Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A katona meg a szabólegény

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy katona. Ez a katona erõsen szerette a boritalt. De elnézték ezt a gyöngeségét, mert máskülönben olyan vitéz ember volt, hogy nem volt párja az egész ármádiában. Volt is annyi monétája, hogy nem fért a mellén. De pénze is volt annyi, hogy szinte fölvetette. Ez a király is adott neki ajándékot, meg az is, meg mindenki a vitézségéért.

No, hogy sokat ne mondjak, volt már neki ezer pengõ forintja tiszta ezüstpénzben. Gondolja magában egyszer: mit tudjon õ csinálni ezzel a sok pénzzel. Elmegy a generálishoz, s megkéri, hogy tegye el az õ pénzét, amíg a katonaságot leszolgálja.

Hiszen a generális el is tette a pénzt. Hanem, amikor a katona indulóban volt hazafelé, s kérte a pénzt vissza: olyan ötvenet vágatott a talpára, hogy tudom, holta napjáig sem felejtette el.

Na, szegény katona, most már mehetsz haza pénz nélkül. El is indult, de útközben egyet gondolt, s nem ment haza, hanem ment egyenesen a királyhoz, hogy bepanaszolja a generálist.

Amint megy, mendegél egy nagy erdõn keresztül, egy csárdához ér, s bemegy oda.

- Adj' isten, jó napot! Ki van itthon?

Elébe szalad a korcsmáros nagy lelkendezéssel s mondja:

- Jaj, hol jár itt, vitéz uram, ilyenkor?

- Milyenkor?

- Hát nem tudja kend, hogy tizenkét betyár van az erdõben, s azoktól még senki sem szabadult meg élve?!

Alig mondja ezt a korcsmáros, belép a csárdába egy szabólegény. Köszön:

- Adj' isten, jó napot!

Mondja ennek is a korcsmáros:

- Jaj, hol jár kend itt ilyenkor?!

- Milyenkor?

- Hát azt sem tudja kend, hogy tizenkét betyár van az erdõben?! Azoktól még senki sem szabadult meg élve!

Megijed a szabólegény, de nagyon, hogy még a hideg is kirázta, s mindjárt bebújt az ágy alá. Hanem a katona nem ijedt meg. Nagyot ütött a kardjára, s azt mondta:

- Egy életem, egy halálom, a betyárokat megvárom.

Hát jönnek a betyárok, s mindjárt elvégezik, hogy a katonát fölakasztják.

- Jól van - mondja a katona -, csak akasszatok fel! Nem bánom, csak azt engedjétek meg, hogy jóllakjam utoljára.

- Hadd egyék s igyék - mondá a rablóvezér -, lakjék jól utoljára!

Hozott a korcsmáros egy porció paprikást, melléje egy üveg bort. Azt megette, itta a katona. Akkor aztán mondta a rablóvezér egy betyárnak:

- No, most vigyétek s akasszátok fel!

- Azzal bizony ne fáradjatok - mondá a katona -, majd megölöm én magamat.

Tetszett a betyároknak ez a beszéd.

- Hát ölje meg magát! Õk még úgysem láttak olyat, hogy valaki magát megölje.

Azt mondja a katona a korcsmárosnak:

- Korcsmáros úr, töltsön meg egy üveget félig borral, félig pedig paprikával.

A korcsmáros megtölt egy nagy üveget borral s paprikával.

- Na, most nézzetek ide - mondá a katona -, ezt az üveget kiiszom, s mindjárt meghalok!

Mit gondoltok, mit csinált a katona? Hát csak nézzetek ide! A bal kezében volt az üveg, a jobb kezében a kard. Aztán hirtelen sarkon fordult. A boros paprikával szembeloccsintotta a tizenkét betyárt. Azok mindjárt elvesztették szemük világát. Õ meg a kardjával mind a tizenkettõnek levágta a nyakát.

De bezzeg most már kibújt az ágy alól a szabólegény is.

- Na, vitéz katona uram - mondá a szabólegény -, megmenté kend az én életemet is. Jótétel helyébe jót várjon! Hozok én kendnek egy szép leányt s egy szén asszonyt. Válassza azt a kettõ közül, amelyik szíve-szeme szerint való.

Elmegy a szabólegény, s egy óra, kettõ sem telt belé, vissza is jött, s hozott egy leányt meg egy asszonyt.

- Melyiket választja, vitéz uram?

Bezzeg hogy a leányt választotta, mert az olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.

Hiszen különben is jó volt, hogy a leányt választotta, mert az asszony a szabólegény felesége volt.

Hanem azt már csakugyan nem tudta a szegény katona, hogy a szabólegény maga a király, aki szabólegény képében járt-kelt az országban, hadd lássa, hogy s mint vannak a népei.

Ott mindjárt összeadták a leányt a katonával. A szabólegény pedig elment a feleségével, otthagyta a fiatalokat a csárdában.

De a leány a világért sem mondta volna meg, hogy õ ki s mi. Mindig azt hitte a katona, hogy csakugyan szabólegény leánya.

Na eltelik a nap, eltelik az éjszaka. Hát reggel jön a szabólegény, akarom mondani, a király, hatlovas hintón. Utána egy másik hatlovas hintó. Hoz a katonának aranyos ruhát, hadd öltözzék fel belé.

Ámult-bámult a katona, nem tudta elgondolni, hogy mi történik vele. Ahogy felöltözik a szép aranyos ruhába, felültetik a hintóba, melléje a feleségét. De a katonának cudar rossz kedve volt, mert azt hitte, hogy ezzel a nagy pompával bizonyosan vesztõhelyre viszik, amiért levágta a tizenkét betyár fejét.

Eleget cirókálta-marókálta a felesége, biztatta, hogy ne legyen olyan szomorú, mint a háromnapos esõs idõ. Szomorú volt a katona, szavát sem lehetett venni.

Egyszer aztán megérkeznek a király udvarába, fölmennek a palotába. S hát ott már állott a nagy lakodalom. Ott volt a sok herceg, gróf s báró, várták a vitéz katonát. Most már õ is megtudta, hogy kinek a veje.

A király mindjárt neki akarta adni egész királyságát, a fejébe akarta nyomni a koronát. De a vitéz katona azt mondta:

- Nem kell most nekem, édesapám, sem ország, sem korona. Csak azt a regimentet adja a kezem alá, amelyiknek a generálisa eltagadta a pénzemet.

Hiszen ezt jó szívvel adta a király, hogyne adta volna. Na volt is aztán kínja a generálisnak. Még ma is vakarja az ötven bot helyét, ha meg nem halt.

Itt a vége, fuss el véle!