Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Mikor én kisfiú voltam...

Benedek Elek

Mese, mese - mirõl meséljek mostan? Hát arról mesélek, hogy mikor én kisfiú voltam, mi mindent csináltam.

Azám, akár hiszitek, akár nem, volt az apám kertjében egy nyárfa, de olyan magas, hogy a felsõ ága az eget verte. Ennek a fának az oldalában volt egy lik, abban a likban egy sárgarigó. Fogtam magamat, fölmásztam a fára, mert fájt a fogam erõsen a sárgarigóra.

Hiszen fájhatott, mert a lik olyan szûk volt, hogy az öklöm sem fért belé. Hopp! eszembe jut, hogy van az éd'sapámnak egy szép fehérvári bicskája, azzal kikerekítem a likat.

Lecsúsztam a fáról, beszaladtam a házba, kivettem az asztalfiából a bicskát. Azzal, uccu neki! föl ismét a fára, s kezdettem kereken kerekíteni a likat.

Ahogy kerekítettem, egyszerre csak kisiklott a kezembõl a bicska, s beleesett a likba. Hej, uramteremtõm! Megijedtem szörnyen. Ha megtudja éd'sapám, hogy volt s nincs fehérvári bicska, úgy megnadrágol, hogy soha el nem felejtem. Bizony nem mertem a szeme elé kerülni. Kereket oldottam, s szaladtam torony irányában, amerre láttam.

Jártam-keltem mindenfelé, egyszer jobbra, másszor balra, s addig mentem, mendegéltem, míg egy faluba nem értem. Ahogy mentem a falu végéig, benézek egy kapun, s látok az udvaron egy szekeret. Gondoltam magamban, ha szekér van,, akkor lónak is kell itt lenni. Bemegyek, hátha felfogadnak kocsisnak.

Amint gondoltam, akként cselekedtem, bementem, s csak rám nézett a gazda, s egyszeriben felfogadott kocsisnak.

De bezzeg lett nekem jó dolgom. Mikor ettem, mikor nem. Több volt a verésbõl, mint az evésbõl, de én azért úgy szerettem a gazdámat, mint a galamb a búzát, akarom mondani, mint a kecske a kést.

Na, telik-múlik az idõ, s mondja egyszer a gazda:

- Fiam, Jankó, fogj bé, megyünk Debrecenbe!

- Jól van, gazduram, hát a szekeret megkenjem-e?

- Hogyne kennéd meg, fiam, úgy megy vígan, ha megkenik.

Adott egy nagy darab hájat, s én a szekeret végig megkentem, a rúd hegyétõl a hátulsó saroglyáig.

Kijön a gazda, s mondja nagy haraggal:

- Mit csináltál, te világ bolondja?

- Azt mondta, hogy kenjem meg a szekeret, hát én megkentem.

- Ó, te, bolond, te, hiszen a kereket kell megkenni!

- Hát miért nem mondta mindjárt, gazduram?

Adott megint egy nagy darab hájat, s én úgy megkentem a kereket kívül, hogy csurgott le róla a zsír. Jön a gazda, s kérdi:

- Megkenéd-e, Jankó?

- Meg én, gazduram, nézzen ide!

- Ejnye, ilyen-olyan teremtette - káromkodott a gazda -, hiszen a tengelyt kellett volna megkenned!

- Hát akkor miért nem mondta, gazduram, hogy a tengelyt kenjem?

Harmadszor is adott egy darab hájat, s akkor csakugyan a tengelyt kentem meg, de úgy, hogy magától forgott a kerék.

- No, fiam, Jankó, most fogj bé!

Kérdem:

- Hány lovat fogjak be, gazduram?

- Négyet, fiam, Jankó, négyet. A két szürkét elõre, a két sárgát hátul.

Kivezetem a lovakat, a két szürkét odakötöm az elsõ saroglyához, a két sárgát a hátulsó saroglyához. Azzal bemegyek a házba, s mondom:

- No, gazduram, jöhet, befogtam a lovakat.

- Ügyes legény vagy, Jankó - mondja a gazda -, nem is hittem volna, hogy ilyen hirtelen be tudj fogni.

Kimegyünk az udvarra, hát csak elkezd káromkodni az én gazdám:

- Mit csináltál, te kutyaházi, hogy fogtad be a lovakat?!

- Úgy, ahogy gazduram mondta: kettõt elöl, kettõt hátul.

Ott abban a helyben jól megnadrágolt, s megmutatta, hogy' kell befogni a négy lovat. Azzal felültetett engem a hátulsó saroglyába, õ maga elöl ült, hajtott, s azt mondta, hogy Debrecenig ki se tátsam a szájamat, mert ha egy szavamat hallja, agyonüt.

Hát jól van! Repültek a lovak, mint a sebes szél, én pedig kucorogtam a saroglyában, s hallgattam, mint a disznó a rozsban.

Egyszer, úgy Debrecen felé, látom, hogy kiesik egy kerékszeg. Egy szót sem szóltam, azt is lassan mondtam.

A kerékszeg után kiesik a lõcs. Hallgattam, mint a fekete föld. A lõcs után kiesik a tengelykarika. Azt sem mondtam: befellegzett. A tengelykarika után kilõdörög a kerék, s mint egy részeg ember, elterült az úton.

De bizony nem szóltam egy szót sem.

Gazduram csak hajtott, nagyokat rittyegtetett az ostorával, de egyszer csak meglassodnak a lovak, habba keverednek, s lépést is alig tudnak menni.

Nagyot káromkodik a gazdám.

- Gyí, hogy a kutyák egyenek meg, máskor meg sem szusszantatok Debrecenig, most meg csak úgy lõdörögtök!

Visszanéz nagy haraggal, s rám kiált:

- Bizonyosan nem adtál nekik elég abrakot, te szélházi!

De ahogy visszanézett, meglátja, hogy nincs kerék. Bezzeg hogy mindjárt tudta, miért állottak el a lovak.

- Hát, te világ bolondja, te, miért nem szóltál nekem?!

Mondtam én:

- Szóltam volna én szívesen, gazduram, de azt mondta, hogy agyonüt, ha Debrecenig kitátom a számat.

Hej, uramteremtõm! Lett haddelhadd! Csihé-puhé, supp, supp, supp! - megrakott a gazdám magyarán. De szaladtam én is, mintha a szememet vették volna ki.

Szaladtam árkon-bokron át, hegyen-völgyön keresztül, s meg sem álltam, míg egy faluba nem értem. Ottan találtam egy másik gazdaembert, s az engem felfogadott kecskepásztornak. Kezemre adott egy csorda kecskét. Feltarisznyált becsületesen, még kenyér is volt a tarisznyában, szalonna is lehetett volna, de az éppen úgy jól volt. Elindultam a kecskékkel nagy vígan a tanyára.

Mikor elindultam, utánam kiáltott a gazda:

- Aztán, Jankó fiam, este rakhatsz akkora tüzet, akár a tanya is meggyúlhat belé, van ott fa elég.

Bizony, ha volt fa, jó volt, mert erõs hideg idõk jártak. Raktam is én este akkora tüzet, hogy meggyúlt tõle a tanya, csak úgy lobogott a láng az ég felé.

Én pedig szépen leheveredtem, s melengettem a hátamat meg a talpamat.

Hát egyszer látom, hogy szalad valaki egy nagy bottal a kezében. No, gondoltam: ez bizonyosan az én gazdám.

Bezzeg hogy a gazdám volt. Én sem vettem tréfára, felugrottam, nyakam közé kaptam a lábamat, szaladtam, ahogy tudtam. Utánam a gazda, kiabált torkaszakadtából:

- Állj meg, te gazember, állj meg, mindjárt agyonütlek!

"Úgy biz' a - gondoltam magamban -, majd bolond vagyok, hogy megállják!" Még jobban szaladtam. Áldott szerencsémre egy erdõbe értem, s ott nagy hirtelenséggel felmásztam egy kétágú fára.

Ennek a fának a két ága közt volt egy nagy lik, s abba szépen lelógattam a lábamat. Addig lógattam, hogy egyszerre csak - hupp! - beléestem a likba. Próbáltam én kimászni mindenféleképpen, de "nem lehetett ám, gyere ki!"

Hej, istenem, istenem, búsultam. Mi lesz velem? Itt kell eltöltenem szép fiatalságomat.

No, mégsem kellett itt tölteni. Úgy harmadnap múlva teknõcsináló cigányok vetõdtek arra, s vágni kezdették a fát. Hiszen könnyen vághatták, mert odvas volt a fa.

"Csak vágjátok, vágjátok!" - gondoltam magamban. S ahogy akkora likat vágtak, amekkorán én kiférhettem, kidugtam az orromat, nagyot rikkantottam, s a cigányok - uzsgyi neki, vesd el magad! - szaladtak, ahányan voltak, annyi felé.

Fölszedtem a baltájukat, mert mind otthagyták. Bementem egy faluba, eladtam a baltákat. Volt pénzem annyi, hogy azt sem tudom, mennyi, mert ami volt, mind egy krajcárig odaadtam egy vak koldusnak, aki a templom elõtt üldögélt.

Gondoltam, most már hazamegyek. Eddig az apám csak kifújta a haragját. Mentem, mendegéltem, de az az erdõ, ahová kerültem, akkora volt, hogy napvilág nem tudtam belõle kikerekedni, szépen beesteledtem.

Hát biz' én féltem egy kicsit, mert olyan sötét volt, hogy a baltákat fölakaszthattam volna, ha el nem adtam volna.

Mentem, mendegéltem, botorkáltam, s hát egyszerre látok messzirõl valami világosságot. Hej, istenem, de nagyon megörültem, mentem egyenest a világosság felé.

Hiszen jó helyre kerültem. Az a gyenge világosság, amit én messzirõl láttam, rettentõ nagy tûz volt ám, s a körül a tûz körül tizenkét zsivány ült. Mind a tizenkettõ egy-egy ökröt sütött.

"Mit csináljak, mit csináljak? Ej - gondoltam -, egy életem, egy halálom, odamegyek!"

Köszönök illendõképpen, fogadják a zsiványok, de úgy rám meregették a szemüket, hogy mindjárt kirázott a hideg.

- Hát ülj le, öcsém - mondta a legöregebb zsivány -, gyere, egyél velünk, ne éhezzél, mint otthon!

Leültem, s ettem, amennyi belém fért. Aztán lefeküdtem, de nem mertem elaludni, mert féltem, hogy megölnek.

Azám, mikor azt hitték, hogy alszom, arról kezdettek tanakodni, hogy mit csináljanak velem. Egy azt mondta: meg kell ölni, mert különben elárul.

Más azt mondta:

- Nem kell bántani szegény fiút! Hátha még olyan derék embert nevelhetünk belõle, mint amilyenek mink vagyunk.

Sem erre, sem arra nem határoztak, hanem azt határozták, hogy befenekelnek egy üres boroshordóba, s otthagynak.

"No, Jankó - gondoltam magamban -, most már csakugyan vége az életednek!" De mozdulni sem mertem, csak horkoltam cudarul.

Hát bizony befenekeltek a hordóba azok az istentelen zsiványok, s otthagytak.

Hanem az Isten nem hagyott el, gyerekek! Az igaz, hogy annyit is imádkoztam, hogy egy pap sem többet.

A hordó fenekén volt egy kicsi lik, azon jól kikukucskálhattam. Szerencsémre, a sok ökör csont mind ott volt a hordó elõtt.

Egyszer mit látnak a szemeim! Arra jön egy farkas. Fireg-forog a csontok körül, szimatolja, szagolja, s addig fireg, addig forog, hogy a farka becsúszott a hordó likán.

Hiszen nekem sem kellett egyéb. Megfogtam a farkas farkát magyarán. Háromszor is a kezemre csavarintottam. Uccu neki! - megijedt a farkas, megfutamodott a hordóval. Szaladt árkon-bokron át, hogy a lelkemet is majd kirázta, de én nem bántam, rázza, csak vigyen.

Na, nem kellett biztatni. Vitt olyan sebesen, mintha puskából lõttek volna ki. Addig szaladt, addig szaladt, amíg az én falumba nem ért. Ott a hordó úgy vágódott egy fa oldalához, hogy a háznak beomlott a fala. A hordó széjjelhullott ezer darabba. A farkas továbbszaladt, én meg szépen ott maradtam, s többet az én drága szép falumat el sem hagytam.