Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Táltos jankó

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. De olyan szegény volt, mint a templom egere, még száraz kenyeret is csak nagy ritkán ettek.

Kérdi egy reggel a szegény ember az idõsebb fiától:

- No, édes fiam, mit álmodtál az éjszaka?

- Én bizony, édesapám, azt álmodtam, hogy egy terített asztal mellett ültem, s úgy jóllaktam, hogy a királlyal sem cseréltem volna. A hasam csak úgy felpuffadt a sok minden jótól, aztán elkezdtem verni, mint a dobot, s olyan erõsen pufogott, hogy a pufogásától amennyi veréb volt a faluban, mind szétrepült.

- Hát, fiam - mondá a szegény ember -, ha olyan jóllaktál, akkor neked nem is kell ma kenyér. Ha kéne is, hiába kéne, mert úgysincs.

Kérdi a középsõ fiától is:

- Hát, te fiam, mit álmodtál az éjszaka?

- Én, édesapám, azt álmodtam, hogy vettem a vásáron egy pár sarkantyús csizmát, de aztán az olyan sarkantyús csizma volt, hogy mikor a bokámat összevertem, hetedhét országra hallatszott a sarkantyú pengése.

- No, ennek csakugyan örvendek - mondá a szegény ember -, akkor legalább nem kell neked csizmát vennem.

Most a legkisebb fiától, Jankótól kérdezte meg:

- Hát, te fiam, Jankó, mit álmodtál az éjszaka?

Mondá Jankó:

- Én is álmodtam valamit, édesapám, de hogy mit, senkinek a világon meg nem mondom.

- Senkinek meg nem mondod, de nekem meg! - rikkantott rá a szegény ember.

De hiába faggatta, fenyegette Jankót, hiába ütötte-verte, kérdezte, egy szót el nem árult az álmából. Mikor már nem tudta szenvedni az apja verését, kiszaladt a házból, futott fel az utcán, ki a mezõre, be az erdõbe, árkon-bokron keresztül, utána az apja is egy nagy husánggal.

Amint így szaladnának, jön velük szembe a király hatlovas hintón, nagy kísérettel. Megállítja õket. Kérdi a király a szegény embert:

- Hé, atyafi, miért kergeted azt a fiút?

- Hogyne kergetném - mondá a szegény ember -, amikor nem mondja el, mit álmodott az éjszaka.

- Jól van - mondá a király -, hagyj békét annak a fiúnak, add hozzám szolgálatba, majd nekem elmondja az álmát!

A szegény ember szívesen beléegyezett, mert a király még egy nagy zacskó pénzt is adott neki. Szépen hazament, s a király is ment a maga útjára.

Ahogy a király megérkezett a palotájába, elsõ dolga volt, hogy elévegye Jankót, s mondja neki:

- Na, Jankó fiam, hadd hallom az álmodat!

- Felséges királyom - mondá Jankó -, életem-halálom kezedbe ajánlom, nem mondhatom el az álmomat senkinek a világon.

Fenyegette a király mindenféleképpen, hogy így felakasztatja, hogy úgy kerékbe töreti, meg amúgy lófarkára kötteti, de mind hiábavaló volt: Jankó nem mondta el az álmot.

Megharaguvék a király erõsen, s mondta:

- Na, megállj, Jankó, nem akasztatlak fel, kerékbe sem töretlek, lófarkára sem köttetlek, rettentõbb halált szántam én neked.

Egyben behívatott két katonát, s parancsolta, hogy vigyék Jankót a palota legmagasabb tornyára, falazzák be a toronynak ajtaját-ablakát, hogy vesszen ott éhen-szomjan ez a makacs legény.

Vitték Jankót a katonák, de éppen abban a szempillantásban lépett be a királykisasszony, s ahogy meglátta Jankót, rajta feledkezett a szeme, s ahogy megtudta, mit akarnak Jankóval, egyszeriben elhatározta magában, hogy egy élete, egy halála, megmenti ezt a bátor, szép legényt.

Amikor a kõmívesek Jankót befalazták, az egyik kõmívesnek adott egy csomó pénzt, hogy egy követ hagyjon csak szabadon, hogy lehessen azt kivenni és betenni.

A kõmíves úgy tett, ahogy a királykisasszony kívánta, s Jankó nem veszett sem éhen, sem szomjan, mert a királykisasszony mindennap vitt neki ételt-italt bõven, amikor senki sem látta.

Telt-múlt az idõ, egyszer a kutyafejû tatárok királya hét fehér lovat küldött a király udvarába, de olyan egyformát, mint hét tojás, hogy egyet a másiktól megkülönböztetni nem lehetett, s azt üzente a kutyafejû tatárok királya, hogy egy-egy esztendõ különbség van egy-egy ló között, s ha vagy a király, vagy pedig valamelyik embere ki nem találja, hogy melyik a hét ló közül a legfiatalabb, s melyik az utána következõ, a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, felkerekedik a katonáival, elpusztítja az országot, hogy kõ kövön nem marad, nem kegyelmez még a királynak sem, csak egyes-egyedül a leányának, azt elviszi magával feleségnek.

Összehívatta a király a tanácsosait, tanakodtak éjjel-nappal. Összehívattak az országból mindenféle bölcs embert, de egy sem találtatott, aki megkülönböztesse a hét lovat egymástól.

Hej, nagy búba merült az egész ország. Búsult a királykisasszony is, mert mi haszna néki abban, ha meg is hagyják az õ életét, ha a kutyafejû tatárok királya elviszi magával. Este, mikor vacsorát vitt Jankónak, sírva panaszolta el, hogy mi történt.

- Amiatt bizony egyet se sírjon, felséges királykisasszony - mondá Jankó -, könnyû azt eltalálni, hogy hét ló közül melyik másik. Mondja meg az édesapjának, hogy tetessen ki az udvarba hét tekenõ zabot, mind más-más esztendõbõl való termést, s majd meglátják, hogy a legkisebb ló az idei zabot eszi meg, s a többi is, amint következik, abban a sorrendben.

Mondja a királykisasszony nagy örömmel az apjának, hogy mit kellene tenni.

- Hát ezt neked ki mondta? - kérdezte a király.

- Ezt én álmomban láttam - mondá a királykisasszony, mert nem akarta elárulni, hogy Jankó él.

Jól van, úgy tettek, ahogy a királykisasszony tanácsolta, s mikor a hét ló nekiállott a hét tekenõ zabnak, külön-külön mind a hetet megjegyezték, hogy melyik hány esztendõs, s azonmódúlag visszaküldöttek a kutyafejû tatárok királyának.

Csudálkozott a tatárok királya, hogy miféle ördöngös ember találhatta ezt el, mert csakugyan el volt találva pontosan, hogy melyik ló hány esztendõs. Hanem ezzel nem elégedett meg. Most egy pálcát küldött, amelynek mind a két vége egyenlõ vastag volt, s azt üzente, ha ki nem találják, hogy a pálcának melyik vége tõrõl való, kõ kövön nem marad az országban.

Nézték, forgatták a pálcát a király udvarában mindenféle okos s bölcs emberek, de bizony nem tudták kitalálni, hogy melyik vége lenne tõrõl való. A királykisasszony pedig ismét csak elment Jankóhoz, s elpanaszolta, hogy most meg mit adott fel a kutyafejû tatárok királya.

- Azért bizony egyet se sírjon, felséges királykisasszony - mondá Jankó -, nincs annál könnyebb, mint azt kitalálni. Kössenek a pálca kellõs közepére cérnát, azon csüngessék le, s amelyik oldalra egy kicsit lebillen a pálca, ott van a tõrõl való vége.

Szalad a királykisasszony az apjához, s mondja, hogy õ az éjjel megint látott egy csudálatos álmot, egy õsz öregember megjelentette neki, mit kell csinálni azzal a pálcával.

Mindjárt cérnát kötöttek a pálca kellõs közepére, s hát csakugyan az egyik vége lebillent egy kicsit. Rovást csináltak rá, hogy ez a tõrõl való vége, s visszaküldöttek a kutyafejû tatárok királyának.

Most már megmérgelõdött erõsen a kutyafejû tatárok királya. Elõvette a nyilát, átallott a király palotájába, de úgy, hogy a palota megreszketett belé, a nyílvesszõ végén pedig volt egy írás, hogy ha éppen úgy vissza nem lövik az õ palotájába, egyszeriben indul minden népével, s nem hagy élve senkit a királykisasszonyon kívül.

Udvarába gyûjtette a király minden vitézét, s leányát s fele királyságát ígérte annak, aki azt a nyilat vissza tudja lõni. De nem akadt senki, aki erre vállalkozzék, mert a kutyafejû tatárok országa hétszer hetvenhét mérföldre volt innét.

Búsult a király, de még a királykisasszony is. Nem hitte, hogy még Jankó is tudjon itt segíteni. Elpanaszolja nagy sírással-rívással, hogy mit akar a kutyafejû tatárok királya.

- Ne sírjon, felséges királykisasszony - mondá Jankó -, csak menjen el, a követ tegye vissza szépen a helyére, mintha soha ki sem lett volna véve, s mondja meg az édesapjának, hogy valami csudálatos álmot látott, mintha még most is élne az a legény, akit réges-régen befalaztatott, s hogy egy õsz ember jelentette neki, hogy az a legény vissza tudja lõni a nyilat.

A királykisasszony elmondta az apjának, úgy, ahogy Jankó megtanította rá.

A király, bár nemigen hitte, hogy az a legény éljen, kibontatta a falakat. De bezzeg ámult-bámult a király, mikor Jankót meglátta. Szép, dali legény volt, szebb, dalibb, mint volt annak elõtte. Vitték nagy örömmel Jankót, s mutatták neki a nyilat a palota falában.

- Hát még ez is baj? - mondá Jankó, kirántotta a nyilat a falból, nekihuzakodott, s úgy visszadobta, csakúgy surrogott-burrogott belé a levegõ, s a kutyafejû tatárkirály palotája táncra kerekedett tõle.

- No - mondá a tatárok királya -, megöregedtem, kenyerem javát megettem, de még így senki meg nem csúfolt engem.

Szerette volna szemtõl szembe látni azt a vitézt, aki a nyilat visszadobta. Egyszeriben üzent a király udvarába, s Jankó nem is kérette magát, indult mindjárt tizenketted magával, de ruhájuk, fegyverük egyforma volt mind a tizenkettõnek.

Eleget firtatta, vizsgálta a kutyafejû tatárok királya, hogy a tizenkét vitéz közül melyik lehet az a bölcs ember s az a nagy vitéz, aki a nyilat visszahajította, de semmiképpen nem tudta kitalálni.

- Majd kitudom én - mondá a királynak az anyja, aki ördöngös asszony volt.

Estére mind a tizenkét vitéznek egy szobában vetettek ágyat. Az ördöngös vén királyné pedig meghúzódott egy szögletben, s úgy hallgatódzott.

Mikor már mind lenyugodtak, megszólal egy vitéz:

- Cudar egy ember ez a király, de ami igaz, igaz, jó bora van.

- Nem csuda - mondja egy másik -, embervér van a borában.

- De még a kenyere is jó - mondja egy vitéz.

- Hogyne volna jó, mikor asszonytej van benne! - mondja megint ugyanaz a vitéz.

- Hej, de még ez az ágy is milyen jó puha - mondja megint csak az a másik vitéz.

- Meghiszem azt, ördöngös asszony vetette.

A vén királyné jól megjegyezte magának, hogy melyik ágyból jõ ez a beszéd. Mikor aztán mind elaludtak, szépen odasompolygott az ágyhoz, s levágott egy tincset a Jankó hajából.

Reggel fölkelnek a vitézek, s látják, hogy a Jankó hajából egy tincs le van vágva.

- Ezt az az ördöngös királyné vágta le - mondta Jankó -, senki más, hanem majd túljárunk az eszén.

Mindjárt levágtak a többi vitéz hajából is egy tincset, s úgy mentek a király elébe.

Aközben a királyné elmondta a fiának, hogy mit hallott s mit csinált, csak nézze, hogy melyiknek a fejérõl hiányzik egy tincs, az csúfolta meg õt.

No bizony, azt nézhette, mind a tizenkét vitéznek le volt vágva egy tincs a hajából.

- No - mondá a kutyafejû tatárok királya -, látom, hogy hiábavaló minden mesterkedés, nem tudom kitalálni, hogy melyik közületek az a híres vitéz.

- Ne is mesterkedjél - mondá Jankó -, én vagyok az a híres vitéz!

- Hát ha te vagy, mondd meg nekem, hogy került embervér az én boromba.

- A bizony úgy - felelt Jankó -, hogy az inasod, amikor eresztette a bort, elvágta az ujját, és a vére a borba freccsent.

Hívatja a király az inast, rákiált:

- Igaz-e, hogy tegnap vér freccsent a borba?!

- Igaz, felséges királyom, irgalmazz szegény fejemnek, tegnap, amikor bort eresztettem, elvágtam az ujjamat, s egy csepp vér a borba freccsent.

A király kikergette az inast nagy haraggal, s most meg azt kérdezte Jankótól:

- Hát azt honnét tudod, hogy asszonytej volt a kenyeremben?

- Onnét tudom - mondá Jankó -, hogy a szakácsnéd szoptatós asszony, s amikor a kenyeret dagasztotta, egy csepp tej belecsöppent a tésztába.

Hívatja a király a szakácsnét.

- Igaz-e, hogy a tejed belecsöppent a tésztába?

- Felséges királyom - mondá szörnyû ijedtséggel a szakácsné -, igaz, egy csepp belecsöppent a tésztába, amint dagasztottam.

Kikergette a szakácsnét is nagy erõs haraggal, aztán megint Jankóhoz fordult, s kérdezte:

- Hát azt honnét tudod, hogy ördöngös asszony vetette meg az ágyatokat?

- Onnét tudom, mert az anyád vetette meg, az pedig, tisztesség ne essék, mondván, ördöngös asszony.

Hej, haragra lobbant erre a király, s azt mondta:

- Látom, hogy bölcsebb ember vagy, mint én, de már azt nem engedem, hogy énnálam bölcsebb ember éljen ezen a világon. Kard, ki a hüvelybõl!

Kardot rántottak mind a ketten, s összevágtak, hogy a palota is megreszketett belé. De Jankó nemcsak bölcsebb, erõsebb is volt ám a kutyafejû tatárok királyánál, s úgy lenyisszentette a fejét, mintha ott sem lett volna. Azzal fölkerekedtek, s mentek haza az õ királyuk udvarába.

Ott már nagy vendégséggel várták. Ott volt a pap is. Egyszeriben összeadták Jankóval a királykisasszonyt, s csaptak olyan lakodalmat, hogy Hencidától Boncidáig folyt mindenfelé a jó bor.

Ma is élnek, ha meg nem haltak.