Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Jégország királya

Benedek Elek

Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi fia volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Éjjel-nappal búslakodott a szegény, hogy mit csináljon ezzel a teméntelen sok gyermekkel. Annyian voltak, hogy nem is talált valamennyinek más-más mesterséget. A legidõsebbõl mészáros lett, de ez elvette a többinek a kedvét a mesterségétõl, s valamennyi úgy megszólta a maga mesterségét, hogy ahány, annyifélébe fogott. Azám, csakhogy a legkisebbnek semmiféle mesterség sem maradott!

Mondta az apja:

- Légy, fiam, csizmadia, a csizmának mindig van keletje!

- Nem leszek én - mondá János (mert így hívták a legfiatalabbat) -, elég egy csizmadia egy famíliából!

- Hát aztán mi lesz belõled?

Felelte János:

- Vagy király, vagy halál.

Nagyot kacagott a szegény ember.

- Ó, te oktondi, te, hát azt hiszed, hogy olyan könnyû királynak lenni!

- Már vagy könnyû vagy nem, de én király leszek, ha addig élek is.

Hát bizony János nem tréfált, sokáig nem is teketóriázott, a kovács bátyjával csináltatott három vasbocskort, az anyjával süttetett három hamuban sült pogácsát, azzal elbúcsúzott mindenkitõl, s indult szerencsét próbálni.

Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által, hetedhét ország ellen, s addig ment, amíg egy nagy fekete városba ért. Itt lakott Feketeország királya.

Nem sokáig gondolkozott, bement a palotába, egyenest a hopmesterhez. Köszönté illendõképpen:

- Adjon isten jó napot, hopmester úr, hát hogy s mint szolgál a drága egészsége?

- Isten hozott, te szegény legény! Én megvolnék úgy-ahogy, de te mi jóban jársz itt?

- Én bizony - feleié János -, azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem volna-e szükség királyra.

Nagyot nézett a hopmester, szeme-szája tátva maradt, de úgy, hogy bemasérozhatott volna rajta egy regiment katona.

Mondá János:

- Hát ne csodálkozzék, hopmester úr, ez nem tréfabeszéd!

De most már a hopmester akkorát kacagott, hogy a palota megcsendült belé.

Na hiszen, éppen jó helyen jársz itten. Tudod-e, hogy a királynak annyi gyermeke van, mint a rosta lika, még eggyel több? Azt sem tudjuk, melyiket tegyük meg királynak.

- Hát'szen jól van - mondá János -, akkor az Úristen áldja, szentelje meg kigyelmedet, hopmester uram, én megyek egy országgal tovább!

János ment tovább. Egy pár vasbocskor már elszakadt volt, most felkötötte a másodikat. Ment, mendegélt, s addig meg sem állott, míg Vörösországba nem ért. Azért hítták ezt Vörösországnak, mert itt ember, állat, minden vörös volt. De õ ezt szemügyre sem vette, ment egyenesen a király városába, ottan is a király palotájába, de most már nem ment a hopmesterhez, hanem egyenest a királyhoz. Mert azután jutott eszébe, mikor már eljött volt Feketeországból, hátha lóvá tette a hopmester; hátha nincs is gyermeke a királynak, s a hopmester foga vásik a királyságra.

Audienciát kért, s a király mindjárt el is fogadta.

- Adjon Isten jó napot, vörös király õfelsége! Hát hogy s mint szolgál a drága egészsége?

- Köszönöm kérdésedet, fiam - felelé a király -, én csak megvolnék, mint öreg ember, de hát ugyan bizony mi szél vetett az én országomba, mert látom, hogy nem országombéli vagy?

Felelé János:

- Hej, felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, ha én ezt úgy egy szuszra elmondhatnám! Akár hiszi, akár nem, Székelyországból jöttem ide, hogy szerencsét próbáljak, mert annyian vagyunk testvérek, mint a rosta lika, még eggyel több, s nekem már mesterség sem jutott, mind elszedték elõlem a bátyáim.

- Hát aztán mi szeretnél lenni? - kérdé a király.

- Én bizony azt gondoltam, hogy jó volna királynak lenni.

- Ú-úgy-e te! Azt hiszed, az olyan könnyû? Hej, fiam, nehéz hivatal az! Csak az tudja, ki próbálja.

- A'már igaz - mondá János -, de én azért megpróbálnám.

- Jól van - mondá a vörös király -, mondok neked valamit. Nekem nincs fiam, csak egyetlenegy leányom, de erre nem szeretném hagyni az országot, mert gonosz a szomszédunk. Hallottad-e már hírét Jégországnak? Ott van az a világ végén, még azon is egy sánta arasszal túl. Ennek az országnak a királya már sok borsot tört az orrom alá. Egész életemben arra törekedtem, hogy elfoglaljam az országát, de nem lehetett, mert ahány katonát odaküldöttem, az mind jéggé fagyott. Egy egész ármádiám áll ott megfagyva, egy tapodtat sem tudnak mozdulni a helyükbõl. Hej, hány herceg vállalkozott már, hogy így, hogy úgy elfogják a jégkirályt, minden katonáját, de még egy sem tért vissza!

- No, hát majd visszatérek én! - mondá János.

- El se menj, fiam, hiába! Nem ismered te a jégkirályt. Jég annak minden porcikája, s ha bosszantani akar engem, az országunk felé fordul, egyet fúj a szájával, s a legrekkenõbb nyárban fû, fa, virág, gabona, minden, de minden csonttá fagy az országomban.

- Már egy életem, egy halálom - mondá János -, én megyek, az Úristen áldja meg, felséges királyom!

A második pár bocskor már elszakadt volt, s János felkötötte a harmadikat is. Gondolta: amire ez elszakad, vagy király lesz Jégországban, vagy halál fia!

Ment hegyeken-völgyeken által, s estére egy kis házikóhoz ért. Gondolja, beszól ide, s szállást kér. Bemegy, s hát egy vénséges vén asszonyt talál. Volt legalább százezer esztendõs, ha nem több.

Köszönti:

- Adjon Isten jó estét, öreganyó, hát hogy s mint szolgál az egészsége?

- Szolgál, ahogy szolgál - felelt az öregasszony -, csak lassabban beszélj, mert ha felébreszted a fiamat, vége az életednek.

- Nye, te, nye! - rikkantott János. - Hát ki s miféle az a kend fia?

- Az bizony a Nap, tudd meg, te szerencsétlen!

Hej, megijedt János! Hiszen ha õ azt tudta volna, bizony mindjárt suttogóra fogta volna a beszédet.

- Jaj, lelkem, öreganyám, ha én azt tudtam volna! No de ki is gondolhatta, hogy ilyen kicsi kalibában lakik a Nap!

Szerencsére a Nap nem ébredt fel álmából, s semmi baja sem történt Jánosnak. Mikor aztán olyan mélyen aludt a Nap, hogy ágyúszóval sem lehetett volna fölébreszteni, megszólalt az öreganyó:

- No, most mondd el, mi járásbéli vagy?

Elmondja János, hogy miben jár.

- Hej, édes fiam, nagy fába vágtad a fejszédet. Terajtad csak az én fiam segíthet egyedül. Hiába is mégy oda, mert jéggé fagysz, mint a többi, ha az én fiam egyszer arra nem veszi az útját.

Gondolta János, már csak megvárja, míg felébred a Nap, akkor megkéri szépen, hogy legalább egyszer vegye útját Jégország felé is.

Aztán egy kicsit elszundorított. Hajnal felé a Nap a sötét oldaláról a világosra fordult, s felszedelõzködött, hogy induljon el világjáró útjára. De mikor éppen indulóban volt, elejébe állott János, s köszönté illendõséggel:

- Adjon Isten jó reggelt, áldott Napom! Szerencsés visszajövetelét kívánom!

Megáll a Nap nagy csodálkozással, hogy hát miféle ember jár itt a világ végén, amin túl már csak Jégország van.

- Adj' Isten - felelt a Nap -, hát te ki s mi vagy, ecsém?

Elmondja János, hogy õ bizony szegény székely legény, hogy az apja azt szerette volna, ha csizmadia lesz, de õ inkább királyságra adta a fejét, történjék vele akármi.

- Ó, Napom, édes áldott Napom - mondá János -, tekints reám kegyesen, s ragyogj föl egyszer Jégországban is!

Azt mondá a Nap:

- Hm, ecsém, János, nem megy az olyan könnyen. Nagyobb úr is kérte már ezt tõlem. Hányszor könyörgött, istenkedett a vörös király, s mégsem ragyogtam föl Jégországban, mert nem kedvem szerint cselekedett. Én elõbb kipróbálom az embereket, s ha látom, hogy érdemesek rá, akkor segítek rajtok.

- Köszönöm, áldott Napom, a szép beszédet - mondá János -, majd meglátod, hogy ha rám sütsz, nem sütsz hitvány emberre.

Azzal szépen elbúcsúztak egymástól. A Nap ment kelet felé, János észak felé.

- Na, te bocskor - mondá János a harmadik pár bocskornak, mikor felkötötte -, csak addig tarts ki, míg Jégországba érek, aztán lesz, ahogy lesz!

S ment, ahogy csak gyõzték a lábai. Addig ment, mendegélt, míg egyszer csak egy olyan magas hegy elé ért, hogy a teteje éppen a magasságos eget verte.

- Hej, szegény világ, vetett ágy - fohászkodott föl János -, mikor érek én ennek a hegynek a tetejére! Hat pár vasbocskor sem lesz annak elég.

Amint így évelõdnek magában, egyszerre csak nagy nyöszörgést hall. Megy a nyöszörgés felé, s hát egy bokor tövében ott fetreng egy jegesmedve.

Kérdi János:

- Hát neked mi bajod, jegesmedve koma?

- Jaj, segíts rajtam, te jó legény, s bizony nem bánod meg! A jégkirály nagy vadászatot tartott, s hogy megmentsem az életemet, annak a hegynek a tetejérõl ide leszöktem. Nézz csak ide, ahogy lezuhantam, egy szamártövis ment a talpamba, s most nem tudok innen megmozdulni, ha valami kegyes jó lélek ki nem húzza.

- No, ne búsulj, kihúzom én! - mondá János, s egy rántással ki is vette a szamártövist a medve lábából.

A medve mindjárt talpra ugrott, s azt mondta Jánosnak:

- Az Isten áldjon meg a jótételedért, te szegény legény! Ne félj, meghálálom, csak húzz ki egy szálat a bundámból, s ha bajba kerülsz, húzd végig ezt a szájadon, s mindjárt ott leszek melletted.

János hitte is, nem is, hogy lesz annak majd valami haszna, de kihúzott egy szálat a medve bundájából. Gondolta, ez ugyan nem nehéz, s elbírja. Aztán Istennek ajánlotta a medvét, nekiindult a hegynek.

Hét nap s hét éjjel mindig ment, s még csak a közepe táján volt a hegynek. Akkor azt mondta János magában: "Na, már elég volt a tréfából, egy kicsit ledûlök."

Leheveredett egy fa alá, s úgy elaludt, mint a bunda. De egyszer csak arra ébred föl, hogy valami erõs melegség süti a hátát. Megfordul, s hát valaki nagy tüzet rakott melléje. Csak félig nyitotta ki a szemét, s úgy nézte, hogy vajon miféle emberek vetõdhettek ide. Nézi, nézi, s hát három törpe, mind a három tetõtõl talpig nagy bundában. Volt szakálluk is, mégpedig hétsinges, csupa jégbõl.

A törpék elkezdtek diskurálni.

Mondta az elsõ:

- Hej de jó ez a tûz, meglátjátok, hogy mindjárt leolvad a szakállam!

Mondta a második:

- Csak már leolvadna, de én attól félek, hogy a tûz sem olvasztja le.

Mondta a harmadik:

- Boldog ember lehet, aki itt alszik, annak nincs semmilyen szakálla.

- Vajon merre iparkodhatik ez az ember? - kérdezte az elsõ.

- Van esze, hogy nem Jégországba - mondá a második.

- Na, én ott király sem szeretnék lenni! - mondá a harmadik.

De már erre János felugrott, s rajok rikkantott:

- Pedig az akarok lenni, atyafiak, akármit beszéltek! Hát ti is oda valók vagytok?

- Csak voltunk, de megszöktünk - mondák a törpék.

- Ejnye, pedig szerettem volna, ha visszajöttök velem, s kalauzoltok.

A törpék azt mondták, hogy a világ kincséért sem, hanem, ha a szakállukat leolvasztja, akkor éppen odáig kalauzolják.

Hiszen ha csak az kell, nincs annál könnyebb - mondá János, fölkapott egy darab tüzes fát, magyarosan megtapogatta vele a törpék szakállát, s hát egyszer csak, preccs! - híre-pora sem volt a jégszakállnak.

- No, te legény - mondá a legidõsebb törpe -, szolgáid leszünk életre-halálra, amiért megszabadítál minket a szakállunktól. Nesze, adok neked egy sípot, s ha bajba kerülsz, csak füttyents, ott leszünk melletted.

János elvette a sípot, tarisznyájába tette, s ment tovább. Még hét nap s hét éjjel ment, s akkor aztán fölért a hegy tetejére. De olyan közel volt az éghez, hogy hasra kellett feküdnie, s úgy csúszott át a hegy másik oldalára.

Hát, uramteremtõm, itt már megkezdõdött Jégország. Csupa sima jég volt a hegy oldala, s amerre a szem ellátott, jég volt minden, de minden. A fûszál is jég volt itt, csupa jéghegyek, jégmezõk, jégházak.

Nagyot fohászkodott János:

- Hej, édes Istenem, minek is jövék én ide! Mit érek vele, ha király is leszek itt. Apám, apám, mért nem hallgaték a tanácsodra, s lettem volna csizmadia!

De már most mindegy - gondolá, vissza nem megy, ha addig él is. S amint nézdegélt jobbra-balra, megpillantott egy ármádia katonát jégbe fagyva. Na, ez bizonyosan a vörös király ármádiája! Hej, ha ezt õ feltámaszthatná! De mivel? Itt nem lehet tüzet gyújtani. Már egy élete, egy halála, õ indul. Az ám, ha tudott volna. De a lába nem fogta a jeget, s a vasbocskor már miszlikbe szakadt volt. Gondolkozik, mit csináljon. Eszébe jut nagy kínjában a jegesmedve. Elõveszi a szõrszálat, s nézegeti. Hát egyszerre csak odatoppan a medve, s kérdi:

- Mit parancsolsz, lelkem, gazdám?

- Azt, hogy vígy le engem a hegyoldalon.

- Hej, édes gazdám, én leviszlek, ha parancsolod, de tudd meg, hogy mihelyt a hegy aljába érünk, jéggé fagysz.

- Mindegy - mondá János -, egy életem, egy halálom, csak végy a hátadra, s vígy le!

A medve nem ellenkezett többet, fölvette a hátára, s vitte. Amint beljebb-beljebb haladtak, mind erõsebb-erõsebb hideg lett. Mikor aztán a hegy aljába értek, úgy megfogta a hidegség, hogy csak úgy lefordult a medve hátáról. János még talpra állott, de érezte, hogy vége az életének. Elõször a lábujjhegyei fagytak jéggé, aztán az egész lába, a lába szára, mind följebb-följebb. Mikor már a fagyás az övéig ért, eszébe jutottak a törpék, hátha ezek segíthetnének rajta valamit, kivette a sípját, s füttyentett. Mindjárt ott termett a három törpe. Kérdezte az idõsebb:

- Mit parancsolsz, te szegény legény?

- Azt, hogy menjetek el az áldott Nap szállására, ott van Vörösország szélén! S mondjátok meg neki, könyörüljön rajtam, mert különben halál fia vagyok!

Ahogy ezt a szót kimondta, a fagyás a szájához ért, aztán a feje tetejére, s ott maradt egy helyben, mintha odacövekelték volna. A jegesmedve lefeküdt melléje, s úgy búsult szegény, hogy az õ jólelkû gazdájának így kell elvesznie.

Ezalatt a törpék addig mentek, addig keresgéltek, míg rá nem találtak a Nap szállására. Mondják a Napnak a János üzenetét. Azt mondja a Nap:

- Jól van, jól, csak ne alkalmatlankodjatok annyit! Azt hiszitek, olyan könnyû kitérni az utamból? Elõbb alszom egyet rá, s majd megválik, mit álmodom.

Mit álmodott a Nap, mit nem, én azt nem tudom, elég az, hogy mielõtt elindult volna világjáró útjára, egy kis kanyarodét csinált, elkerült Jégország felé.

Hej, édes Jézusom! Mi más világ lett Jégországban, amint az áldott Nap rásütött. Olvadásnak indult az a rengeteg sok jéghegy, a jégmezõk, jégházak mind elolvadoztak, de meg a vörös király ármádiájáról is leolvadt a jéguniformis, s mind életre keltek.

Azám, leolvadt Jánosról is, de ott maradt a fején egy jég aranykorona, a kezében egy jég arany kormánypálca. Csak törülte, törülte a szemét János, azt hitte, hogy álmot lát, pedig mind igaz volt, ami történt. Ahol ni, jön az ármádia is! János mindjárt az élére állott, fölült a medve hátára, s vezette a katonákat a jégkirály városa ellen. Na hiszen vezethette! Mire odaértek, nyoma sem volt a jégkirály városának: elolvadt, tenger lett belõle, s a jégkirály annyit ivott belõle, hogy majd csak még a másvilágon ha megkívánja az ivást.

Jánost mindjárt kikiáltották Jégország királyának, s õ el is fogadta, de még elébb visszament Vörösországba, hogy hírül adja a királynak a nagy dicsõséget. A vörös király úgy megörült ennek, hogy egyetlen leányát s egész királyságát Jánosnak adta! Most már Jánosnak két országa volt, s mint a nagy urak szoktak, nyáron Jégországban, télen pedig Vörösországban lakott. Bezzeg hogy az udvarába vitette az apját, anyját, testvéreit, minden atyafiságát, s nagy urakká tette valamennyit.

Aki nem hiszi, járjon utána. Majd megtudja Vörösországban, ha ott nem, hát Jégországban.