Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A mindent járó malmocska

Benedek Elek

Volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kis kurta farkú malacka túr, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több.

Na, gyerek, az volt elég, de bezzeg nem volt harapnivaló. Két kicsi ökröcskéje, akkora, hogy alig látszottak ki a földbõl: ez volt a szegény ember gazdasága, egyebe nem volt a föld kerekségén.

Sokat tûnõdött, sokat búcsálódott a szegény ember a feleségével, hogy azt a sok gyereket hogy tudják eltartani.

Bú volt éjjelük, bú volt nappaluk. Megpróbáltak mindent, semmihez sem volt szerencséjük. Hej, mert a szegény embernek szegény a szerencséje is!

Azt mondja egyszer a szegény ember:

- Feleség, elmegyek ezekkel a haszontalan ökröcskékkel az erdõbe, hátha az Isten mutat valamit.

Befogta az ökröcskéket egy kis szekerecskébe, s elment az erdõbe.

Amint ott száraz ágat gyûjtögetett, s rakosgatta a szekerecskére, mit látnak szemei! Egy szép tisztáson játszadozik két szép úri gyermek, egy fiú s egy leányka.

Odamegy a gyermekekhez, szóba ereszkedik velük, s megtudja tõlük, hogy a leányka a napjötti királynak a leánykája, a fiú pedig a napmenti királynak a fia.

Mert úgy tudjátok meg, hogy éppen ezen a tisztáson volt a határa a napjötti s a napmenti országnak.

Amint beszélgetnek egymással, meglátják a gyermekek a két ökröcskét, s a királyúrfinak úgy megtetszettek a szetemnyi állatocskák, hogy mindjárt rászegült a szegény emberre, s nem hagyott neki békét, amíg az ökröcskéket el nem adta.

Nem akarta a szegény ember semmiképpen az ökröcskéket eladni, de addig beszélt a gyermek, hogy így, hogy úgy megfizeti az édesapja, hogy a szegény ember megvált az ökröcskéktõl. Azt mondta a királyúrfi:

- Csak ne búsuljon, bátyámuram! Adja ide az ökröcskéket, holnap aztán jöjjön el az édesapámhoz, s õ majd becsületesen megfizeti az árát.

Hát jól van, a királyúrfi elhajtja az ökröcskéket. A szegény ember pedig jól megrakja száraz ággal-boggal a szekerecskét, s hazahúzta nagy kínlódva.

Hiszen volt otthon haddelhadd! Sírt a szegény asszony mérgében, szitkozódott, hogy ez a két kicsi ökröcskéjük volt, s ebbõl is kifogyasztá az ura nagy bolondul. Most már elmehetnek világgá ezzel a sok rongyos gyermekkel, nincs semmijük a föld kerekén.

Eleget vigasztalta a szegény ember a feleségét, hogy ne békétlenkedjék. Hiszen jó helyre adta az ökröcskéket, bizonyosan jó árát is kapja. Sanyarú sorsuk talán jóra is fordul ezzel a vásárral. Hiszen akárcsak a fekete földnek beszélt volna. Nem volt otthon maradása a szegény embernek. Még aznap indult a napmenti király udvarába.

Áldott szerencséjére, nem volt messze a király udvara. Másnap reggel már oda is ért.

Hát amint bemegy az udvarra, ott van a királyúrfi, játszik a két kis ökröcskével. Hajtja: csá, Rendes, Virág, hi elé, hóha-hó! Ahogy éppen a szántó-vetõ emberektõl hallotta.

De ahogy meglátta a szegény embert a királyúrfi, mindjárt szaladott elejébe nagy örömmel. Megfogta a kezét, s vezette föl a palotába.

- Jöjjön, bácsi, jöjjön! Hanem azt mondom ám kigyelmednek, hogy akármit ajánl az édesapám, semmit egyebet el ne fogadjon, csak a mindent járó malmocskát.

Bemegy a szegény ember a királyhoz, elémondja, hogy õ volt a gazdája annak a két kis ökröcskének.

- No, hát csak kérjen kend akármit - mondá a király -, mert igazán nagy öröme van a fiamnak az ökröcskékben.

Ott volt az asztalon a mindent járó malmocska. Olyan volt, mint egy gyermekjáték.

"No - gondolja a szegény ember magában -, szép árát kapom az ökröcskéimnek, ha ezt a malmocskát kérem. Úgy szemlélem, hogy játék helyett játékot akar adni a királyúrficska. De hát isten neki, fakereszt, õ már nem kíván egyebet. Hadd teljék kedve az úrficskának." Mondja is a királynak:

- Felséges királyom, én azért a két kicsi ökröcskéért semmi nagyot nem kívánhatok, adja nekem azt a malmocskát.

Csak láttátok volna, hogy megváltozott színében a király! Mondta a szegény embernek:

- Kérj akármit! Annyi aranyat adok, amennyit elbírsz, csak ezt a malmocskát ne kívánd!

"Úgy-e - gondolta magában a szegény ember -, mégsem gyermekjáték lesz ez, ha olyan nehéz szívvel válik meg tõle a király!"

Mondta ismét nagy alázatosan:

- Ó, felséges királyom, mit gondol, hogy azért a haszontalan ökröcskékért valami sokat érõt kívánjak. Adja nekem ezt a malmocskát, hadd legyen, mivel játszadozzanak az én gyermekeim is.

Erõsen szerette a király a fiacskáját, nem akarta hát kedvét szegni a szegény embernek. Od'adta a malmocskát.

De mikor kiment a szegény ember, még akkor is utánakiáltott:

- Hallod-e, te szegény ember, ha megbánnád a vásárt, hozd vissza a malmocskát, szívesen adok más egyebet helyette!

Azt mondja a királyúrficska, mikor az udvaron voltak:

- No, bácsi, igazán jól tevé, hogy nem fogadott el egyebet.

- Ó, ne mondja, királyúrfi - kesergett a szegény ember -, nem is merek hazamenni. A feleségem, mikor hazamentem az ökröcskék nélkül, majd megevett a szájával. Hát még most, ha hazaviszem ezt a haszontalan játékot.

- Hát én meg azt mondom kigyelmednek, hogy egyet se búsuljon, hanem menjen haza békességgel. Tegye le a malmocskát az asztalra, s mondja neki: "Mindent járó malmocskám, járj nekem aranypénzt, sült ételt, fõtt ételt!" Meglátja kigyelmed, hogy csak úgy omlik ki belõle minden, amit kíván. Amikor megelégelte a járását, csak annyit mondjon neki: "Mindent járó malmocskám, elég már!" Mindjárt megáll a malmocska.

Hej, istenem, örült a szegény ember, nem találta helyét szertelen nagy örömében.

Megköszönte a királyúrficskának iránta való nagy szívességét. Aztán hóna alá fogta a malmocskát, sietett hazafelé, hogy a lába is alig érte a földet.

Útközben, amint nagy sebesen igyekezett hazafelé, egyszer csak látja, hogy valami rettentõ nagy feketeség közeledik feléje. Nem tudta elgondolni, hogy mi isten csodája lehet ez. A feketeség csak jött közelebb-közelebb, s hát Uram, Jézus, mi volt?! Egy éktelen nagy fekete kalap.

Nézi, nézi, hogy mi van a kalap alatt. Hát a kalap alatt egy ember volt.

Alig tudott szegény ember lépegetni elébb-elébb, úgy el volt gyengülve, mint az õszi légy.

Jókedve volt a szegény embernek. Kérdezi tréfásan:

- Hé, atyafi, nem szorítja fejét a kalap?

- Ne csúfolódjék velem - mondja nagy búsan az ember -, inkább adjon egy falás kenyeret, mert három napja nem ettem!

Mondja a szegény ember:

- Én jó szívvel adnék, atyafi, de nekem sincs.

Kikotorászta minden zsebét, hadd lássa az az ember, hogy csakugyan nincs semmije.

Azám, egyszerre csak eszébe jut, hogy hiszen van neki egy csudamalma. Mindjárt megpróbálja, hogy igazat mondott-e a királyfi. Leteszi a malmocskát a földre, s szól neki:

- Mindent járó malmocskám, járj nekem mindenféle ételt s italt!

Még ki sem mondta jóformán, zúgni, zakatolni kezd a malmocska, s hát úgy omlott belõle mindenféle drága étel-ital, hogy a szem nem gyõzte belepni. Annyit õrölt egy szempillantásra, hogy elég lett volna egy falunak. Csak akkor hagyta félbe az õrlést, mikor a szegény ember mondta:

- Mindent járó malmocskám, elég már!

Na, esznek-isznak, dúskálnak a mindenféle jóban. Cifra kedvük kerekedik. Énekelnek, táncolnak, aztán ismét leheverednek, diskurálnak, s ahogy szóból szó kerekedik, azt mondja a nagy kalapú ember:

- Hiszen, atyafi, ügyes portéka ez a malmocska, hanem az én kalapom se kutya. Egyet mondok, s kettõ lesz belõle: cseréljünk!

- Nem ment el a szép eszem - mondja a szegény ember -, mikor ez a malmocska eltartja az egész nemzetségemet, míg a világ s még két nap. A kend kalapja csak madárijesztõnek jó.

- Úgy-e?! - mondja a nagy kalapú ember. - Hiszen mindjárt lát kend csudát.

Azzal leveszi fejérõl a kalapot, s szól neki:

- Kalap, tüzelj!

Na hiszen, ha ott lettetek volna, láttok olyant, amilyent még soha ez életben. Puskagolyó, kartácsgolyó, ágyúgolyó, piff-puff-paff! bumm! csak úgy repült, csak úgy ömlött ki a kalapból, éppen, mint a záporesõ.

Nem is szakadt vége, míg az ember azt nem mondta:

- Elég.

- Hiszen - mondja a szegény ember -, ez is ügyes portéka, de nekem mégsem kell, mert ettõl ugyan éhen halhatok.

Hanem a nagy kalapú ember addig beszélt, hogy ilyen s hogy olyan nagy hasznát veheti a kalapnak, hogy a szegény embert mégis kiforgatta az eszébõl, s cseréltek.

Aztán elváltak egymástól. Ez is, az is ment a maga útjára, de a szegény ember egy jó hajításnyira sem ment, erõsen megbánta a cserét. S amint közeledett a háza felé, majd felvetette a bánat s a keserûség, hogy az Isten úgy el tudta venni az õ eszét.

Hanem, hogy a szavamat ne felejtsem, volt annak a nagy kalapú embernek egy botja is. S mikor elváltak egymástól, azt a botot ott felejtette a földön.

A szegény ember fölvette a botot. Gondolta, jó lesz, ha valahol az úton megtámadják.

Hát amint évelõdnék, búcsálódnék magában, megszólal a bot:

- Miért búsulsz, édes gazdám?

Nagyot néz a szegény ember. "Nini, hát ez a bot beszél?!"

Megint kérdi a bot:

- Miért búsulsz, édes gazdám?

Feleli a szegény ember:

- Búsulok az eszemért, ami nem is volt, s búsulok a malmocskáért, amit bolond fejjel elcserélék.

Abban a szempillantásban kifordult a bot a kezébõl. Elsurrant valamerre, az isten tudja, merre. Elég az, hogy egy percre, kettõre vissza is fordult, s hozta magával a mindent járó malmocskát.

Na de már most csakugyan nem volt búra oka a szegény embernek. Bezzeg hogy otthon is volt becsülete, mikor megmutatta, hogy mit tud az õ malmocskája. De úgy meggazdagodtak, hogy minden fia hat ökörrel járt szántóba, s még a kutyának is kalácsot vetettek kenyér helyett.

Hát telt-múlt az idõ. Egyszer kint áll a kapuban a szegény ember (az ám, szegény ember!), s látja, hogy jön az utcán egy úriember a feleségivel s a fiával gyalog. Nézi, nézi, s hát az az úriember maga a király. Elejbük megy, köszönti illendõképpen, s kérdi:

- Ugyan bizony, felséges királyom, hová, merre mennek ilyen gyalogszerrel?

- Hej - mondja a király -, nagy bajban vagyunk! Az északi király elvette az országomat, s most megyünk világgá, nincs itt maradásunk.

Mondja a szegény ember:

- Azért ugyan egyet se búsuljon, felséges királyom, majd segítek én a kigyelmed baján, csak tessék beljebb kerülni az én szegény házamba.

Bemennek a házba, ott az egyszeri szegény ember jó vacsorát fõzet, de olyant, hogy a király is meg a királyné is megnyalta a száját utána.

Mikor aztán lenyugodtak a vendégek, fejibe nyomta a nagy kalapot, kezibe vette a botot, s elindult, hogy megkeresse az északi király seregét.

Hiszen nem sokáig kellett, hogy keresse, úgy ellepték az északi király katonái a napmenti országot, hogy ég s föld feketéllett tõlük.

Az egyszeri szegény ember kiment egy hegy tetejére, ott a kalapot letette, nekiirányította az ellenségnek, s kiáltott:

- Kalap, tüzelj!

Elküldötte a botot is, hadd üsse a fejüket, ott nem sántulnak meg.

Hej, édes Istenem, lett egyszerre szörnyû nagy pusztulás! Még hírmondónak sem maradott az északi király seregébõl.

Azzal megfordult az egyszeri szegény ember, ment haza, s jelentette a királynak, hogy semmi baj, mehet vissza a palotájába.

A király a szemének sem akart hinni, mikor látta azt a rettentõ nagy pusztulást, hogy egy szál ellenség nem sok, annyi sincs az országában. Megvette az egyszeri szegény embertõl a kalapot meg a botot. Adott neki temérdek kincset, de annyit, hogy hat hatökrös szekérrel egy hétig hordatták a rengeteg sok aranyat-ezüstöt.

Azonközben fölcseperedett a királyúrfi is, s feleségül vette a napjötti királykisasszonyt.

Volt nagy dínomdánom, lakodalom. Ott is az egyszeri szegény ember járta legelöl a kállai kettõst.

Még most is járja, ha tudja. Holnap legyen a ti vendégetek!