Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Szerencsének szerencséje

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innét, hetedhét országon túl, volt egyszer egy király, s annak egy növendék fia.

A király éppen azon járatta az eszét, hogy a fiát megházasítja, mikor a szomszéd ország királya erõsen megsértette, s mit volt mit tenni, abbahagyta a fia házasságát, s rettentõ nagy sereggel elindult a háborúba. Hanem a fiát otthon hagyta házõrzõnek, s erõsen a szívére kötötte, nehogy megházasodjék, míg õ a háborúból haza nem kerül.

Elment a király, s a fia csakugyan honn maradt, s ahogy tudta, igazgatta az országot, de telt-múlt az idõ, esztendõ esztendõ után, s az apja csak nem került haza, még mindig háborúskodott a szomszéd királlyal.

Õ bizony - gondolta magában a királyfi - nem vár ítélet napjáig, talán öregember is lesz, mire hazakerül az apja, elindul lánynézõbe. Nagy sereget gyûjtött, s úgy indult világgá, hadd lássák idegen földön, hogy õt sem a gólya költötte. De még az országuk határáig sem érhettek, jõ velük szembe a király, akarom mondani, szaladott, mert rútul megverték a seregét.

Bezzeg megörült a király, amikor meglátta, hogy jõ a fia elejébe. Azt hitte, hogy híre ment a vereséginek, s most jõ a segítségére. De meg is mérgelõdött szörnyen, mikor megtudta, hogy a királyfinak esze ágában sem volt ez, hanem házasságon jár az esze.

- Meghagytam, úgy-e, hogy el ne mozdulj hazulról, míg vissza nem térek - mondta a király. - Nem fogadtál szót, mehetsz, amerre a szemed lát, de a katonáimat el nem viszed, hallod-e?!

Eleget kérte a fiú az apját, hogy így s hogy úgy, egyszer csak meg kell, hogy házasodjék, de a király nem engesztelõdött meg, s elvette tõle az egész ármádiát. Egyes-egyedül egy vadász maradt a királyfi mellett. Ez olyan hûséges embere volt a királyfinak, hogy még a királlyal is szembeszállott, s azt mondta:

- Felséges királyom, egy életem, egy halálom, de én a királyfit el nem hagyom.

Elváltak nagy haraggal, s a király ment hazafelé, a királyfi pedig hûséges vadászával hetedhét ország ellen. Búsult erõsen, hogy az apja még csak egy jó szót sem adott útravalónak, de még egy hét sem telt belé, elmúlt a nagy búbánata. El bizony, mert addig mentek s mendegéltek hegyeken-völgyeken, erdõn-mezõn által, hogy a hetedik nap megérkeztek Aranyország aranyvárába, s ottan találtak egy aranyvirágot, de olyant, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Közbe legyen mondva, s nehogy elfelejtsem, az aranyvárban a király lakott, s az aranyvirág a király egyetlen leánya volt. Éppen az ablakban ült Aranyvirág, mikor a királyfi megérkezett, s mondta magában:

"No ez bizonyosan érettem jött, de ha jött, bizony el is megyek vele."

Mert szép volt Aranyvirág, de a királyúrfi sem volt ám amolyan tedd el s elé se vedd legény: megakadt a szem rajta.

Fölmegy a királyfi a palotába, s nem sokat teketóriázik, elémondja a királynak, hogy õ ki s mi, s hogy becsületes szándékkal jött. A királynak megtetszett a legény, s azt mondta.

- Jól van, fiam, legyen tiéd a lányom, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el, ha szeretitek egymást.

Egyben hívatta Aranyvirágot, s ez is azt mondta:

- Én bizony szívesen megyek a királyfihoz, mert látom a szemébõl, hogy igaz szeretettel van hozzám.

Mindjárt papot hívattak, a fiatalokat összeeskették, s csaptak olyan lakodalmat, hogy folyt a bor s a pálinka Hencidától Boncidáig s még azon is egy sánta arasszal túl.

Mikor a nagy vendégségnek vége volt, befogattak hat szép lovat egy aranyos, gyémántos hintóba, a fiatalok beleültek, s elindultak a királyfi hazájába. Még az estére a királyfi országába értek, s megszállottak egy fogadóban. A fiatal pár egyszeriben le is feküdt, de a királyfi vadásza kint maradt a fogadó udvarán, s le nem hunyta a szemét, nehogy a gazdájának valami bántódása essék. Hát úgy éjféltájban hallja a vadász, hogy a ház tetejére száll három varjú, s ott csak elkezdenek diskurálni.

Azt mondja az elsõ varjú:

- No, hallátok-e, ilyen szép egy pár ember sem hált még ebben a fogadóban. Kár, kár, kár, hogy ilyen fiatalon el kell pusztulni szegény fejüknek!

Mondja a második:

- Hogyne pusztulnának el, mikor holnap leszakad alattuk az aranyhíd.

Mondja a harmadik varjú:

- Hej, gonosz lelke lehet a királyfi apjának! Azt hallottam, hogy a király fûrészeltette be a hídlábat. Kár, kár, kár! De hé, halljátok-e, aki ezt a mi beszélgetésünket elárulja, térdig sóbálvánnyá változik, akár állat, akár ember légyen.

- Nem bánom én, hadd változzak, mégis elárulom - mondta hangos szóval a vadász, hogy a varjak is jól hallották.

- Kár! kár! kár! - károgtak a varjak, s elrepültek a ház tetejérõl.

De még egy jó hajításnyira sem repülhettek, három galamb szállott a ház tetejére, s halljatok csudát, ezek is beszélgetni kezdettek.

Azt mondja az elsõ:

- Hej, szegény fiatal pár! Hiába menekedtek meg a hídnál, mégis el kell pusztulniuk.

- El, bizony - mondá a második -, mert a király megboszorkányozott hintót küld elejükbe.

- Csak belé ne ülnének - mondta a harmadik -, mert ha beléülnek, rettentõ forgószél kerekedik, felkapja az égig hintóstul-lovastul, mindenestül, s úgy lesuppannak a földre, hogy a hetvenhetedik porcikájuk is ízzé-porrá törik! Csak aztán ezt a mi beszélgetésünket el ne árulja valaki, mert egyszeriben derékig sóbálvánnyá változik.

- Nem bánom én, mégis elárulom - mondta a vadász fennszóval, hogy a galambok is jól hallották.

Tovább is rebbentek a ház tetejérõl nagy ijedten.

De nézz csak oda! Ahogy a galambok elröppentek, három sas szállott a ház tetejére. Bezzeg hogy ezek is diskuráltak.

Mondja az elsõ:

- Attól a hídtól s a hintótól még csak megmenekedhetnék ez a fiatal pár, de már azután, nem tudom, mi lesz velük.

- No, azt én sem - mondá a második sas -, mert azt hallám a városban, hogy a király egy pár arany- s ezüsthímes köntöst küld a fiának s a menyének is, hogy vegyék fel mindjárt.

- Hiszen csak - mondá a harmadik - valahogy megsajdítanák, hogy amint felveszik a köntöst, egyszeriben porrá égeti õket. De mi meg nem mondhatjuk, s úgy árulja el a mi beszélgetésünket valaki, hogy merõs-merejében sóbálvánnyá változik.

- Nem bánom én, akármi történjék velem - mondta a vadász hangos szóval -, de nem hagyom elpusztulni a gazdámat!

Reggel, mikor indulóban voltak, megszólítja a vadász a királyfit, s mondja neki:

- Az éjjel álmomban olyan álmot láttam, felséges királyfi, hogyha rám nem hallgat, bizony elpusztulnak. Meginstálom, felséges királyfi, tegye mindig, amit én mondok, amíg hazaérünk, s nem bánja meg.

Kacagott a királyfi s a felesége is: "Ó, te bolond, te, álom s esõs idõ!"

- Már akár esõs, akár napos, hallgasson rám, felséges királyfi! - esenkedett a vadász.

Nem hagyott békét addig a királyfinak, míg meg nem ígérte, hogy mindent úgy tesz, ahogy õ elémondja.

Na, elindulnak, s megérkeznek az aranyhídhoz. Azt mondja a vadász:

- Ezt a hintót hagyjuk itt!

- Hát ezt már hogy hagynók itt? - kérdezte a királyfi.

- Ezt bizony úgy, hogy egy szeg sem jó ebben a hintóban: letörik a hídon. Szégyen egy királyfinak ilyen hintóban vinni a feleségét.

Leszállottak a hintóról, körülnézték, vizsgálták, még a tengely alá is bebújt a királyfi, de még a felesége is utána, hanem csak úgy ragyogott még a kerékkenõ is, mert hát folyó színarany volt az is.

- Hm - mondá a királyfi -, én nem látok ezen a hintón semmi hibát, de szavamat adtam, hogy hallgatok rád, hát hagyjuk itt. - Otthagyták a hintót, szépen átalsétáltak a hídon, a vadász pedig a lovakkal átalúsztatott a vízen. Gyalog bementek a városba, ott hintót vettek, s úgy mentek tovább.

Még a város határán túl sem voltak, hát jön elejükbe a hopmester szép aranyos hintón, s jelenti a királyfinak, hogy a felséges apjaura küldötte a hintót, hozzája illendõt.

Színarany volt még a kerékszeg is, de a vadász úgy tett, mintha megvizsgálná alul-felül, kívül-belül, s azt mondta a királyfinak:

- Felséges királyfi, belé ne üljön ebbe a hintóba, mert amilyen cifra, éppen olyan rossz!

S hogy rá ne ülhessenek, elérántotta a kardját, s miszlikbe vágta a drága aranyhintót.

A királyfi csak csóválgatta a fejét, csak hümmegetett, de mit csináljon? Szavát adta, hogy engedelmeskedik.

Visszaültek a vett hintóba, s úgy értek a király városának a határába. Ott is várta már egy követ, az egyik karján egy királyfinak való köntössel, a másik karján a feleségének való köntössel. Aranytól, ezüsttõl ragyogott mind a kettõ.

Megörült a királyfi, de még inkább a felesége, s egyszeriben föl akarták venni a drága szép köntöst, de a vadász kikapta a követ kezébõl, s mind a két köntöst diribbe-darabba szaggatta.

- Hát ezt ugyan mért tevéd?! - békételenkedett a királyfi.

- Ezt azért tettem, hogy még inasnak sem volt való, nemhogy királyfinak.

- De így s de úgy - mondta a királyfi, s erõsen haragudott a vadászra. A felesége meg sírt mérgében, hogy nem a királyfi parancsol, hanem a szolgája.

Ezalatt pedig az öreg királyt csakhogy föl nem vetette a bosszúság, hogy nem tudta elpusztítani a fiát, aki dacolni mert vele. Hanem azért úgy tett, mintha erõsen örülne, mikor a fia s a menye megérkeztek. De nem volt nyugta, míg ki nem tudja, hogy mi csudálatos módon kerülték ki háromszor a halálos veszedelmet.

Mondta a fiának:

- No, édes fiam, nem hittem volna, hogy megvesd az apád ajándékát. Tõlem szebb nem telt.

- Ne haragudjék, édesapám - mondá a királyfi -, tetszett nekünk minden, de a vadászomnak megígértem, hogy az úton mindenben ráhallgatok, s annak a bolondos legénynek sem a hintó, sem a köntös nem tetszett! Azt mondta, hogy elpusztulunk, ha nem hallgatunk a szavára.

"Na, megállj, te vadász - gondolta magában a király -, ezt megkeserülöd!" - Különben is haragudott rá szörnyen, amiért a fiához jobban húzódott, s elment vele leánynézõbe.

Egyszeriben összehívatta a törvénybírákat, s ezek halált mondtak a vadász fejére. Másnap hajnalban akasztófát ástak az udvar közepére, s a vadászt alája állították. Felolvasták egy nagy lepedõ papirosból az ítéletét, s azt is, hogy mivel szolgált rá az akasztófára.

- Jól van - mondá a vadász -, nem bánom, ha meg is halok, csakhogy a gazdámnak az életét megmentettem!

S elmondotta, hogy mit hallott a varjaktól.

Hát abban a szempillantásban sóbálvánnyá változott térdig.

Mondta tovább, hogy mit hallott a galamboktól, s abban a szempillantásban sóbálvánnyá változott derékig.

Tovább mondotta, hogy mit hallott a sasoktól, s hát - Uram, Jézus, ne hagyj el! - merõs-merejében sóbálvánnyá változott.

Búsult a királyfi, helyét sem találta a nagy erõs búbánattól. Istenem, Istenem, hogy ilyen szomorú vége legyen az õ hûséges vadászának miatta, mikor éppen az õ életét mentette meg! Föltette magában, hogy elmegy világgá, s addig vissza sem jön, míg szerit-módját nem találja annak, hogy az a sóbálvány miként változzék vissza lelkes emberi állattá.

Meg is mondta még az este a feleségének:

- Mennem kell, asszony, mert a vadász miattunk halt meg!

Eleget kérte a felesége, hogy maradjon, ne induljon neki bolondjában, de nem tudta lebeszélni a szándékáról. Hallotta ezt egy öregasszony, aki a királyfinak a dajkája volt, az is mondta:

- Ne menj el, lelkem, gyermekem, maradj a feleséged mellett!

De beszélhettek neki, azt mondta:

- Egy életem, egy halálom, nem hagyom sóbálványnak a vadászomat!

- No, ha olyan erõsen eltökélted magad - mondá az öregasszony -, keresd fel Szerencsének Szerencséjét, ez, ha segít rajtad, senki más ezen a világon.

Elbúcsúzott a feleségétõl keserves könnyhullatás közt, s elindult világgá. Hét nap s hét álló éjjel mindég ment, sok emberrel találkozott, sokat elhagyott, de senki lélek nem tudta megmondani, hogy hol lakik Szerencsének Szerencséje.

Egyszer egy malomnál esteledett meg, s bement a molnárhoz, szállást kért tõle.

- Istené a szállás - mondá a molnár, s adott neki vacsorát s szállást. Vacsora közben elmondta a királyfi, hogy ki s mi õ, s miben jár. Azt mondja a molnár:

- Hej, felséges királyfi, ha megtalálod Szerencsének Szerencséjét, kérdezd meg tõle, mi az oka, hogy az én malmom hét kõre jár, van neki posztóványolója s kásatörõje is, s mégsem tudok boldogulni.

Megígérte a királyfi, hogy megkérdezi, csak feltalálja Szerencsének Szerencséjét.

Továbbment reggel, s estére egy faluba ért, de már mindenütt lenyugodtak, csak egy kicsi házban látott gyertyavilágot. Bement oda, s hát három leány ül a kemence elõtt, s fonnak nagy serényen. Ezek is adtak szállást szívesen, s mikor megtudták, hogy mi járatban van, a szívére kötötték, kérdezze meg Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nem viszik õket férjhez, pedig minden este fölfonnak egy-egy guzsaly csepût.

A királyfi megígérte, hogy szívesen megkérdezi, csak rátaláljon.

Továbbment reggel a királyfi, ment hegyeken-völgyeken át, s egy nagy rengeteg erdõbe ért. Három nap s három éjjel kóborgott a rengetegben, s mikor egy kicsit ritkulni, nyiladozni kezdett, és csak elejébe kanyarodik egy patak, megáll a folyásában, s megszólítja:

- Ugyan bizony, hol jársz itt, ahol a madár sem jár? Amióta a világ világ lett, még nem járt ember erre.

Mondja a királyfi, hogy mi járatban van:

- Ejnye, te királyfi - szólt a patak -, kérdezd meg Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nincs bennem sem hal, sem rák, pedig olyan tiszta a vizem, mint a kristály.

- Jól van - mondta a királyfi -, megkérdezem, ha kétfelé nyílsz, s száraz lábbal átmehetek rajtad.

A patak egyszeriben kétfelé nyílott, s a királyfi szépen száraz lábbal átalsétált rajta.

- Ne búsulj - mondta a királyfi -, csak megtaláljam Szerencsének Szerencséjét, megkérdem tõle, amire kértél!

Kiért a rengeteg erdõbõl, s egy szép virágos völgyön folytatta az útját. Nem volt ennek sem széle, sem hossza. Ment, mendegélt, s estére egy kicsi házacskához ért. Bement, hogy szállást kérjen.

Egy öregasszony ült a góc alatt, de olyan öreg, hogy az orra a földet verte. Köszöntötte illendõképpen:

- Adjon Isten jó estét, öreganyám!

- Adj' Isten, fiam! Hát te mi jóban jársz erre mifelénk?

Mondja a királyfi, hogy Szerencsének Szerencséjét keresi.

- No bizony, ha õt keresed, hát jó helyen jársz, mert én az anyja vagyok.

Hej, megörült a királyfi, s mindjárt elmondta, hogy mit akar tõle.

Mondta az öregasszony:

- Jól van, édes fiam, csak az én leányom most kint van a szõlõben, még éjjelre sem jõ haza. Reggel menj ki hozzá, vígy magaddal egy kapát, s ne szólj hozzá semmit, csak állj mellé, s kapálj te is! De jegyezd meg jól, hogy még ha kérdez is, akkor se felelj neki déli tizenkét óráig! Délben én majd ebédet viszek nektek, s mikor õ leül az ebédhez, ülj le te is, s egyél vele. Ebéd után megkérdi: mi bajod, akkor aztán mondd meg, s majd segít rajta.

Megköszönte a királyfi a jó tanácsot, s reggel kiment a szõlõbe. Úgy tett, ahogy az öregasszony mondta. Odaállott Szerencsének Szerencséje mellé, nem szólt egy szót sem, csak kapált hûségesen. Délben kijött az öregasszony az ebéddel, leültek, ettek. Ebéd után megszólal Szerencsének Szerencséje:

- No, hallod-e, sok embert láttam, de még ilyent nem, amilyen te vagy. Talán bizony néma vagy, hogy nem szóltál eddig?

- Nem vagyok én néma - mondá a királyfi -, de nagy bánat van a szívemen.

S elmondta, hogy mi bánat nyomja a szívét.

- Ne búsulj! - mondá Szerencsének Szerencséje -, segítek rajtad, mert megérdemled te is, meg a vadászod is! Csak menj haza békességgel. Mire hazaérsz, a feleségednek egy kicsi fia lesz, annak a kicsi ujjából eressz egy pálinkáspohárba három csepp vért, azzal a vérrel kend meg a sóbálványnak a térdét, a derekát s a homlokát: egyszeriben az lesz belõle, aki volt.

- Ó, hogy az Isten áldjon s szenteljen meg! - hálálkodott a királyfi, s indulni akart nagy örömmel hazafelé.

Az ám, de eszébe jutott, hogy még három dolgot meg kell kérdezni Szerencsének Szerencséjétõl.

- Ugyan bizony, ha meg nem haragudnál, megkérdenék még tõled három dolgot!

- Csak kérdezd - mondá Szerencsének Szerencséje -, válaszolok rá, ha tudok!

- Nem messze innét, a rengetegben van egy patak. Mi az oka, hogy abban sohasem volt sem rák, sem hal?

- Mert még senki sem halt belé - mondá Szerencsének Szerencséje. - Te se mondd meg ezt neki, míg átal nem mentél rajta, s akkor is csak, ha felmásztál a legmagasabb fának a tetejére, mert különben halál fia vagy.

- Hát annak mi az oka, hogy van ebben s ebben a faluban három szép leány, mind a három szorgalmas, s mégsem viszik férjhez?

- Mert a szemetet a nappal szembe öntik.

- Nem értem - mondá a királyfi -, hogy s mint lehet ez?

- Úgy, hogy késõn kelnek, s a nap már rég fent van, amikor kisöprik a házukat.

- No, még egyet! Mi az oka annak, hogy itt s itt az a molnár nem boldogul, pedig hét kõre jár a malma, van posztóványolója, kásaõrlõje?

- Mert a molnár nem jár a templomba, s nem ád a szegénynek Isten nevében. Neked is csak azért adott szállást, mert látta, hogy gazdag vagy, s remélt valamit tõled.

Megköszönte a királyfi a feleleteket, elbúcsúzott szépen, s elindult vissza azon az úton, amelyen jött.

Elõször a patakhoz ért.

- No, mit szólt Szerencsének Szerencséje? - kérdezte a patak.

- Eressz által, s megmondom.

A patak kétfelé nyílott, a királyfi pedig hirtelen felmászott a legmagasabb fára, annak is a tetõs tetejébe. Onnét kiáltotta le, amit Szerencsének Szerencséje mondott.

Hej, láss csodát! Nekifortyan a patak, ahogy ezt hallja, elkezd dagadni, nõni, mind magasabbra, magasabbra, hogy már annak a fának is a derekát mosta, amelyiken a királyfi kucorgott. De hiába pezderkedett, erõlködött, a királyfinak csak a lába száráig loccsant fel, s nagy mérgesen visszahúzódott a medrébe.

A királyfi leszállott a fáról, s ment tovább békességgel.

Útközben beszólt a leányoknak is, a molnárhoz is, s elmondta nekik, amit hallott.

A leányok megfogadták a szót, többet nem öntötték a nappal szembe a szemetet, s mind a háromnak szerencséje akadt. A molnár is ezután hûségesen eljárt a templomba, adott a szegényeknek, s szemlátomást gyarapodott. A patakban is csakhamar volt hal is, rák is dögivel, mert egy lókötõ a lopott lóval át akart menni rajta, a patak pedig hirtelen megáradott s a lókötõ belefulladott.

Na, most már csak az õ hûséges vadásza volt hátra. Kérte az Istent, hogy csak legyen fiacskája, mire hazaér.

Volt is, de még milyen szép aranyhajú fiú! Fájt a szívének, de Isten neki, hirtelen megcsippentette a penecélus bicskájával a fiának a kicsi ujjacskáját, kibuggyant a három csepp vér, s azzal uccu! szaladt a sóbálványhoz, megkente térdét, derekát, homlokát - s hát csakugyan egyszeriben megelevenedett hûséges vadásza.

Az öreg király éppen az ablakban pipázott, s mikor látta, hogy a vadász megelevenedik, úgy megijedt, hogy a pipa kiesett a szájából, miszlikbe törött; ettõl még jobban megijedt: hanyattég esett, s azt sem mondta: szervusz, világ! - "elment Földvárra deszkát árulni". No bizony, ha úgy, hát eltemették nagy pompával, ott volt a fia helyette. Ezt mindenki szerette, mert ez fáin ember volt.

Még ma is él, ha meg nem halt.