Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Tamás kocsis

Benedek Elek

Egyszer volt egy szegény ember s annak egy fiacskája. Még ölbeli volt a gyermek, s meghalt a szegény ember meg a felesége, s árván maradt a fiúcska, apa nélkül, anya nélkül, minden nélkül.

A falubeliek adtak neki ételt-italt, dajkálták Isten nevében. Hanem mikor kilencesztendõs volt a fiú, akkor már meg tudta gondolni, hogy két kezével is megkereshetné a kenyerét.

Elbúcsúzott a falubeliektõl, s indult torony irányában, hogyha valahol szolgálatot találna.

Még túl sem volt a falu határán, találkozik egy gazdaemberrel, s ez megkérdi tõle:

- Hová, merre, fiacskám?

Mondja a fiú:

- Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram.

- No, ha szolgálatot keresel, jó, hogy találkoztunk, mert én meg szolgát keresek. Gyere, fiam, szegõdj be hozzám, csak egy öreg anyám van, senki más nincs a háznál, s aztán nálam csak három nap egy esztendõ.

Megörült a fiúcska, ment a gazdaemberrel, azt sem kérdezte, hogy mi lesz a bére. No de a gazdaember megkérdezte.

- Hát aztán, édes fiam, mi bért adjak egy esztendõre?

Azt mondta a gyermek:

- Ne adjon nekem semmit, bátyámuram, csak ételem-italom legyen elegendõ, holtig elszolgálok kigyelmednél.

Jól van, gondolta magában a gazdaember, s közben szépen hazaértek. Mondja otthon az édesanyjának:

- Na, öreg szülém, fogadtam szolgát.

Megnézi az öregasszony a fiút, s azt mondja:

- Bizony nem szolgát fogadtál te, édes fiam, mert az a gyermek még elébb-utóbb urad lesz neked.

- Ugyan bizony, édes szülém - mondja a gazdaember -, mit gondol kigyelmed, hogy ez a szegény gyermek, akinek sem apja, sem anyja, semmiféle nemzetsége, az én uram legyen valaha?

- Jól van, jól - dünnyögött az öregasszony -, majd elhiszed, ha meglátod.

Tovább ezt a beszédet nem folytatták, leültek az asztalhoz, adtak a gyermeknek ételt-italt elegendõt, hanem (úgy láttam, mint ma) annyit megevett, hogy három nagy ember sem ehetett volna többet.

Mikor a vacsorának vége volt, kérdi a gazda:

- No, édes fiam, eszel-e még?

- Nem én, gazduram, mert én hál' istennek jóllakám, ha még volna, béraknám.

- No bizony, ha béraknád, csak egyél, fiam, én nem sajnálom. Úgy-e kend sem, édes szülém?

- Nem fiam, nem - mondta az öregasszony, s tett az asztalra túrót, szalonnát, ropogós cipót s minden jót, ami volt.

Mind egy falásig megette a gyermek, amit elejébe raktak.

- No, fiam, eszel-e még? - kérdezte a gazda.

- Nem, gazduram, nem. Hál' istennek jóllakám, s ami volt, azt bérakám.

- Ha jóllaktál, feküdj le!

Lefeküdt a gyermek, de már pitymallatkor föl is keltette a gazda, s vitte ki a mezõre kapálni. Beleállította egy földbe, s mondta neki:

- Kapálj, fiam, amíg látsz, estig haza se jöjj!

Hát hiszen kapált is a fiú, de annyit, hogy negyven ember sem kapálhatott volna többet. Kimegy este a gazda, nézi, hogy mit csinált a fiú, s szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól.

Mondta is otthon az édesanyjának:

- Na, édes szülém, nemhiába eszik sokat ez a gyermek, de bizony sokat is dolgozik.

Aközben elmúlt a három nap, kitelt az esztendõ, s kérdi a gazda:

- Hát, fiam, mit gondoltál, itt maradsz-e nálam még egy esztendõre?

- Itt biz' én, édes bátyámuram, ha kigyelmed is úgy gondolja.

- Jól van, fiam, csak maradj, de mondd meg, mi bért kívánsz, nehogy aztán a végin ne értsük egymást.

- Ne féljen, gazduram, nem kell nekem semmi, csak ételem-italom legyen elegendõ.

Ott maradott második esztendõre is, s az is csak elmúlt hamarosan. Akkor megint mondja a gazda:

- Na, fiam, kitelt az esztendõ, itt maradsz-e nálam, vagy továbbmégy?

- Nem megyek én semerre, gazduram, ha kigyelmed is meg öreganyám is úgy akarja.

Azt mondja az öregasszony:

- Csak maradj, édes fiam, én nem bánom, hanem mégis mondanád meg, hogy mi bért kívánsz, mert mi bizony nem kívánjuk ingyen való szolgálatodat.

Ismét csak azt mondta a gyermek:

- Nem kívánok én semmit, csak ételem-italom legyen elegendõ - s ott maradott a harmadik esztendõre is.

Hanem mikor a harmadik esztendõ kitelt, mégis meggondolkozott, hogy õ már fickó legény is volna már, vagy mi, nem ülhet mindig egy helyben, elmegy tovább szerencsét próbálni.

Kérdi utolsó este a gazda:

- No, fiam, mit gondoltál, itt maradsz-e jövõ esztendõre?

Felelte a fiú:

- Majd megmondom, gazduram, ha jóllakom.

Mondja a gazda az anyjának:

- Ennek a mi szolgánknak adjon jó vacsorát, édes szülém, mert úgy vettem észre, hogy nem akar itt maradni. Nekem azt felelte, hogy csak akkor mondja meg, ha jóllakott.

Bezzeg hogy adtak jó vacsorát. Felraktak az asztalra minden jót, ami volt. Jóllakhatott volna egy vendégsereg. Mikor aztán a vacsorának vége volt, kérdi az öregasszony:

- Hát, édes fiam, mit gondoltál, elmégy-e tõlünk, vagy itt maradsz.

Mondá a fiú:

- Ne haragudjék, lelkem, öreganyám, de több esztendõre nem maradok itten. Elmegyek, hogy lássak országot-világot.

- Jól van - mondá az öregasszony -, eredj, édes fiam, szerencse kísérjen minden utaidban! De már most csakugyan mondd meg, mit fizessünk háromesztendei szolgálatodért?

- Ne fizessen semmit, lelkem, öreganyám, ételem-italom volt itt elegendõ, egyéb nem is kellett.

- De én már nem kívánom ingyen való szolgálatodat - mondá az öregasszony -, adok mindennapra legalább hét garast, fogadd el szívesen!

Ott mindjárt ki is számolták, hogy kilenc napra hány garas jár. Úgy számították, hogy hatvanhárom garas. Hát éppen jól számították!

Lefizették a hatvanhárom garast, adtak neki még egy bivalybõr nadrágot, s azzal útnak eresztették.

Elindult a legény (mert most már jó nagy legényecske volt), ment hetedhét ország ellen, egyenesen Magyarország kellõs közepébe.

Hét napja ment már, s nem talált útjában sem falut, sem várost, csak hetedik nap este ért egy rengeteg nagy erdõbe. Ottan nagy fáradtan lefeküdt egy fa alá, s elaludt.

Hát azon az éjen azt látta álmában, hogy azon az úton, amelyen elindult, vissza ne menjen, mert hogyha visszamegy, elveszti a hatvanhárom garasát, de még a bivalybõr nadrágját is. Csak menjen elõre, keresztül a nagy erdõn, s ha kiért az erdõbõl, forduljon jobb kézre, balra világért se! Ottan meglát egy királyi palotát, menjen oda egyenesen, felfogadják bizonyosan, mert éppen most kergették el a király parádés kocsisát.

Indult egyenest a király palotájához. Ott a kapu elõtt megállott, s kérdi az istrázsát, hogy van-e szüksége a királynak szolgára.

- Bizony van, öcsém - mondá az istrázsa -, éppen jókor hozott a szerencse, mert a király most csapta el a parádés kocsisát.

Fölmegy a palotába, ottan bévezetik a király színe elé, s mondja, hogy hallott, amit hallott, fogadja fel õt a király parádés kocsisnak, bizony nem bánja meg.

- Jól van, fiam - mondá a király -, látom, hogy szemrevaló legény vagy, de tudsz-e bánni lóval?

Feleli a legény:

- Nemigen próbáltam, felséges királyom, de most megpróbálom.

Hát a király felfogadta, levitte mindjárt az istállóba, s ott azt mondta a legöregebb kocsisnak, hogy míg ez a legény beletanul, addig csak õ legyen a parádés kocsis. Ennek az új kocsisnak pedig a legalábbvaló lovakat adják kezére. Hadd lám, mire tud menni azokkal.

Mindjárt kezére adták a legalábbvaló lovakat, a hozzávaló szerszámokat: kefét, vakarót s mindent.

De hogy szavamat össze ne keverjem, minden kocsisnak külön istállója volt, s egy-egy kocsisnak három szál gyertyát adtak éjszakára. A többi kocsis mind meggyújtotta estére a gyertyákat, de az új kocsis nem, s mégis oly szertelen világosság volt az õ istállajában, hogy a csuda ölte meg a legényeket, miféle ördöngös mestersége lehet az új kocsisnak.

Mindjárt összesúgtak-búgtak a cselédek, hogy bizonyosan összegyûjti a gyertyákat, s jó pénzért eladja. Fel is ment a legöregebb kocsis a királyhoz, s jelentette, hogy az új kocsis nem lehet becsületes legény, mert soha egy szál gyertyát sem gyújt meg, s mégis rettentõ világosság van az istállajában.

- Hm - gondolja a király -, ezt már csak megnézem, hogy mi lehet!

Lemegy éjszakának idején az istállóba, s hát csakugyan olyan világosság van ott, hogy majd megvakult belé, pedig egy szál gyertya sem égett.

De volt, ami volt csudálatos ebben, csak akkor ámult-bámult igazán a király, mikor a lovakat látta. Szebb volt egyik a másnál, ragyogott a szõre valamennyinek. Megy a többi istállóba, nézi ott is a lovakat, s hát az kutyának való volt mind.

Hej, megmérgelõdött a király! Hiszen csak még egy rossz szót halljon erre a legényre! Amennyi lova volt, mind az õ kezére adta, s most már csakugyan megtette parádés kocsisnak.

Na, telik-múlik az idõ. Mondja egyszer a király a feleségének:

- Hallod-e, feleség, béfogatok a parádés kocsissal, hadd lám, mit tud.

- A' bizony jó lesz - mondja a királyné -, próbáljuk meg.

Egyszeriben leküldik az inast az istállóba, üzenik a kocsisnak: fogjon be hat lovat a parádés hintóba.

- Jól van - veti vissza a kocsis -, tudtam én azt már elõtted.

Visszamegy az inas, s jelenti a királynak, hogy a kocsis milyen gorombán felelt. Nagy haraggal mondta: jól van, tudtam én azt már elõtted.

- Ott hadd haragudjék - mondá a király -, majd megbékül a maga kenyerén.

Eközben a kocsis kihúzza a hintót a szín alól, jól megvizitálja a kerekeket, kerékszöget, tengelyt s mindent. Aztán kivezet az istállóból hat aranyszõrû paripát. Hanem az ördögadta legénye mind a hat lovat megfordítva fogta be.

Látja ezt a király az ablakból, megcsóválja a fejét, hívja a királynét is, hadd nézze, mit csinál az õ legényük.

- Bolond ez a legény, feleség - mondja a király.

- Hadd csináljon úgy, amint neki tetszik - mondja a királyné -, majd meglátjuk, hogy indítja el így a lovakat.

Azzal lementek, felültek a hintóba, egy szót sem szóltak a kocsisnak, csak várták, hogy mit csinál.

Hát bizony az azt csinálta, hogy felszökött a bakra, kieresztette az ostorát, nagyot rittyentett, hogy rengett belé az udvar, s uccu neki! - kitáncolt a hat ló az udvarból, olyan módosan, mintha csak fejjel elõre lettek volna fogva, s ahogy a kapun kiértek, repültek a hintóval sebes szélnél is sebesebben.

De bezzeg megcsodálta ezt mindenki, aki látta. Nagy híre ment a kocsisnak mindenfelé, s örült a király is, hogy neki olyan kocsisa van, amilyen nincs több kerek e világon. Ahogy hazaértek, a király nagy örömében egy véka aranyat ajándékozott a kocsisnak. A királyné pedig azt mondta, csak menjen fel hozzá reggel a palotába, majd õ is megajándékozza valamivel.

Fölmegy reggel a kocsis a királynéhoz, s a királyné adott neki három arany hajszálat, s azt mondta:

- Tedd el, fiam, ezt a három hajszálat, s vigyázz jól rájuk, mert ezek neked mindig igazat jelentenek, ha nem tudnád, hogy mit cselekedjél.

Megköszöni az ajándékot illendõképpen, azzal lemegy az istállóba, ott elkúrálja a lovakat.

Hát egyszer csak jön az inas az üzenettel, hogy fogjon bé mindjárt, azt parancsolja a királykisasszony.

Befog a kocsis éppen azonmódúlag, mint azelõtt való nap, s meghordozza a királykisasszonyt is. Mikor visszajöttek, kérdi a király:

- Na, édes leányom, hogy esett a kocsikázás?

- Jólesett, édesapám - felelt a királykisasszony -, csak azt szeretném tudni, hogy mi a neve a kocsisunknak.

Mondja a király:

- Én csak annyit tudok, leányom, hogy Tamásnak hívják, a másik nevét bizony nem kérdeztem, mikor beszegõdött.

- Hát ha nem tudja, édesapám, akkor adok én neki nevet. Legyen az õ neve Oktalan Tamás, mert ilyen bolondul nem láttam még bánni lóval, pedig már sok kocsis megfordult az udvarunkban.

Jól van, ez ennyiben marad.

Másnap reggel kimegy Tamás az udvarra, az istálló elõtt egyet s mást eltisztogat, seperget, de a királykisasszony is ott könyökölt az ablakban, s lekiált onnét:

- Tamás!

Néz Tamás erre-arra, mindenfelé, s nem lát senkit.

Lekiált a királykisasszony másodszor is:

- Tamás!

Tamás csak néz mindenfelé, hogy ugyan ki szólítja õt, de nem látott senki lelket.

Harmadszor már azt kiáltja a királykisasszony:

- Oktalan Tamás!

Most már Tamás egyenest az ablakra nézett, s úgy a királykisasszonyon felejtette a szemét, hogy az csak elfehéredék, mint a fehérített vászon, s mindjárt visszahúzódott az ablakból.

Még ez órában halálos beteg lett a királykisasszony, hanem hogy mi okozhatta hirtelen nagy betegségét, a leghíresebb doktorok sem tudták kitalálni. Eleget faggatta a király s a királyné:

- Minek vagy a betege, édes lányom?

De a királykisasszonynak a szavát sem lehetett venni, csak fehéredett, hervadozott szegény. Volt az udvarban egy öreg banya, aki még a királynak volt a dajkája, ez egyszer bemegy a királyhoz, s mondja:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én azt gondolom, hogy a királykisasszony szerelem betege, s meg sem gyógyul addig, míg annak, akit szeret, felesége nem lesz.

Mondja a király a feleségének, hogy mit hallott az öreg banyától, hátha igaza lesz.

- Biz' az igaz lehet, édes uram - mondja a királyné. Vallatóra fogták mindjárt a leányt: mondja meg, kit szeret, ne szégyellje tõlük. Az a leány sorsa, hogy elébb-utóbb fõkötõ alá kerüljön.

Eléveszik, kérdezik, faggatják, de a királykisasszony nem vallotta meg, hogy kit szeret. Azt mondta: inkább meghal, mégsem mondja meg senkinek.

Búsult a király s a királyné. Sírás volt éjjelük-nappaluk, hogy ím, most kifogynak egyetlen leányukból. Összehívatták, valahány bölcs ember volt az egész országban, hogy ezek adjanak tanácsot.

Összejöttek öreg bölcs emberek, táltosok, jövendõbemondók, éjjel-nappal tanakodtak, s egy sem tudta kitalálni, hogy kit szerethet a királykisasszony.

Ismét bemegy az öreg banya a királyhoz, s mondja:

- Felséges királyom, az a sok bölcs ember hiába tanakodik, mert úgysem találják ki, hogy kit szeret a királykisasszony. Az Isten istenem ne legyen, ha nem valamelyik udvarbéli legénynek a betegje. Én azt tanácsolom felségednek, hogy öntessen egy aranytulipánt, azt tegye ki az udvar közepén egy asztalra, sétáltassa el a tulipán elõtt, ahány legény van az udvarában, s amelyik elõtt kinyílik a tulipán, annak a betegje a királykisasszony.

- Jól van - mondja a király -, nem hinném, hogy így legyen, de megpróbálom.

Még aznap öntetett egy aranytulipánt, az udvar közepén kitette egy asztalra, azzal elérendelte mind az udvarbéli legényeket, hogy sétáljanak el a tulipán elõtt.

Ottan elsétáltak minden rendû és rangú legények, úrfiak s cselédek, s hát, amint Tamás kocsis elsétált a tulipán elõtt, abban a szempillantásban kinyílik.

Hej, uramteremtõm, szörnyû haragra gerjedt a király. Hogy az õ leánya egy kocsislegényt szeressen! Ment föl a palotába, s kérdezte a leányát:

- Leányom, édes leányom, igaz-e, hogy Tamás kocsist szereted, s az õ betege vagy?

Felelte a királykisasszony:

- Igaz, igaz, lelkem, édesapám, s meg is halok, ha az övé nem lehetek.

- No, hát inkább halj meg! - mondta szörnyû haraggal a király -, de meghal az a hitvány parasztlegény is.

Hiába sírt-rítt a királyné, hiába könyörögtek az udvarbéli fõ-fõ emberek, szörnyû nagy haragjában elevenen befalaztatta egyetlen leányát, s hívatta a hóhért, hogy Tamás kocsist akassza fel.

No, hanem Tamás is észrevett valamit, s amíg elékerült a hóhér, elszelelt az udvarból. Ment szegény feje, azt sem tudta, merre, tele volt a szíve nehéz búbánattal, mert õ is szerette a királykisasszonyt.

Mind azon tûnõdött, azon búcsálódott, hogy s mint tudja kiszabadítani a királykisasszonyt a szörnyû sírjából.

Ment, mendegélt, s beért egy rengeteg nagy erdõbe, s ottan talált egy kicsi házat. Benéz oda, vajon ki lakik ott. Ott bizony egy öregasszony lakott, de olyan öreg, hogy az orra a térdét verte. Köszönti illendõképpen:

- Adjon isten jó estét, öreganyám!

- Adj' isten, édes fiam, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

- Hej, lelkem, öreganyám - mondja Tamás -, én halál ellen bujdosok.

Azzal elémondja az õ szomorú történetét.

Azt mondja az öregasszony:

- Ne búsulj, fiam, nesze, adok neked egy kalapácsot, ez majd összerontja azokat a kõfalakat. Neked csak azt kell mondani: "Üssed, verjed, kalapácsom!" Egyéb gondod ne legyen. Hanem elébb menj el még a nénémhez, nem messze lakik innét, az is ád valamit.

Megköszönte Tamás az öregasszony nagy jóindulatát, s ment a másik öregasszonyhoz. Annak is elpanaszolta az õ szomorú történetét, s ez az öregasszony adott neki egy aranyvesszõt. Azt mondta:

- No, fiam, akárhol jársz, hegyen, rónán, ha bajba kerülsz, csak sújtsd meg ezzel a vesszõvel a földet, s mindjárt akkora víz fakad a helyén, akárcsak a Duna. Hanem most menj el még a nénémhez, aki nem messze lakik innét, az is ád valamit.

Ment egyenest a harmadik öregasszonyhoz, de már annak a házát egy hétfejû sárkánykutya õrizte. Ahogy meglátja Tamást, nekiugrik, de, áldott szerencséjére, észrevette az öregasszony, s kikiált az ablakon:

- Kuss, hogy a farkasok egyenek meg! Nem látod-e, hogy szegény vándorló legény?

A kutya egyszeriben megjuhászodott, s Tamás bement a házba.

- Ne is mondd, hogy miben jársz - fogadta az öregasszony -, tudom, hogy a húgom igazított ide. Azt is tudom, hogy halál ellen bujdosol. Hát csak ne búsulj, édes fiam! Adok neked egy kardot, s ennek csak azt kell mondani: "Kard, ki a hüvelybõl!" S ha annyi ellenség támad reád, hogy ég s föld belefeketedik, akkor is megvéd ez. Most pedig fordulj vissza, fiam, ha jól sietsz, a királykisasszonyt még életben találod!

Megfordult Tamás, nyaka közé vette a lábát, szaladott vissza, s mire éjfélt ütött az óra, odaért ahhoz a tornyocskához, amelyikbe a királykisasszonyt falazták. Szólt mindjárt a kalapácsnak:

- Üssed, verjed, kalapácsom, hogy reggelre egy kõ se maradjon a máson, s mondd meg a királykisasszonynak, hogy jöjjön utánam! Elmentem erre s erre, rengeteg erdõbe, ottan majd megtalál egy öregasszonynak a házában.

Azzal Tamás, nehogy a strázsák észrevegyék, visszafordult a rengeteg erdõbe, a kalapács pedig miszlikbe verte a tornyocskát, s megmondta a királykisasszonynak, hogy mit üzent Tamás. Mire hajnalodott, a királykisasszony ott volt az öregasszony házában.

Hej, Istenem, volt öröm! Most már övék a világ. Úgy elmennek, hogy hírüket sem hallja senki.

Azám, de reggel, mikor felébredt a király, kinézett az ablakán, s látja, hogy híre-pora sincs a tornyocskának. Összehívatja nagy haraggal az udvarbélieket, vallatja, hogy ki szabadította ki a királykisasszonyt. De vallathatta, nem látott, nem tudott senki semmit. Akkor eléállott egy jövendõmondó, s azt mondta:

- Felséges királyom, ez a Tamás mestersége, más ezt nem tehette. De mondom is felségednek, hogy ezzel a legénnyel ki ne kössön, mert ha az egész ország népével ellene megy, akkor sem bír vele, s meglátja felséged, hogy elõbb-utóbb õ lesz az úr ebben az országban.

Hiszen egyéb sem kellett a királynak. Hogy õ ne bírjon egy hitvány kocsislegénnyel! Mindjárt trombitát fúvatott, dobot veretett, s indult nagy sereggel Tamás után.

Éppen a rengeteg erdõ szélén sétált Tamás a királykisasszonnyal, s hát egyszerre rettenetes porfelleg kerekedik, de akkora, hogy eget-földet, mindent béborított.

- No, édes lelkem - mondja a királykisasszonynak -, most már mit csináljunk? Elfussunk vagy elbújjunk? Látod, jõ az apád szörnyû nagy sereggel!

- Bújjunk el, bújjunk el! - mondta a királykisasszony.

Hanem Tamás egyet gondolt, s azt mondta, hogy õ bizony nem bújik el, nem fél két ország népétõl sem.

S ahogy közeledett a király a sok katonával, megsújtotta a földet arany vesszejével, s hát egyszerre akkora folyóvíz hasadt ki a földbõl, akárcsak a Duna, még annál is nagyobb.

Azzal leültek a folyóvíz partjára, s Tamás általkiabált a katonáknak:

- Na, gyertek, ha tudtok!

Hiszen általjönni nem tudtak, de bezzeg lõttek puskával, ágyúval, s csak úgy fütyölt a fejük fölött a szörnyû sok golyóbis.

De most már Tamás sem vette tréfára a dolgot. Szól a kardjának:

- Kard, ki a hüvelybõl! Vágjad, ahol éred! Csak a királyt ne bántsd!

S ím, lássatok csudát! Általröppent a kard a széles folyóvízen, aprította a katonákat, mint a torzsát. Jó, ha maradt kettõ-három hírmondónak a királyon kívül.

Mikor a kard visszaröppent, Tamás fölvette az aranyvesszõt, azzal a folyóvíz összecsapódott, eltûnt, mintha nem is lett volna, s Tamás a királykisasszonnyal szépen átsétált a királyhoz.

De bezzeg könyörgött a király, hogy hagyja meg legalább az õ életét, ha már elpusztította a sok szép katonáját.

Azt mondotta Tamás:

- Aki az édes leányát négy fal közé temetteti, kegyelmet nem érdemel. Hát te mit mondasz? - kérdezte a királykisasszonyt.

- Én azt mondom - felelt a királykisasszony -, hogy hagyd meg az édesapám életét.

- Jól van - mondá Tamás -, hanem elébb meglátom, hogy mit jelent az a három arany hajszál, amit egyszer nekem az édesanyád adott.

Elévett egy arany hajszálat, s mondta a királykisasszonynak:

- Csavarintsd az ujjad köré! Ha vér cseppen ki belõle, meg kell halnia az édesapádnak, ha víz, akkor meghagyom az életét!

Ujja közé csavarintja a királykisasszony az arany hajszálat, s hát - édes Istenem! - víz cseppent ki belõle.

- Csavarintsd az ujjad köré a másodikat, hadd lássam, mi cseppen ki abból!

Ujja köré csavarintja, s víz cseppent ki abból is.

- Most a harmadikat!

Ujja köré csavarintja, s víz cseppent ki abból is.

- Látom - mondja Tamás -, hogy az Isten megbocsátotta apádnak, amit ellened vétett, legyen meg szent akaratja!

Hazamentek nagy szívbéli örömmel, ottan mindjárt papot hívattak, összeeskették a fiatalokat, s csaptak lakodalmat, hét országra szólót. Azután a király Tamásnak adta az országát, egész királyságát, aminek a népek erõsen örültek, mert õ aztán jó király volt, s még ma is él, ha meg nem holt.