Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Világszép ilonka

Benedek Elek

Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy leánya. Ez a leány olyan szép volt, hogy messze földrõl csodájára jártak. A szépségiért el is nevezték Világszép Ilonkának. Addig beszéltek a népek Világszép Ilonkáról, hogy a királynak is, aki éppen házasulandó legény volt, fülébe jutott a híre, s attól fogvást nem volt nyugodalma sem éjjel, sem nappal. Volt az udvarban egy festõ, s ennek azt mondta a király:

- Menj el ahhoz a Világszép Ilonkához, s fesd le nekem, hadd lám, csakugyan olyan szép-e, amint mondják! Mert ha olyan, Isten, Krisztus úgy segéljen, feleségül veszem.

Elment a festõ, fölkereste Világszép Ilonkát, lefestette, s hazavitte a képet a királynak.

- Itt van, felséges királyom, éppen szakasztott ilyen, mint a kép. Magam se láttam ilyen szépet, mióta e világra születtem.

Nézi, nézi a király a képet, s szeme-szája tátva maradt a nagy erõs csodálkozástól. Mindjárt hívatta az udvarmestert, megparancsolta, hogy fogasson be hat bársonyhintóba, s hozassa el Világszép Ilonkát az egész nemzetségével.

No, azt bizony könnyen elhozhatták. Elég lett volna egy hintó is, mert Világszép Ilonkának az apján kívül senkije sem volt. Szépen beleültették a hintóba Ilonkát, az apja felült a bakra, a kocsis mellé, s azzal megindultak a király városába. Mentek, hol lassan, hol sebesen, s egyszer aztán belekerültek egy nagy rengeteg erdõbe. Amint az erdõben haladnak, csak elébük toppan egy vén cigányasszony a leányával. Csúf volt mind a kettõ, mint az ördög. A vénasszony megállítja a kocsist.

- Állj meg, kocsis, végy fel a hintóba s bizony megszolgálom!

- Félre az útból, vén boszorkány! - rikkantott rá a kocsis. - Tudod-e, hogy ez a király hintója?!

Hallja ezt a beszédet Világszép Ilonka, kihajlik a hintóból, s mondja:

- Csak hagyjad, hadd üljenek fel, azt akarom, hogy a mai nap mindenkinek jó nap legyen!

Azzal felültette magával szemközt a cigányasszonyt s a leányát, a kocsis pedig továbbhajtott. Kevés idõ múlva egy nagy folyóhoz értek. A vén cigányasszony itt nagy hirtelenséggel megfogta Világszép Ilonkát, kivette két szemét, s azzal a folyóba lökte. A kocsis meg a szegény ember semmit sem vettek észre, s hajtottak tovább.

Hazaérnek a király udvarába, s szalad a király a hintó elé, hogy levegye a Világszép Ilonkát. Haj de szinte kõbálvánnyá változott, mikor meglátta a vén banyát s leányát.

- Hiszen ez a világcsúf leány nem a Világszép Ilonka! - kiáltott a király szörnyû haraggal.

Nézi a szegény ember, nézi a kocsis is. Mennyre-földre esküdöznek, hogy õk Világszép Ilonkát hozták, s ez a világcsúf leány csak az erdõben ült fel a hintóba. De a vénasszony is mennyre-földre esküdött, hogy õ a szegény ember felesége, az a leány meg az õ leánya, Világszép Ilonka, csak az úton egy kicsit megfeketedett.

- Jól van - mondá a király -, most már a szavamat meg nem másolom. Ha szépségében feleségül akartam venni, feleségül veszem csúfságában is, de téged, szegény ember, sírig tartó tömlöcbe vettetlek, amiért nem vigyáztál a leányod szépségére.

Eleget beszélt a szegény ember, hogy egész úton le sem eresztették a hintó födelét, hogy nap sem sütött a leányára, hogy az õ leányát elveszesztette ez a vén boszorkány, de emezek még jobban gyõzték szóval, s a király nekik hitt, a szegény embert pedig tömlöcbe vettette.

Eközben Világszép Ilonkát vitte a folyó, sodorta, sodorta mind tovább, tovább, egyszer aztán kidobta a partjára, éppen egy halászkunyhó elé. Abban a halászkunyhóban egy öreg halász meg a felesége laktak, s éjfélidõben keserves sírásra ébredtek fel. Megszólal a halászné:

- Hallá-e, gazda, valaki sír az ajtó elõtt.

- Bizony, mintha én is sírást hallanék - mondá a halász. - Már csak kinézek, hogy mi van odakinn.

Kimegy a vén halász, s hát az ajtó elõtt egy csuromvíz leány ül, s úgy sírdogál magában. Nézi, nézi, s hát annak a leánynak mind a két szeme hiányzik, de a könny úgy potyogott a szeme gödrébõl, mint a záporesõ, s - láss csudát! - minden könnycsepp egy-egy gyémántgyönggyé változik.

Kérdi az öreg halász:

- Ki vagy te, mi vagy te, szegény leány?

Elmondja Világszép Ilonka, hogy ki s mi, s hogy mi történt vele.

- Ne búsulj, leányom - mondá a vén halász -, jere be hozzám, itt elélhetsz halálod napjáig, nekünk úgysincs gyermekünk.

Megköszönte a leány a szívességet, s bement, de csak sírt, mindig sírt. S amint sírt, folyton-folyvást pergett ki a szeme gödrébõl a gyémántgyöngy.

Azt mondá egyszer a vén halász:

- No, már elég volt a sírásból! Egyet se sírj többet, mert én addig meg nem nyugszom, míg a szemedet vissza nem kerítem.

Fogta a teméntelen sok gyémántgyöngyöt, s elindult azokkal világgá. Árulta városról városra, s bezzeg minden asszony, minden leány szerette volna megvenni, de a vén halász azt mondta, hogy a világ minden kincséért sem adja, csak két szemért. Jaj de kikacagták mindenütt a halászt! Vén bolond! Ki adja majd oda a szemét!

Jól van, ment tovább. Addig ment, amíg a király városába nem ért. Ott egyenest ment a világcsúf királynéhoz. Mutatja a gyönyörûséges drágagyöngyöket. Megörült a világcsúf királyné, hogy majd kiugrott a bõrébõl. Azt kérdezte, hány zsák aranyat adjon érette.

Felelt a vén halász:

- Nem kell, ha mind ideadod is, ami arany van az országodban, de két szemért neked adom, felséges királyné.

Bejön a vén cigányasszony, s mondja neki a leánya, hogy milyen bolondságot kíván az a vén ember.

- Hát add oda neki a Világszép Ilona szemét! - suttintja a vén boszorkány. - Úgysem veszed hasznát.

Na, volt öröm! Mindjárt elékeresték a Világszép Ilonka szemét, átadták a vénembernek, s még jót kacagtak a "vén bolondon", mikor eltávozott.

Ment az öregember, meg sem állott, míg hazáig nem ért. Világszép Ilonka még mindig sírt, mert el nem tudta hinni, hogy szem helyett szemet lehessen találni. Márpedig a vén halász talált. Az ám, megtalálta az Ilonka szemét. Egyszeriben visszatette a helyére, s hát - Uram, Jézus! - most még ezerszer szebb lett Világszép Ilonka, mint annak elõtte.

Telt-múlt az idõ. A vén halász elment halászni, s magával vitte Ilonkát is. Amint a folyó partján halászgatnának, arrafelé tart csolnakon két vadász, akik vadkacsákra lövöldöztek. Az egyik vadász csak felkiált:

- Nézz oda, látod azt a leányt?!

- Látom - mondá a másik -, de olyan szép, hogy mindjárt megvakulok a nézésétõl.

- Az Isten istenem ne legyen, ha ez nem Világszép Ilonka! - mondá az elsõ.

- Ejnye, felséges királyom, ez csakugyan Világszép Ilonka!

A király meg az udvarmestere volt a két vadász, s mindjárt kikötöttek a parton. Szaladtak a leányhoz.

Köszön a király, s kérdi:

- Hogy hívnak téged, te szép leány?

Feleli a leány:

- Azelõtt Világszép Ilonkának hívtak, de most már nem tudom, megillet-e az a név, mert egy esztendeje, hogy tükörbe nem néztem.

- No, ha egy esztendeje, hogy nem néztél tükörbe, hát hidd meg, hogy most ezerszer szebb vagy, mint azelõtt. Velem jössz te mostan.

- Hohó - szólalt meg a vén halász -, abba még én is beleszólok!

- Szólhat kend ezeret is - mondá a vadász -, mert én király vagyok!

Közbeszól most Világszép Ilonka:

- Igaza van a vén halásznak, felséges királyom, mert neki köszönhetem a szemem világát.

Aztán elmondott mindent, úgy, ahogy történt. A király egyszeriben hazaszalasztotta az udvarmesterét két hintóért, az egyikbe õ ült Világszép Ilonkával, a másikba a vén halász meg a felesége. Az udvarmesternek meg azt mondta: jobb, ha nem szorul a hintóba, menjen haza csolnakon.

Hamarosan otthon voltak, s amint a hintó befordult a kapun, nagyot kiáltott a király:

- Ki a házból, boszorkányok!

Egyszeriben kihúzatta a vén boszorkányt is, a leányát is a palotából, s mind a kettõt négy-négy darabba vágatta, s úgy tétette ki a város kapujára. A szegény embert pedig mindjárt kieresztette a tömlöcbõl, s olyan vendégséget csapott, hogy hetedhét országon túl is híre ment.

Így volt, vége volt, igaz volt!