Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Béka-királykisasszony

Benedek Elek

Mikor volt, mikor nem volt, még az ántivilágban volt, volt a föld kellõs közepén egy cserefa, olyan magas, hogy a teteje az eget verte. Ennek a fának a legfelsõ ágán ült egy õsz öregember, akinek a szakálla a földet verte. Ez mondta nekem ezt a mesét, hallgassátok meg.

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak három szép dali fia. Azt mondja egyszer a fiainak a király:

- Na, édes fiaim, ti már meg is házasodhatnátok, mind a hárman jól kinõttetek az Isten markából.

- Hiszen mi meg is házasodnánk - mondák a fiúk -, de hol találjunk hozzánk illõt?

- Ezen én is sokat gondolkoztam - mondá a király -, mert sem keletre, sem nyugatra, sem északra, sem délre, ahány ország vagyon, egyben sincs olyan királykisasszony, aki hozzátok illõ volna.

Gondolja a király, összehívatja a tanácsosait, hátha azok kitalálnak valamit. Mindjárt összehívatja, ahány bölcs ember van az országban, összeülnek, tanakodnak ezek, s azt határozzák, hogy a három királyfinak csináltassanak három nyilat s három nyílvesszõt, álljanak ki az udvar közepére, onnét lõjék ki a nyílvesszõt, s amely országnak a földjén leesnek, ki-ki abból az országból vegyen feleséget.

Megcsináltatják a három nyilat s nyílvesszõt. A királyfik ki is lövik hárman háromfelé, aztán elindultak a lövés irányában. A két idõsebb fiúnak jó szerencséje volt, mert azoknak hét nap s hét éjjel sem kellett menni, megtalálták a nyílvesszejüket, az egyik egy, a másik más király udvarában, leányt is találtak szemrevalót, feleségül is vették, nagy lakodalmat is csaptak, s még tán ma is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.

Hej, hanem a legkisebb bezzeg szerencsétlen csillag alatt született. Ment, mendegélt erdõkön-mezõkön, folyóvizeken által, de csak nem talált, haj, nem talált a nyílvesszejére. A hetedik nap már éppen vissza is akart fordulni, mikor az Óperenciás-tenger partjára ért, s hát Uram, Isten, mit látnak szemei! A tengernek közepén van egy szép zöld sziget, s annak a szigetnek épp a kellõs közepén van az õ nyílvesszeje. Búsult szegény királyfi, tûnõdött, évelõdött magában, még a könnye is kicsordult.

Hát õ most hogy tudjon odajutni, ahol az õ nyílvesszeje van?

Amint így tûnõdnék magában, csak kiugrik a tengerbõl egy csúnya varasbéka, s kérdi tõle:

- Mi bajod van, te királyfi, miért adtad búnak árva fejedet?

Ránéz a királyfi.

- Hát te honnét tudod, hogy én királyfi vagyok?

Mondá a béka:

- Nemcsak azt tudom, hogy királyfi vagy, hanem azt is tudom, hogy mi a bajod. Ugye, szeretnél általmenni a szigetre, hogy visszahozzad a nyílvesszõdet? No, ne búsulj, én általhozom neked, de csak azzal a feltétellel, hogyha feleségül veszel engem.

Nagyot kacagott a királyfi.

- Mit beszélsz te? Hogy én téged feleségül vegyelek?!

- Hát jól van - mondá a béka -, ne végy feleségül, menj, s keresd tovább a nyílvesszõdet.

Mit gondolt, mit nem a királyfi, azt mondja a békának:

- No, te istennek förtelmes állatja, úgyis el vagyok keseredve, feleségül veszlek.

Azzal felült a lovára, maga mögé ültette a békát, s indult vele hazafelé az apja udvarába. Útközben elesteledtek egy erdõben, s ott megháltak, de a királyfi csak azt várta, hogy a béka elaludjék, fölkapott a lovára, s faképnél hagyta. Vágtatott, mint a szél, a szélnél is sebesebben, s örült, hogy megszabadult szépszerént ettõl a förtelmes állattól.

Az ám, ahogy visszanéz véletlenül, mit lát? Ott ült a béka a lovának a farán.

- Úgy-e, meg akartál szökni tõlem - mondá a béka -, de megállj, ezt még megkeserülöd!

Hej, búnak ereszkedett a szegény királyfi. Mit tudjon csinálni? Megpróbálta másik éjjel, harmadik éjjel, ha valamiképpen meg tudna szabadulni a békától, de mikor azt hitte, hogy hetvenhét mérföldre van tõle, ahogy hátranézett, ott ült a béka a lovának a farán, s megfenyegette a béka másodszor is, harmadszor is:

- Megállj, királyfi, ezt te még megkeserülöd!

Mit volt mit tenni, haza kellett vinni a békát. Otthon még mindig lakodalmaztak a bátyjai, folyt a dínomdánom. Bemegy a palotába, s kérdi tõle az apja, kérdik a bátyjai:

- No, fiú, hoztál-e feleséget, hol van, merre van?

Mondá a királyfi nagy búsan:

- Menjetek ki az udvarra, s nézzétek meg!

Kimennek mind az udvarra, de ott bizony nem láttak semmiféle asszonyi állatot.

Kérdik tõle ismét:

- Hát hol az asszony?

- Itt van ni! - mondá a királyfi -, ott ül a lovamon.

Haj, szörnyû haragra gerjedt a király! Hogy õt így megcsúfolta az õ legkisebb fia! Kitagadta a királyságból, ki az országból, ki mindenébõl, azt mondta neki: fel is út, le is út, többet a szemével ne lássa.

Felült a királyfi a lovára, s keserves könnyhullatások közt elindult az apja udvarából. S az a csúf, fertelmes állat ott ült, üldögélt szépen a háta megett, nem szólt egy szót sem.

Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer úgy estefelé egy rengeteg erdõbe ért. Annak az erdõnek a közepén volt egy szép tisztás. Ottan megállott, a lovát belecsapta a fûbe, maga pedig leheveredett egy fa alá, s elaludt.

Hanem reggel, amikor felébredt, szeme-száj a tátva maradt a nagy álmélkodástól. Egy olyan palotában ébredett fel, hogy annak minden szege-köve ragyogó gyémánt volt, s abból a fertelmes csúf békából olyan gyönyörûséges szép asszony lett, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Bezzeg hogy megváltozott most egyszerre a királyfi kedve, bezzeg hogy megváltozott most a szíve indulatja. Szép gyöngén megfogta a felesége kezét, s mondta:

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Mosolygott a szép asszony, õ is azt mondta:

- Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! - Hanem azért azt gondolta magában: "Megállj, mégis megbüntetlek azért, hogy háromszor elhagytál engem!"

Telt-múlt az idõ. Éltek egymással nagy békességben, de az asszony sokszor el-elszomorodott, mert szerette az urát, de nem tudta felejteni, hogy háromszor hagyta el.

Észrevette a királyfi, hogy a felesége mindig szomorkodik. Meg is kérdezte egyszer:

- Talán bizony nem is szeretsz, feleség, hogy mindig szomorkodol?

Mondá az asszony:

- De bizony szeretlek, édes férjemuram, hanem azt nem tudom elfelejteni, hogy egyszer olyan erõsen gyûlöltél. Látod, uram, látod, nem voltam én mindig olyan förtelmes állat, mint amikor elõször láttál engem. Tündérkirály leánya voltam. Sok embert megvarázsoltam, csak meggondoltam valamit, már meg is csináltam. De egyszer mégis megjártam. Feleségül akart venni egy lidérc, s hogy nem mentem hozzá, békának varázsolt, s arra ítélt, hogy békának maradjak, amíg olyan királyfival nem találkozom, aki nyílvesszõvel keres magának feleséget.

- Hej, ha én ezt tudtam volna, lelkem, feleségem - mondá a királyfi -, bizony nem szomorítom meg a szívedet!

A szép asszony csak mosolygott, nem szólt semmit, de most is azt gondolta magában: "Azért mégsem felejtem el, hogy amikor béka voltam, megvetettél."

Aközben hírül vitték az öreg királynak, hogy van az országában egy olyan fényes, ragyogó vár, hogy az övé leülhet mellette. Hírül vitték azt is, hogy a kitagadott fia építette azt a ragyogó várat. Azt hitte az öreg király, hogy bizonyosan az õ bosszúságára építette a várat az a kitagadott fiú. Mindjárt üzent neki, hogy kitakarodjék az országából, mert különben így meg úgy.

Megszomorodott a királyfi, de a felesége azt mondta, hogy egy tapodtat se menjenek. Majd eligazít õ mindent annak rendje szerint. Visszaüzent az öreg királynak: hát jöjjön ide, s kergesse ki, ha van szíve hozzá.

Hát bizony az öreg király nem is várt második üzenetet: indult még aznap akkora sereggel, hogy a föld rengett alatta. De a szép asszony sem dugta össze a kezét. Nemhiába volt tündérkirály leánya, egy minutára annyi katonát varázsolt elé, a jó Isten tudja, honnét s honnét nem, hogy az ég is elfeketedett belé. Úgy széjjelverte az öreg király seregét, hogy hírmondónak sem maradott abból. Csak az öreg királynak s a két idõsebb fiának hagyták meg az életét: hadd menjenek haza isten hírével, de aztán õket többé meg ne háborítsák.

Hát ez így volt, ahogy volt, aztán telt-múlt az idõ, eltelt egy esztendõ, két esztendõ, s élt a fiatal pár nagy békességben. Hanem a szép asszonynak még mindig nem ment ki a fejébõl, hogy a királyfi csak akkor szerette meg, amikor szépséges szép leány lett belõle, de bezzeg, mikor béka volt, irtózott tõle, el is akarta hagyni, pedig segített rajta. Azt mondta egyszer az urának:

- No, lelkem, uram, emlékszel-e, hogy mikor feleségül vettél, megesküdtél nekem, s utánam mondottad, hogy ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Mondá a királyfi:

- Emlékszem, emlékszem, lelkem, feleségem.

- Hát arra emlékszel-e, hogy háromszor akartál megszökni tõlem?

- Hej, arra is emlékszem, nem is tagadom, lelkem, feleségem.

- No bizony, ha emlékszel is, s nem is tagadod, most én is elhagylak téged. Nesze, adok egy gyûrût emlékül, az Isten áldjon meg.

Eleget istenkedett a királyfi, hogy ne hagyja el, ne bolondozzék, ami elmúlt, elmúlt, felejtse el, de a szép asszony nem hallgatott rája, csak kikerült-fordult az ajtón, s úgy eltûnt, mintha föld nyelte volna el.

Búsult a szegény királyfi, hogyne búsult volna! Még csak most volt igazi világ árvája. Sem apja, sem anyja, sem felesége, sem országa, sem hazája! Meghiszem azt! Reggelre még az a szép ragyogó vára sem volt, mert - halljatok csudát! - ott ébredt fel a rengeteg erdõ közepén, azon a tisztáson, hol az éjjel megháltak volt, amikor az apja világgá kergette. Ott legelészett a lova is még a jó kövér fûben.

- No, édes lovam - mondá nagy búsan -, összekerülénk megint, most mehetünk ismét világgá.

Felült a lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken-völgyeken, erdõkön-mezõkön által, ha valahol szolgálatot találna. Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer rengeteg erdõben egy malom elé értek. Bemegy a malomba, s köszönti a molnárt, akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt:

- Adjon isten jó napot, molnár gazda!

- Adj' isten, ecsém, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

- Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék.

- Nekem sem gyermekem, sem senkim a világon, ha jól viseled magadat, neked hagyom a malmomat s minden gazdaságomat.

Kezet csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ügyes legény volt, hamar kitanulta a molnárságot, de nem tudta elgondolni, hogy miféle malomba került, mert õrlenivaló volt mindig, hanem sem azt nem látta, hogy ki hoz õrlenivalót, sem azt, hogy ki viszi el a lisztet.

Meg is kérdezte egyszer az öregtõl:

- Ugyan bizony, bátyámuram, hogy kerül ide a sok õrlenivaló, s ki viszi el innét, hogy én azt sohasem látom?

- Hej, ecsém, azt mindig éjjel hozza egy griffmadár, s éjjel is viszi el, amikor te alszol.

- Hát aztán hová viszi?

- Hm, ecsém, a királynénak viszi egyenest. Ide nem messze van egy kõszikla, annak a tetejében egy ragyogó fényes vár. Abban lakik a mi királynénk szomorú özvegységben.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Nem feküdt le az éjjel, s éjfélkor, ahogy jött a griffmadár a lisztért, belebújt egy liszteszsákba, s a griffmadár a többi zsák közt vitte õt is a királyné várába. Ott, amikor kioldották a zsákokat, kiugrott nagy lisztesen, hogy a szegény kenyérsütõt majd kitörte a "rossz".

- Ne félj - szólt a királyfi -, nem vagyok kísértet! A malomból jöttem, hogy itt szolgálatot keressek.

- Jól van - mondá a sütõmester -, éppen sütõinasra szükség vagyon, felfogadlak annak.

Hát bezzeg hogy a királyfi kitanulta a sütõmesterséget is. Eleinte csak fekete kenyeret süttettek vele, de sütött aztán fehér cipót is, szép piros ropogóst. Hanem a királynét még egyszer sem láthatta, pedig amiatt jött ide, ha mondom nektek.

Hetek múltak, hónapok múltak, hát egyszer, amint kitekint a sütõ ablakán, látja, hogy éppen az ablak alatt sétál el egy szépséges szép asszony. Uram, Jézus, ne hagyj el! Hiszen ez az õ felesége! Hej, Istenem, nem találta helyit. Mit csináljon, hogy kerüljön a felesége színe elé? Gondolt ide, gondolt oda, õ bizony azt gondolta, hogy a gyûrût belekeveri egy cipóba, s majd megtudja errõl a felesége, hogy itt van. Nem sokat teketóriázott: belekeverte a gyûrût a tésztába, s sütött ebbõl olyan ropogós piros cipót, hogy még a sütõmesternek is tátva maradt a szája. Vitték is mindjárt a királyné asztalára. Ott az inas felvágja a cipót, s hát kigurul belõle egy gyûrû. Fölkapja az inas a gyûrût, s jelenti a királynénak, hogy mi történt. Nézi, nézi a királyné, s a színében csak hol elhalványodik, hol kipirosodik. Hívatja a sütõmestert:

- Ki sütötte ezt a cipót?

Mondja a sütõmester:

- A sütõinas, felséges királyné.

- Küldjed ide mindjárt!

Küldik a sütõinast, be is megy nagy lisztesen, de bezzeg nem nézte a királyné: lisztes-e, nem-e, a nyakába borult. Még aznap nagy lakodalmat csaptak, de olyant, hogy hét országra ment a híre.

Én is ott voltam, a griffmadáron mentem fel, s feneketlen kancsóból ittam a bort. Hazafelé adtak egy lovat, akinek tök volt a feje, viasz a dereka, kender a farka, kóró a lába, acél a patkója. Ahogy a földre ért, megbotlott a lovam egy békasóban, szikrát vetett a patkó, tüzet fogott a kender, elégett a kóró, elolvadt a viasz, leesett a tök, s hupp! lepottyantam én is a földre, hogy nagyot nyekkentem belé.

Itt a vége, fuss el véle!