Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

János vitéz

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy király, s annak egy olyan szép leánya, hogy csudájára jártak a világ minden tájékáról. De volt ám egy másik király is, annak meg két szép dali fia, egyik szebb a másnál. Ezek a királyfik meghallották a hírét annak a csudaszép királykisasszonynak, s a kisebbik el is indult a csudaszép királykisasszony hazájába. Ahogy megérkezett a király városába, s fölment a király palotájába, éppen csak hogy megpillantották egymást a fiatalok, mindjárt egymásba habarodtak. Hanem a király azt mondta a királyfinak, hogy három esztendõ elõtt nem adja férjhez a leányát, addig nézzen országot-világot, ismerkedjék országokkal s népekkel, azután ha szerencsésen visszakerül, legyenek egymásé, éljenek boldogul, míg a világ s még két nap.

Búsult erõsen a királyfi, búsult a királykisasszony is, de mit tehettek egyebet, engedni kellett a király akaratának. Elváltak egymástól keserves könnyhullatások közt.

Meghallja az idõsebb királyfi, hogy mi történt az öccsével. Nosza, neki sem kellett egyéb, indult a csudaszép királykisasszonyhoz. Föltette magában, hogy míg az öccse odajár, elfordítja tõle a királykisasszony szívét, s feleségül veszi.

De hiába mesterkedett, hiába mondott az öccsérõl mindenféle rosszat, szavainak nem hitt a királykisasszony.

Telik-múlik az idõ, eltelik a három esztendõ is, megjõ a királyfi nagy útjából, elébb azonban hazamegy az édesapjához. Otthon volt a bátyja is, s a királykisasszonyról kezdett beszélni mindenféle rosszat. Hogy a világ minden kincséért el ne vegye azt a leányt, mert az õt nem szereti. Addig beszélt, hogy elcsavarta a fejét az öccsének, s a királykisasszony csak várhatta nagy búsan a võlegényét, biz az nem jött vissza, pedig nemcsak a három esztendõ múlt el, elmúlt még azután három nap, három hét, de még három hónap is.

De mikor a három esztendõ után a három hónap is eltelt, bement a királykisasszony az édesapjához, s mondta:

- Látom már, hogy a võlegényem nem jön vissza, édesapám. Ó, minek is küldé világgá! Három napig még várok, édesapám, s ha akkor sem jön vissza, temettessen el engem a templomba, s minden éjjel fegyveres istrázsával õriztessen.

A három nap is elmúlt, de bizony nem jött a királyfi. Sírva ment be a királykisasszony az édesapjához:

- Édesapám, lelkem, apám, temettessen el engem a templomba, mert én most meghalok.

Hát csakugyan úgy tetszett, mintha meghalt volna. Mindjárt fehér ruhába öltöztették, aranykoporsóba fektették, gyászfeketébe húzták az egész várost, s vitték nagy jajszóval, keserves sírással a királykisasszonyt a templomba. Abban volt egy kripta, oda a koporsót letették.

Mikor éppen temették, s szóltak a harangok minden toronyban, akkor érkezett meg a városba az idõsebb királyfi. Kérdi a népeket:

- Kinek szólnak a harangok, kit gyászol a város?

Mondják az emberek:

- A királykisasszonynak szólnak a harangok, a királykisasszonyt gyászolja a város.

Ment egyenest a királyhoz, s kérdi:

- Igaz-e, hogy meghalt a királykisasszony, felséges királyom?

Mondja a király:

- Bizony igaz, fiam, már el is temettük. Az volt az utolsó kívánsága, hogy minden éjjel fegyveres istrázsával õriztessem. De most nem tudom, hogy mit csináljak, mert még eddig nem akadt egy bátor ember, aki éjjelre oda merjen menni.

Mondja a királyfi:

- Azon egyet se szomorkodjék, felséges királyom, megõrzöm én elsõ éjjel.

Elkövetkezik az este. Kardot köt a királyfi, bemegy a templomba, sétál föl s alá nagy bátran. Haj, de mikor tízet ütött az óra, támadott rettentõ zúgás, surrogás-burrogás. Recsegtek-ropogtak az ajtók, mintha kerekedett volna szörnyû fergeteg, s hát egyszerre csak megnyílik a kriptaajtó, s kilép azon a királykisasszony. Megy egyenest a királyfinak, s rákiált:

- Te hitvány lélek, még ide mertél jönni?! Mért fordítottad el az öcséd szívét tõlem?!

Csak meglegyintette a kezével a királyfit, s ettõl a legyintéstõl mindjárt szörnyû halált halt. Azzal szépen visszament a kriptába, s lefeküdt a koporsójába.

Megy reggel a király a templomba, nézni, hogy mi történt. S hát uramteremtõm! Ott fekszik a templom közepén a királyfi. Fölvették, kivitték a templomból, s nagy pompával eltemették.

Aközben hírül vitték a fiatalabb királyfinak, hogy mi történt. Nem volt otthon maradása, ment, hogy lássa a menyasszonyát, ha halva is látja. Fölmegy a királyhoz, ott ketten sokáig keseregnek, sírnak, aztán lement õ is a templomba, hogy majd éjjel õ lesz az istrázsa. Sétált föl s alá nagy búsan a templomban, s mikor tízet ütött az óra, támadott egy nagy zúgás-búgás, recsegtek-ropogtak az ajtók, ablakok s kilépett a kripta ajtaján a királykisasszony. Ment egyenest a királyfinak, s feléje legyintett a kezével.

- Hogyha tõlem el tudtál tántorodni, halj meg te is, mint a bátyád!

Abban a pillantásban megszakadt a királyfi szíve, a királykisasszony pedig szépen visszament a kriptába, s visszafeküdt a koporsójába.

Megy reggel a király a templomba, hadd lássa, mi történt, s hát halva találja a kisebbik királyfit is. Eltemették ezt is nagy pompával.

Hej, de volt gondja azután a királynak, hogy kit állítson a templomba istrázsának. Egy-egy szekér aranyat ígért annak, aki egy éjet a templomban tölt. Akadtak bátor emberek, az igaz, hogy nem sokan, de nem is jött ki egy sem élve a templomból. Egy hét sem telt belé, nem akadt ember az egész országban, aki strázsát álljon.

Búsult a király, szomorkodott erõsen, hogy a leányának utolsó kívánságát sem tudja teljesíteni.

Ekkor vetõdött a városba egy kiszolgált huszár. Hallja ez, hogy mi nagy bajban van a király. Fölmegy hozzá, s ajánlja magát:

- Felséges királyom, én megõrzöm a leányodat, csak egy véka aranyat adj minden éjjelre.

- Jól van, fiam, János vitéz (mert Jánosnak hívták a kiszolgált huszárt), adok én szívesen két vékát is.

Megegyeznek, kezet csapnak.

János vitéz kardot köt az oldalára, karabélyt vet a vállára, s indul a templomba. Hanem amint ment a templom felé, meggondolkozott, s mondja magában: "Hej, János, János, bolondság volt ez tõled, mert ha annyi vitéz ember elpusztult már, te is csak elpusztulsz, s mi hasznod lesz a két véka aranyból!"

Õ bizony, gondolja magában, nem megy a templomba, hanem megszökik a városból. Uccu neki, meg is futamodik, de ahogy keresztül akar szökni a város szélén a sáncon, elejébe toppan egy õsz öregember, megragadja a mellinél fogva:

- Állj meg, öcsém, egy szóra!

Visszahökken a huszár, s kérdi:

- Mit akar kend, öregapám?

- Azt, hogy menj a templomba, légy a szavadnak ura! Ne félj semmit, sétálj fel s alá a templomban, de jól vigyázz, mikor tízet üt az óra, szaladj fel a toronyba, bújj belé a nagyharangba, ott nem talál meg a királykisasszony. Aztán ami aranyat kapsz, nekem add a haszon felét.

Jól van! János vitéz megfogadta az öregember tanácsát, visszament a templomba, ott föl s alá sétált nagy hetykén, s mikor tízet vert az óra, uccu! felszaladt a toronyba, belebújt a nagyharangba, s jól beléfogódzott az ütõjébe. De ezt ugyancsak jól cselekedte, mert amikor a királykisasszony kilépett a kriptából, mintha támadt volna földindulás, megrengett a templom, hajladozott a torony erre-arra, mindenfelé.

A királykisasszony, ahogy kilépett a kriptából, széttekintett a templomban, de egy élõ lelket sem látott. Bejárta a templomnak minden zegét-zugát, fölkajtatta a padok alját, benézett az orgona mögé, az oltár mögé, aztán felindult a toronyba, de mikor éppen a haranghoz ért, tizenkettõt vert az óra, vissza kellett, hogy menjen, de fölsóhajtott keservesen:

- Istenem, Istenem, nem hittem volna, hogy az édesapám is megszegje a szavát!

Jött a király reggel jókor az üveghintaján, s szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól, ahogy meglátta János vitézt. Egyszeriben karon fogta, felültette a hintóba, vitte a palotába, ottan kiméretett két véka aranyat.

János vitéz megköszönte szépen, ment egyenesen az öregemberhez, s neki adta az egyik véka aranyat.

- No, öcsém - kérdezte az öreg -, megijedtél-e egy kicsit az éjszaka?

- Meg biz' én, édes öregapám - mondá János vitéz -, hanem ami elmúlt, elmúlt, de hová bújjak ma éjszaka?

- Bújj az oltár mögé - tanácsolta az öregember -, oda régente sok embert temettek! A csontjukat kihányta a föld, mert már nem fértek. Keveredj a csontok közé, ottan majd nem talál meg.

Megköszönte János vitéz a jó tanácsot, azzal elindult a templom felé. De az öregember utánakiabált:

- Aztán meg ne feledkezzél rólam, János öcsém!

- Ne féljen, öregapám, nem feledkezem meg!

Egész nap ott forgott a templom körül, mikor aztán alkonyodott, bement a templomba, sétált föl s alá nagy hetykén, éppen, mint az elõtte való estén.

Hát egyszer tízet üt az óra, nagyot csendül-bondul a templom, ingadozik, hajladozik, mintha földindulás volna. Uccu neki! János vitéz sem veszi tréfára, szalad az oltár mögé, s a csontok közé keveredik.

Kijött a királykisasszony a kriptából, néz erre is, néz arra is, senki lelket sem lát, felsóhajt keservesen, hogy az édesapja megint megszegte a szavát, azzal szalad egyenesen a toronyba, hátha ott lesz valaki, mert ott tegnap nem nézhette meg. Belenéz a nagyharangba, bele a kicsi harangba, bele a halálcsengettyûbe, bizony nem volt ottan senki. Nagy búsan lejött a toronyból. Alája nézett a padoknak, nem volt ott senki; azután ment az oltár háta mögé, széjjel akarja hányni a csontokat, de ahogy rája teszi a kezét, tizenkettõt üt az óra, vissza kellett, hogy menjen a kriptába. Azzal János vitéz is kibújt a csontok közül, s vígan sétált reggelig a templomban.

Csakhogy a csuda meg nem ölte a királyt, mikor reggel jött az üveghintaján, s ott találta János vitézt. Karon fogta, fölültette a hintajába, vitte a palotába, s kiméretett ismét két véka aranyat.

Eleget marasztalta a király, hogy maradjon ott ebédre. János vitéz megköszönte a szívességet, de nem maradott, ment egyenest az õsz öregemberhez, s megosztozott vele becsületesen.

- No, édes fiam - mondja az öregember -, még csak egy éjszaka van hátra, ne bújj el ma este sehová! Mikor tízet üt az óra, menj föl a katedrába, nyisd föl a Bibliát, olvasd belõle a szentigéket. A királykisasszony majd beszél tehozzád, de te ne válaszolj semmit. Majd fölszalad a katedrába, hogy téged összeszaggasson, de míg õ a katedra egyik garádicsán fölszalad, azalatt te szaladj le a túlsó garádicson. Aztán fuss a kriptába, feküdj belé az üres koporsóba, s ne félj semmit, minden jóra fordul!

Megköszönte János vitéz a jó tanácsot, Istennek ajánlotta az õsz öregembert, az is õt. Aztán visszament a templomhoz, került, fordult egyet-kettõt, s mikor alkonyodott, bement a templomba. Ottan egy keveset sétált fel s alá, azután felment a katedrába, elévette a Bibliát, felnyitotta, s a szentigéket olvasgatta.

Hát egyszer nyílik a kripta ajtaja, jön a királykisasszony, becsapja az ajtót, nagyot csendül-bondul a templom, ingadozik-hajladozik, mintha földindulás volna, még az orgona is megszólal. Néz erre, néz arra a királykisasszony, s egyszerre csak meglátja János vitézt a katedrában.

- Istenem, Istenem - sóhajt a királykisasszony -, az én apámnak talán már katonája sincs, hogy papot küld katona helyett!

Azzal nekiszalad a katedrának, fel a garádicson. De János vitéz is becsapja a Bibliát, uccu! le a túlsó garádicson, be a kriptába, s lefekszik a koporsóba. Utána a királykisasszony, összeteszi a két kezét, s úgy könyörög:

- Kelj ki az én koporsómból, s add vissza az én helyemet!

De könyöröghetett, rimánkodhatott, János vitéz meg sem moccant.

Egyszer csak tizenkettõt üt az óra, s könyörög még egyszer a királykisasszony:

- Kelj ki a koporsómból, te szép legény! Áldjon meg az Isten!

János vitéz sem nem szólt, sem nem mozdult. Hanem mikor tizenkettediket verte az óra - halljatok csudát, mi történt! -, leborult a királykisasszony a koporsóra, megcsókolta János vitézt, s mondta neki áradozó szóval:

- Kelj fel, kelj fel, te szép legény, mostan már felkelhetsz. Ó de jól tetted, hogy míg a tizenkettõt el nem verte az óra, föl nem keltél, mert akkor én ilyen sem élõ, sem holt maradok, mostan pedig tied vagyok, te szép legény, ásó, kapa válasszon el minket!

Hej, volt nagy öröm reggel, amikor jött a király az üveghintaján. Ihol jött elejbe a királykisasszony s vele János vitéz. Aztán felültek a hintóba mind a hárman, föl a palotába. Híttak mindjárt papot, összeadták a fiatalokat, s csaptak olyan lakodalmat, hogy hét országra ment a híre.

Azám, volt nagy vigasság, éjjel-nappal szakadatlan, de bezzeg az õsz öregember hiába várta az aranyat. Eltelt egy nap, eltelt két nap, s János vitéz úgy elfelejtette az ígéretét, mint a fekete föld. No, hanem az öregember nem felejtette el.

Egy este, mikor legjobban vigadtak, beállít a palotába az õsz öregember, s kérdi a fényes gála úri népektõl:

- Hol van János vitéz?

Mindjárt eléállott János vitéz, ahogy az öregember szavát hallotta.

- Itt vagyok, lelkem, öregapám, ejnye de megfeledkeztem kigyelmedrõl! Hány zsák aranyat méressek, öregapám?

Azt mondja az öregember:

- Egyet se, édes fiam, hanem jere velem, s hozzad a feleségedet is.

Mit volt, mit nem tenni, János vitéz egy szóval sem merte mondani, hogy nem megy: ment az öregember után, s akart, nem akart, ment a felesége is.

Hm, vajon mi lesz ebbõl?! Az lett ebbõl, hogy az öregember kivezette õket a város végire, ottan bevezette egy kicsi házikóba. Abban a kicsi házikóban volt egy kard. Azt a kardot az öregember a szegrõl leakasztotta, s mondta János vitéznek:

- No, öcsém, János, a szavadat meg nem tartottad, meg kell halnod mostan, neked is, de még a feleségednek is.

De így s de úgy - kérte János vitéz -, jóváteszi a nagy feledséget, kegyelmezzen az életüknek.

- Jól van - mondá az õsz öregember -, de megemlékezzetek, hogy akármilyen gazdagok lesztek, a szegényekrõl nem szabad megfeledkezni! Mostan mehettek Istennek hírével.

Visszamentek nagy örömmel a palotába, folyt tovább a dínomdánom, lakodalom. Mikor aztán vége volt a nagy vigasságnak, az öreg király átaladta Jánosnak az egész országát.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.