Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A félkegyelmû

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt két gazdag ember. Az egyiknek fia, a másiknak leánya volt, s még a keresztelõnél megegyeztek, hogy ha a gyermekeik fölnevelkednek, összeházasítják õket.

A fiút is, a lányt is nagy kényesen nevelték, mert volt mibõl. Mikor aztán összeházasították, sem az egyik, sem a másik nem értett a gazdasághoz. A cselédek, a zsellérek azt csináltak, ami nekik tetszett. Az asszonynak még volt egy kicsi esze, de az ura félkegyelmû, kolontos ember volt, akinek minden szaván, dolgán nevettek a népek.

Hiszen volt, ahogy volt, amíg az öregek éltek, de ahogy ezek behunyták szemüket, elkezdett züllõdni a nagy gazdaság. Még csuda, hogy a szemét ki nem lopták a félkegyelmû embernek.

Na, telik-múlik az idõ. Egyszer eszibe jut a félkegyelmûnek, hogy elmegy a vásárba, mert hát az apjától látta többször, hogy az is el-elment a vásárba. Volt még két szép ökre, s elindult azzal. Amint ment, mendegélt, lakodalmas nép jött vele szembe, s köszöntötte nagy hangosan:

- Az Isten õrizze meg az ilyen szomorú változástól, s a megszomorodottaknak adjon vigasztalást!

Az ám, szegény kolontos feje így hallotta egyszer az apjától egy halottas háznál, azt hitte, mindenütt ezt kell mondani, ahol több ember van együtt.

Hej, megmérgelõdnek a lakodalmasok, megállítják a lovakat, leugrálnak a szekérrõl, supp-supp! ütik a félkegyelmût. Még biztatták is egymást: üsd a fejét, ott nem sántul meg! Mikor aztán jól helybenhagyták, azt mondták a félkegyelmûnek:

- Hallod-e, te boldogtalan, ha máskor ilyent látsz, tartsd fel a kalapodat a botod végére, s rikoltozz, ahogy a torkodból kitelik: ijuju-ujuju!

Továbbvánszorgott a félkegyelmû, s amint ment, mendegélt, találkozott egy mészárossal, aki egy csorda disznót hajtott a vásárról. Eszibe jutott, hogy mire tanították a lakodalmas népek, feltûzi a kalapját a botja végire, meglóbálja, lobogtatja, s nagy hangosan kiabálja: ijuju-ujuju!

Bezzeg hogy a disznók megijedtek, s ahány annyifelé szaladott. De a mészáros sem a disznók után futott mindjárt, hanem megrakta magyarosan a félkegyelmût, s azt mondta neki:

- Máskor, ha ilyent látsz, inkább azt mondjad, hogy az Isten áldja meg egy helyett kettõvel.

Jól van, a félkegyelmû továbbmegy, s hát amint megy, mendegél, látja, hogy egy szegény szántó-vetõ ember a búzavetés közül szedegeti, tépegeti a mindenféle szúrós töviset, burjánt, bojtorjánt. Köszönti a félkegyelmû, de hogy köszönti! Úgy köszönti, hogy:

- Az Isten áldja meg, földi, egy helyett kettõvel!

Hej, megmérgelõdött a szegény ember! Nem elég, hogy csurog róla a véres verejték a keserves munkában, még azt is kívánják neki, hogy egy tövis helyett kettõ legyen. Kiszaladt az útra, jól eldöngette a félkegyelmût, s azt mondta neki:

- Máskor, ha ilyet látsz, inkább te is segíts neki!

Hiszen éppen jót tanácsolt a félkegyelmûnek, mert alig ment egy hajításnyira, látja, hogy két ember verekedik, s tépi egymás haját. Odaáll õ is, hol az egyik, hol a másik ember haját tépi. De 'iszen ezeknek sem kellett egyéb, egyszeriben nekiestek, eldöngették kétfelõl, mint a kétfenekû dobot, s úgy kitépték a haját, hogy egy szál nem sok, annyi sem maradott.

No, csakhogy kiszabadulhatott e két ember keze közül. Isten csudája, hogy beért a városba. Amint megy a piacon, látja, hogy egy ember egy régi fakó szekeret árul. Eszébe jut, hogy az õ apja ilyen fakó szekérrel járt az erdõbe. Kérdi a szegény embert:

- Atyafi, ideadná-e ezt a szekeret ezért a két ökörért?

A szegény ember nem is akart szólni, azt hitte, hogy bolondoznak vele, de a félkegyelmû addig beszélt, amíg a szegény ember észrevette, hogy ennek a fejében hiányzik a negyedik kerék, odaadta hát a szekeret a két ökörért. No, már most volt szekér, de nem volt ökör. Húzta, húzogatta elébb a szekeret rúdjánál fogva, de egyszer csak mégis megsokallotta, s eladta a szekeret egy kovácsnak egy fejszéért. De még a városból ki sem ért, már a fejsze sem tetszett neki. Találkozott egy kaszás emberrel, annál látott egy fénkövet, s a fejszét elcserélte azzal.

Most már ment hazafelé nagy vígan. Amint egy tó mellett haladott el, látja, hogy rengeteg sok vadréce úszkál a tóban. Fogja magát, s a fénkövet a récék közé dobja. Azám, a récék mind elrepültek, a fénkõ pedig leesett a tó fenekére.

Búnak eredt szegény feje, hát õ hogy menjen haza fénkõ nélkül. Hirtelen levetkõzött, belement a tóba, de amíg a fénkõt kereste a boldogtalan, valaki a ruháját ellopta a tó partjáról. Sem ökör, sem fénkõ, sem ruha, sem semmi. No hiszen, lesz otthon nemulass! Áldott szerencséjére a felesége nem volt otthon. Erõsen éhes volt, szelt magának egy karéj kenyeret, aztán lement a pincébe, hogy ott bort eresszen a hordóból. A kenyeret leteszi a pinceküszöbre, hogy könnyebben ereszthesse a bort, de amint csurogni kezd a bor, visszanéz, s látja, hogy egy kutya fölkapja a kenyerét, s szalad vele. Megmérgelõdik a félkegyelmû, a kutya után dobja a csapot, s bezzeg hogy egy cseppedõs cseppig elfolyt a bor. Hát most mit csináljon, hogy a felesége ezt észre ne vegye? Volt a pincében egy zsák liszt, s azzal behintette a pince földjét. Csak akkor veszi észre, hogy van a pincében egy lúd is, s az, amint a lisztet hintette, elkezd erõsen sziszegni. Megijed a félkegyelmû, azt hitte, a lúd azt sziszegi, hogy majd beárulja az asszonynak.

- Úgy-e, beárulsz? - kérdezte a ludat.

A lúd még erõsebben sziszegett. Megkérdezte másodszor is, harmadszor is.

- Te lúd, mondd meg nekem, beárulsz-e, vagy nem!

Felelt a lúd:

- Gá-gá, gá-be, be-be!

- No, ha be, akkor vége is az életednek. - Egyszeriben kitekerte a lúd nyakát, megkopasztotta, azután lefeküdt a pince földjére, meghengergõzött a lisztes borban meg a tollban. Aztán leült arra a helyre, ahol a lúd kotolt.

Eközben megjön az asszony, látja, hogy nyitva a pinceajtó. Leszalad, összecsapja a két tenyerét.

- Jézus Mária, Szentlélek, el ne hagyj, miféle kísértet ül amott!

A félkegyelmû csak sziszegett, gágogott, mint a lúd, de az asszony összeszedte magát, nagyot kiált:

- Szóljon, ki van itt, mert Isten istenem ne legyen, ha agyon nem ütöm!

De már erre megszólalt a félkegyelmû ember.

- Ne bánts, lelkem, feleségem, én vagyok!

- Kend-e, hát mi az isten haragját kotol itt kend? Hogy volt a vásár, mit csinált a vásáron?

Elmondott mindent a félkegyelmû, úgy, ahogy volt.

- No bizony, ha úgy volt, ahogy volt - mondta az asszony -, eltakarodjék kend a szemem elõl, s addig ne is lássam, míg azt a két szép ökröt vissza nem keríti.

Feltarisznyált az urának.

- Menjen isten hírével, jó utat, hol sár nincs!

Ment nagy búsan a félkegyelmû ember, s amint ment, mendegélt, találkozik Krisztus urunkkal. Megszólítja Krisztus a félkegyelmû embert:

- Adj nekem egy falás kenyeret, egész nap nem ettem.

Mondja a félkegyelmû:

- Nem adok, mert te sem segítettél rajtam, engedted, hogy elkoldusodjam.

Krisztus nem szólt semmit, továbbment az útján. Ment a félkegyelmû ember is, s útközben találkozott a Halállal. Azzal mindjárt összebarátkozott, megosztotta vele kenyerét, s volt egy porció pálinkája, annak a felét kihajtotta, s másik felét a Halálnak adta. Olyan erõs barátságot kötöttek, hogy még meg is komásodtak. A Halálnak jókedve kerekedett, s mondja a félkegyelmûnek:

- No, koma, most láss csudát! - s azzal hopp, beleugrott a porciós üvegbe.

De mintha a félkegyelmûnek is nyiladozni kezdett volna az esze. Hirtelen bedugta a porciós üveget, s azt mondta a Halálnak:

- No, koma, innét addig ki nem jössz, míg meg nem ígéred, hogy gazdag embert csinálsz belõlem.

Mit volt mit tenni, a Halál megígérte, s megegyeztek, hogy a félkegyelmû adja ki magát csudadoktornak, s amely betegnek a Halál a lábához áll, arra bizonyosan mondhatja, hogy meggyógyul; de amelyiknek a fejéhez áll, annak hiába ne is ígérjen semmit.

Azzal elváltak egymástól. A Halál ment jobbra, a félkegyelmû ember balra. Addig ment, mendegélt, míg a király városába nem ért. Hallja ottan, hogy a király lánya erõs beteg, hogy összecsõdült a világ összes híres doktora mind, s mégsem tudják meggyógyítani. Megy a király színe elé, s jelenti, hogy õ csudadoktor, hogy õ csak megnézi a királykisasszonyt, s mindjárt megmondja, hogy meg lehet-e gyógyítani vagy nem. Vitték mindjárt a királykisasszony szobájába, s hát a Halál ott áll a királykisasszony lábánál. Nézte, nézte a királykisasszonyt, mintha vizsgálná, azt mondta a királynak:

- Egyet se búsuljon, felséges királyom, még ma meggyógyítom a királykisasszonyt.

Kiment az udvarba, ott egy kazal szénát meggyújtatott, annak a hamujából fürdõt csináltatott, s a királykisasszony, ahogy megfürdették benne, olyan volt, mint az eleven élet. Meg is ajándékozta a király a félkegyelmût, de úgy, hogy azt sem tudta, mije van. Elhozatták a feleségit az udvarba, s éltek mind a ketten nagy gazdagságban, nagy fényes pompában.

Hanem egyszer õ is erõs beteg lett, s hát jön a komája, de bizony nem a lábához, hanem a fejéhez áll. Könyörgött a Halálnak:

- Édes komám, lelkem, komám, állj a lábamhoz!

- De már azt nem teszem - mondá a Halál. - Gyere csak velem, lelkem, komám, édes komám!

S elvitte a félkegyelmû embert.