította meg, amely úgy tele volt gizgazzal, hogy alig látszott attól.

- Te szegény leány, te - mondá a szõlõtõke -, szedd le rólam ezt a sok gizgazt, hadd teremjen énrajtam is szõlõ, bizony nem bánod meg!

Boriska nem kérette magát. Megtisztogatta a szõlõtõkét, s hát ez egyszerre csak neki elevenedett a nagy tisztaságtól. Hálálkodott a szõlõtõke is, hogy majd így, majd úgy megszolgálja jóságát, de Boriska jóformán rá se hallgatott, ment, mendegélt tovább.

De alig ment egy hajításnyira, egy kúthoz ért, amely tele s tele volt szeméttel.

- Te kisleány - szólította meg a kút -, merd ki belõlem a szemetet, hadd ihassák vizemet a vándor emberek.

Boriska egyszeriben kimerte a szemetet, s hát csak tele lett a kút friss forrásvízzel, s olyan tiszta volt a víz, hogy Boriska szépen láthatta a képét benne. Megköszönte a kút is a kisleány jóságát, s biztatta, hogy jótétel helyébe jót várjon, nem feledkezik meg róla.

Boriska nem szólt semmit, csak továbbment, s mosolygott magában: ugyan mi segítségére lehetne egy kút.

De még egy jó futamodásnyira sem ment, egy összevissza repedezett kemencét talált, s kérte ez is: sikálja be a repedéseit, bizony megszolgálja.

Boriska egyet sem kérette magát, hamarosan megsikálta a kemencét, s csak mosolygott most is magában, mikor a kemence elkezdett hálálkodni:

- Köszönöm, te jó leányka, majd meghálálom a jóságodat.

Eközben estére vált az idõ, s szegény Boriska megijedt erõsen: jaj, Istenem, mi lesz belõle, merre menjen a nagy sötétségben. Nézett erre, nézett arra, s hát egyszerre csak gyönge világ villant meg a koromsötétségben: gyertya fénye egy ház ablakában. Megbátorodott szívvel sietett a ház felé. Mikor az ajtó elébe ért, egy kicsit megszeppent: hátha nem lesz jó bemenni.

- Mindegy - mondá a leányka -, egy életem, egy halálom, bemegyek.

S bement. Hát a tûzhelyen egy olyan vénasszony kucorgott, hogy az orra a térdét verte. Megijedt Boriska, de összeszedte a bátorságát, s köszönt illendõképpen:

- Adjon isten jó estét, öreganyó!

- Adjon isten neked is, leányka! Hát te ugyan bizony hol jársz itt, ahol a madár se jár?

Megmondta Boriska, hogy õ bizony szolgálatot keres.

- Na, éppen jókor jöttél, mert szolgálót keresek - mondá az öregasszony. - Nálam három nap egy esztendõ. Egyéb dolgod nem lesz, csak fõzz egyszer ennem mindennap, s kora reggel két szobát söpörj ki, de a harmadikba be ne tekints, mert bizony jaj lesz akkor neked.

Jól van, Boriska ráállott, ott maradt szolgálónak. Reggel korán kelt, s mire a vénasszony fölébredt, már kisöpörte a két szobát.

A harmadikban feküdt a vénasszony. Boriska nem is nézett a szoba felé. Még akkor sem, mikor a vénasszony elment hazulról. Odajárt, a jó isten tudja, hová, de Boriskának eszébe sem jutott, hogy betekintsen a szobába: vajon mi lehet ott. Bizony nem sok leányka állotta volna meg az õ helyében. De meg aztán egyéb gondja is volt Boriskának, mert az öregasszony, mikor elment hazulról, így szólt hozzá:

- Hallgass ide, leányka! Estére nekem olyan pecsenyét készíts, hogy az sült is legyen, fõtt is legyen, de azért nem készült sem kemencében, sem kemence elõtt, sem tûzhelyen, sem tûzön, sem lángon.

Szegény Boriska! Búsult, töprenkedett, csakhogy sírva nem fakadt! Hogy tudjon õ ilyen ételt készíteni?! Inkább szép csöndesen elillan ebbõl a házból, úgyis látja, hogy itt egy krajcárérõt sem szolgálhat. Amint így évelõdnek szegény feje, egyszerre csak - mit gondoltok, mi történt? - megszólal a kemence:

- Hallod-e, te kisleányka, te, egyet se búsulj, ne évelõdj. Tudom én, hogy ki vagy te. Te vagy az, aki jót tettél egy társammal. Hát tedd föl csak a húst a hátamra, ott nem lesz sem bennem, sem elõttem, sem a tûzön, sem a lángon, s mégis addig fõ, míg a leve elpárolog, aztán piros ropogósra sül.

Boriska úgy tett, ahogy a kemence mondta, s hát ennek csakugyan igaza volt. Estére olyan ropogós pecsenyét adott fel a vénasszony asztalára, hogy ennek szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Mérgelõdött is magában, hogy így kifogott rajta ez a csöpp leányka, s másnap már jó hajnalban fölkelt, hátha ágyban találná Boriskát, s valahogy beleköthetne. De Boriska már rég fölkelt, s söpörte a szobákat. Estére ismét pompás pecsenyét adott fel, harmadnap este nemkülönben. Mikor aztán a vénasszony fölkelt az asztaltól, mondá Boriskának:

- Na, Boriska, hozzád hasonló leányra még nem akadtam, akiben semmi hibát ne lehessen találni. Meg is érdemled, hogy a béreden felül még meg is ajándékozzalak. Ihol, itt van két kis ládikó, válaszd azt, amelyik neked jobban tetszik.

Ütött-kopott volt az egyik láda, cifra a másik. Azt mondá Boriska:

- Nem választok én, öreganyó, magára bízom.

De most még jobban ámult-bámult az öregasszony.

- No, hallod-e, szerencséd, hogy nem választottál. Te bizonyosan a cifrát választottad volna, s akkor ugyancsak megjárod.

Még az éjjel ott hált Boriska, reggel pedig illedelmesen elbúcsúzott az öregasszonytól, s ment hazafelé. Nem is nézte, mi van a ládikóban. Amint ment, mendegélt hazafelé, útban találta ismét a kemencét, amelyet megsikált volt. Telides-tele volt az mindenféle pompás kaláccsal. De bizony nem engedte továbbmenni Boriskát, amíg ki nem szedett belõle egy jó csomót.

Továbbmenve, a kúthoz ért. Ez is megszólította:

- Nézz belém, hadd hálálom meg a jóságodat!

Boriska belenézett, s még százszor szebb lett, mint volt annak elõtte. Pedig azelõtt sem volt ám csúnya.

Ment tovább, s most meg a szõlõtõke állította meg. Tele volt gyönyörûséges szép fürtökkel. Ez sem engedte továbbmenni, míg le nem szedett róla egy kötényre valót. Már-már sok is volt a jóból, de még egyéb is várt reá. Ihol ni, szalad elébe víg ugrándozással a kutya (kutya baja sem volt a lábának), a szájában egy sült nyulat cepelt (bizonyosan a megsikált kemence sütötte meg szívességbõl), s hiába szabadkozott Boriska, el kellett, hogy fogadja az ajándékot.

Alig bírta haza a sok minden jót. Bezzeg volt otthon ámulás-bámulás, mikor betoppant a temérdek sok kaláccsal, szõlõvel meg a sült nyúllal! De hát még mikor a ládikót felnyitották! Valami tündérséges ládikó lehetett ez, mert annyi sok drága kincs, gyûrû, fülbevaló, selyemruha, arany-, ezüstpénz jött ki belõle, mintha csak egy nagy hombár lett volna, s nem amolyan icipici kis ládikó.

Hej, édes jó Istenem, bezzeg örült a szegény özvegyasszony! Sírva sírt szertelen nagy örömében. Hanem Terka, õ bizony nem örült. Pedig Boriska testvériesen megosztozott vele mindenbõl.

"Hiszen, jól van - gondolta magában Terka -, amit hoztál, annak fele az enyém, de most majd én is elmegyek ahhoz az öregasszonyhoz, hanem én bizony nem osztozom meg veled, s mégis csak több kincsem meg ruhám lesz nekem!"

S csakugyan, Terka még aznap útnak indult. Boriska jól megmagyarázta, hogy merre menjen, s Terka éppen azon az úton haladt. Hogy, hogy nem, elég az, hogy õ is talált egy kutyát, amelynek tövis volt a lábában. De hiába kérte, hiába vinnyogott keservesen, nemhogy kihúzta volna a tövist a lábából, de még nagyot rúgott rajta. Rábukkant a gizgazos szõlõre, a szemetes kútra, az összevissza repedt oldalú kemencére, de bizony egyiknek sem hallgatta meg a kérését. Majd még dolgozik ingyen! Bár csak azt a három napot kibírja valahogyan az öregasszonynál.

Rá is talált az öregasszony házára, ez fel is fogadta szolgálónak, de már elsõ reggel a vénasszony korábban kelt föl, s Terka még javában horkolt. Mikor aztán nagy nehezen fölébredt, nem is hallgatott a vénasszonyra, hogy mit rendelt vacsorára. Azt hitte, elég, ha tüzet csinál, a húst meg fölibe teszi. Kész is volt már délre a pecsenyével, s délután föl s le sétálgatott az udvaron.

Jön haza este a vénasszony, föladatja a vacsorát, de bizony nem ízlett. Látszott rajta, hogy nem a kemence hátán sült. Az ám, de nem is szólalt meg a kemence Terkának úgy, amint megszólalt volt Boriskának.

Másodnap, harmadnap megint csak olyan pecsenyét adott föl Terka, hogy meg sem ízlelte az öregasszony. Hanem azért neki is elévett két ládikót, s azt mondá:

- Lusta voltál, rossz voltál, de azért csak válassz a két láda közül! Melyik kell: a kopott vagy a cifra?

Bezzeg hogy a cifrát választá. Gondolta, ha a Boriska ütött-kopott ládájában annyi sok kincs volt, mennyi lehet még ebben a gyönyörû szép ládikóban.

S sietett haza, ment, mint a szél. Útközben találta a kemencét, s az tele is volt mindenféle jó kaláccsal, de mikor ki akart belõle szedni, a kemence jól összeégette a kezét; a kútból is akart inni, de ennek meg olyan forró volt a vize, hogy összeégette a száját; a szõlõtõkén is volt szõlõ, de olyan magasan, hogy csak a létráról lehetett volna fölérni, márpedig létra itt nem volt; a kutya is eleibe szaladt a sült nyúllal, de mikor el akarta venni, jól megharapta a kezét.

De Terka hamar megvigasztalódott. Feledte a keze, szája összeégését, feledte a kutya harapását, csak a ládára gondolt, csak az legyen tele, mint a Boriskáé. Még sebesebben nekiiramodott a menésnek, s estére csakugyan haza is ért. Hej, hogy fog majd irigykedni Boriska, s hát mekkora lesz még a bosszúsága, ha õ majd egy kötõ nem sok, annyit sem ad neki! Na hiszen, hirtelen volt az öröm. A ládikót fölnyitotta, de mi volt benne, istenem, mi volt! Mindenféle ringy-rongy s aközött egy kígyó. Bezzeg hogy kidobták a ládikót kígyóstul, mindenestül.

... Ha a ládikót ki nem dobták volna, az én mesém is tovább tartott volna.