Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Az aranyhajú ikrek

Benedek Elek

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egy szegény öreg emberpár. Nem volt ezeknek a világon senkijök-semmijök. Mindig azon sóhajtoztak, bárcsak a jó Isten gyermeket adott volna nekik, hogy öreg napjaikban ne kellene koldulni. Addig sóhajtoztak, addig imádkoztak, hogy az Úristen meghallgatta õket, s egy reggel, mikor fölébredtek, egy aranyhajú fiú s egy aranyhajú leányka gügyögött az ágyukban.

Hej, voltak nagy örömben a szegény emberek! Kiállottak a kapu elejébe, jelentették mindenkinek nagy örömmel, hogy milyen csoda történt náluk az éjen. Azután az öregember elindult a faluban, sorbajárt minden házat, hogy vállalnák el a komaságot, de nem vállalta el senki. Mindenünnen kiszidták szegényt, hogy bizonyosan az ördög hozta azokat a gyerekeket, õk ugyan keresztvíz alá nem tartják.

Búsult a szegény öregember, s nagy bújában elindult világgá, hátha talál idegen népek között komát. Még a szomszéd faluig sem ért, találkozott egy kereskedõvel. Megszólítja ez:

- Miért szomorkodik, öregapó?

- Hogyne szomorkodnám, nagy jó uram - felelt a szegény ember -, mikor az Isten öregségünkben megáldott két aranyhajú gyermekkel, s az egész faluban nem találok egy embert, ki keresztvíz alá tartsa.

- Azért egyet se búsuljon - mondá a kereskedõ -, majd elmegyek én a feleségemmel a jövõ vasárnap, s keresztvíz alá tartjuk a gyermekeket.

Megköszönte a szegény ember a szíves indulatot, aztán megmagyarázta a kereskedõnek, hogy hol lakik õ a faluban, hogy az õ házának kidõlt-bedõlt a fala, az elõtt van egy öreg eperfa, s az eperfa alatt mindig fekszik egy tarka kutya, melynek Cerberus a neve.

Azzal elváltak egymástól. Az öregember ment haza nagy örömmel, s jelentette a feleségének:

- No, feleség, ne búsulj, lesz koma!

Vasárnap csakugyan el is jött a kereskedõ a feleségével, s szemük-szájuk tátva maradt a nagy álmélkodástól, mikor meglátták a két csudaszép gyermeket. Nekik nem volt gyermekük, s nemcsak hogy keresztvíz alá tartották a két aranyhajú gyermeket, de még örökbe is fogadták.

Mikor aztán nagyra nevekedtek, a kereskedõ, akinek két boltja volt, az egyiket a fiúnak adta, a másikat a leánynak, de azzal a rendeléssel, hogy a jövedelmet elkölthetik utolsó krajcárig, hanem a tõkéhez hozzá ne nyúljanak.

Hiszen jó dolguk volt a gyermekeknek. Mind az õ boltjukba jártak a népek, csak azért is, hogy láthassák gyönyörû szép aranyhajukat. Hanem egyszer kiütött a háború, s a fiú s a leány is összedughatták a kezüket, nem volt, aki vásároljon. Reggel beültek a boltba, ott ültek estélig, ásítoztak, s fogyni kezdett hirtelen, ami lassan összekerült.

Egyszer összeültek a testvérek, megszámlálták, hogy mennyi nyereségük van még, hát volt még hatszáz pengõ forintja a fiúnak, a leánynak is. Azt mondja a fiú:

- Hallod-e, húgom, úgysincs semmi dolgunk, játsszunk kockát! Aki a másiktól elnyeri a pénzt, adja vissza, s aztán folytassuk tovább!

Elkezdenek játszani, s a fiú mindjárt el is veszíti a pénzét utolsó krajcárig. A leány nem várt kérést, egyszeriben visszaadta a pénzt, s játszottak tovább. Hanem most már a leány veszítette el a pénzét. Mondja a bátyjának:

- Bátyám, add vissza a pénzemet, mert különben nem játszhatok veled!

- No bizony - kacagott a fiú -, nem vagyok bolond, hogy az idõmet hiába töltsem.

Eleget mondta a leány, hogy így meg úgy kezdettek játszani, hogy az nem becsület. De beszélhetett, sírhatott, a fiú nem adta vissza a pénzt.

- Jól van - mondá a leány -, azért mégis tovább játszunk.

S elévette a tõkét. S nemcsak a pénzét nyerte vissza, de minden pénzét elnyerte a bátyjának. Bezzeg most az kérte a húgát, de milyen szépen.

- Édes húgom, add vissza a pénzemet!

- Nem adom, bátyám - mondá a leány -, nem érdemled meg, mert te sem adtad vissza az enyimet.

Megharagudott a fiú szörnyen, s elkezdett átkozódni, hogy se ég, se föld az õ húgát be ne vegye. S halljatok csodát, egyszerre csak kettényílott a föld, a leányt elnyelte a mélység, hogy többet emberi szem nem látta.

Másnap a kereskedõ eljött, hogy meglátogassa a fiatalokat, s kérdi a fiút, hogy hol van a húga. Azt hazudta, kiment a piacra. De a leány estére sem került elé, s meg kellett, hogy vallja, hogy mi történt.

Rettentõ haragra gerjedt a kereskedõ, s mondá szörnyû indulattal:

- Ó, te gonosz lélek, te, hogy tudád megátkozni az édes testvéredet?! Hát téged se vegyen bé se ég, se föld. S addig ne legyen nyugodalmad, amíg testvéredet meg nem találod, s vissza nem hozod!

S ím, halljátok, mily csuda történt: kétfelé nyílt a föld, s a fiút is elnyelte a mélység. Lekerült az alsóvilágra, egy rettentõ nagy pusztaságra, ahol nem látott egyebet, akármerre nézett, csak szörnyû nagy pusztaságot.

Ment, mendegélt nagy búsan. Sírt a szíve, mikor a húgára gondolt, s azt mondta magában:

- Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg az én ártatlan, elvesztett testvéremet meg nem találom.

Hét nap s hét éjjel ment folyton-folyvást, csak akkor ért egy városba. Abban a városban lakott a fekete király, ment egyenest a palota elébe, hátha ottan szolgálatot talál. Megy a kapuhoz, bekandít a vasrostélyon, s látja, hogy ott egy õsz öregember sétál a gáng alatt. Köszönti az öregembert, s kérdi:

- Ugyan, édes bátyámuram, nem lehetne itt szolgálatot találni?

Kiszól az öregember:

- Várj, fiam, egy keveset, mindjárt megkérdem a királytól.

Fölmegy az öregember a királyhoz, s jelenti, hogy egy szép aranyhajú fiú van a kapu elõtt, nem fogadná-e fel szolgálatába.

Mondja a király:

- Hát csak küldje fel kend, hadd látom, szemrevaló legény-e!

Felküldi az öregember az aranyhajú fiút, a király jól szemügyre veszi, látszott, hogy tetszik neki a fiú, s kérdi:

- Na, fiam, tudsz-e bánni lóval?

- Tudok én, felséges királyom - mondá a fiú -, az Úristen mindenféle állatjával.

- Jól van - mondá a király -, hát akkor megteszlek fullajtárnak.

Mindjárt felöltöztették fullajtárruhába, olyan szép volt abban, hogy az egész udvar megcsudálta.

Eltelik három esztendõ, s ezalatt a legény úgy megnehezedett, hogy fullajtárnak nem használhatták, megtette hát a király igáskocsisnak. Az volt a dolga, hogy két sovány, kutyának való lóval fát meg vizet hordjon a szakácsnénak. Meg is mondta a király neki:

- No, fiam, én a kezedre adom ezt a két dögöt, s ha egy kicsit erõre veszed, még több lovat adok a kezed alá.

Hát nagy nehezen annyira vitte a két dögöt, hogy lábra állhattak, fát, vizet hordhattak. Aztán esténkint kivezette a tenger partjára, ahol jó kövér fû volt, hátha ott még jobban erõre kapnak.

Hanem egy este mi történt? Egy este az történt, hogy amint kötõfék-száron vezetgette a lovakat elébb-elébb, kétfelé nyílik a tenger, s kiszáll a világ szép asszonya. Odament az aranyhajú legényhez, és mondta neki:

- Ülj le mellém, ne félj tõlem, egyél-igyál, s beszélgess velem!

Kétszer sem mondatta ezt a legény. Leült a világ szép asszonya mellé, ettek-ittak, vígan voltak, aztán pedig elaludtak.

Reggel a világ szép asszonya hamarább felébredett, megcsiklandozta a legénynek a talpát, s mondta neki:

- Kelj föl, legény, kelj föl, s vezesd ide a lovaidat!

Fölkelt a legény, odavezette a lovakat, s a világ szép asszonya megtörülgette szépen a selyemkendõjével. Hát abban a pillanatban gyönyörû szép rézszõrû paripa lett a két gebébõl. Azzal a világ szép asszonya megfordult, eltûnt a tengerben, az aranyhajú legény pedig hazavezette a paripákat.

De bezzeg volt nagy álmélkodás az udvarban, mikor a legény hazakerült a paripákkal. Összesúgtak-búgtak a többi cselédek, az öregbéres fölment a királyhoz, s jelentette:

- Felséges királyom, senkinek rosszát nem kívánom, de az igáskocsis még nagy szégyent hoz felségedre.

- Hát ugyan mi szégyent hozhat az én fejemre? - kérdi a király.

Mondja az öregbéres:

- Már, felséges királyom, köztünk még eddig egy tolvaj sem volt, de ez az igáskocsis olyan két paripát lopott az éjen, amilyet még felséged sem látott. Az lesz csak a nagy gyalázat, ha a paripákat megtalálják felséged udvarában.

Hívatja a király az aranyhajú legényt, s rászól nagy haraggal:

- Hát te hogy mertél lopott jószágot hozni az én udvaromba?!

- Nem hoztam én lopott jószágot, felséges királyom - mondá a legény -, jöjjön, felséges uram, nézze meg, ott van mind a két lovon a felséged bélyege, csakhogy én a lónak vágva szoktam adni a szénát, fonttal mérni a vizet, s a zab árát sem szoktam zsebre rakni, mint a többi kocsisok. Azért szépültek meg úgy azok a dögök.

Lemegy a király az istállóba, s csak úgy káprázott a szeme, mikor meglátta a paripákat. Nézi, vizitálja, s hát csakugyan mind a két lónak a farán ott van az õ bélyege. Megdicsérte a legényt, s még meg is ajándékozta egy tarisznya arannyal.

Este megint kivezette az aranyhajú legény a lovakat, s ahogy kikerült a tenger partjára, kétfelé nyílt a tenger, s kiszállott belõle a világ szép asszonya. Mondta a legénynek:

- Ülj le mellém, egyél-igyál velem, te aranyhajú legény!

Leültek a tenger partjára, ettek-ittak, vígan voltak, aztán szépen elaludtak.

Reggel hamarább ébredett fel a világ szép asszonya, megcsiklandozta a legény talpát, s mondta neki, hogy vezesse elé a lovakat.

Most is megtörülgette selyemkeszkenõjével, s a rézszõrû paripák egyszeriben ezüstszõrû paripákká változtak. A világ szép asszonya visszament a tengerbe, a legény pedig az udvarba.

De a cselédek megint összesúgtak-búgtak, hogy az aranyhajú legény mégsem járhat igaz úton. Ment is az Öregbéres a királyhoz, s jelentette:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, az igáskocsis az éjen két ezüstszõrû paripát lopott.

Hívatja tüstént a király az aranyhajú legényt.

- Igaz-e, hogy az éjen két ezüstszõrû paripát loptál?

- Nem loptam én, felséges királyom - mondá a legény -, csakhogy én a lónak vágva szoktam adni a szénát, fonttal mérni a vizet, s a zab árát sem szoktam zsebre rakni, mint a többi kocsisok. Jöjjön le csak felséged az istállóba, megtalálja rajtuk a bélyegét.

Lemegy a király az istállóba, s hát csakugyan rajta volt a bélyeg a paripák farán. Örült a király, mert ilyen két szép lova még nem volt. Nagy örömében két tarisznya aranyat adott a kocsisnak.

Harmadik este is kiment a legény a tenger partjára. Vezetgette elébb-elébb kötõfékszáron a paripákat, s hát éjfélkor kettényílik a tenger, kiszáll a világ szép asszonya, s mondja a legénynek:

- Ereszd a lovakat szabadjára, aranyhajú legény! Ülj le mellém, s egyél-igyál velem!

Leültek, ettek-ittak, vígan voltak. De egyszer csak azt mondja a világ szép asszonya:

- Hallod-e, te aranyhajú legény, nehogy megmondd valakinek, hogy te velem találkoztál, mert akkor sohasem leszek a tied.

Aztán lefeküdtek és elaludtak.

A világ szép asszonya most is hamarább ébredett fel. Megcsiklandozta a legény talpát, s mondta neki:

- Vezesd ide a lovakat, hadd törülöm meg még egyszer a keszkenõmmel.

A legény elévezette a lovakat. A világ szép asszonya lassan végigtörülte selyemkeszkenõjével, s egyszeriben aranyszõrû paripákká változtak, de úgy ragyogott a szõrük, hogy a legény majd megvakult a szertelen ragyogástól.

Hazamegy az aranyszõrû paripákkal, de az öregbéres is ment fel a királyhoz, s mondta harmadszor is:

- Felséges királyom, jól vigyázzon, mert bizony mondom, nagy szégyent hoz még ez a legény a felséged fejére.

Hanem a király most már föl sem hívatta a legényt, ment le az istállóba, s ahogy látta a bélyegét az aranyszõrû paripákon, adott a legénynek három tarisznya aranyat, s megtette parádés kocsisnak.

Haragudott ezért nagyon az öreg parádés kocsis, s mind azon mesterkedett, hogy az aranyhajú legényt kitúrja a helyébõl. Egyszer elkezdette beszélni a cselédek között:

- Meglássátok, hogy ebbõl a legénybõl még király lesz, mert elveszi a királykisasszonyt.

Hallja ezt az aranyhajú legény, s azt mondja:

- Az ördög vegye el a ti királykisasszonyotokat, sokkal szebb az én jövendõbélim a királykisasszonynál!

Hiszen egyéb sem kellett, ment az öreg kocsis a királyhoz, s jelentette, hogy mit mondott a parádés kocsis.

Szörnyû haragra gerjedt a király. Kérdi a legénytõl:

- Igaz-e, hogy ezt meg ezt mondtad az én leányomról?

Feleli a legény:

- Felséges királyom, amit mondtam, mondtam, meg sem is másolom.

- No, ha mondtad, mondtad. Holnap reggel fel is akasztatlak.

Mindjárt küldte a siralomházba, s még azon éjjel az ácsok megfaragták az akasztófát. Mennek reggel a legényért, hogy vigyék a vesztõhelyre, de a legény gráciát kért, hogy vigyék elébb a király elé, hogy csak egy szót válthasson vele, mielõtt felakasztják.

Fölviszik a királyhoz, s mondja a legény:

- Csak azt a gráciát kérem, felséges királyom, hogy az akasztófát állíttassa fel a tenger partjára, ahol a lovakkal jártam!

- Jól van - mondá a király -, hát akasszanak fel a tenger partján!

Kiviszik a legényt a tenger partjára, viszik az akasztófát is utána, ottan fel is állítják, de a legény odasuttint a hóhérnak.

- Te, hóhér, ha úgy tudnál felakasztani engem, hogy amikor otthagysz, se le ne essem, se meg ne fojtódjam, adok neked egy tarisznya aranyat.

Megörült a hóhér a tarisznya aranynak, s úgy akasztotta fel a legényt, hogy sem le nem esett, se meg nem fulladott. Mikor aztán a népek elszéledtek, szépen leereszkedett a földre.

Tûnõdött, búsult magában: "Hát most merre menjek?"

De egyszerre csak kétfelé nyílt a tenger, kiszállott a világ szép asszonya, s mondta neki:

- Úgy-e, megmondtam te aranyhajú legény, hogy ne említs engem, hogy ne dicsekedj velem! Látod-e, most már mind a ketten elkárhozunk. Szabad voltam eddig, arra jártam, amerre akartam, de most vissza kell mennem a magam városába, s mindaddig gyászfeketébe lesz vonva az én városom, amíg veled nem beszélek. Az pedig, míg a világ s még két nap, gyászfeketébe lesz húzva, mert én veled sohasem beszélhetek, eljöhetsz a városomba, ehetel velem egy tálból, ihatol velem egy pohárból, mégsem ismerjük meg egymást.

Ahogy ezt mondá a világ szép asszonya, feje fölött összecsapódott a tenger, s a szegény aranyhajú legény elindult nagy búsan, keserves könnyhullatások közt.

Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s egyszer, amint ment, olyan rettentõ sok hangya közé került, hogy lépni sem tudott. Felsóhajtott magában: "Én Uram s én Istenem, hogy megyek tovább, hisz ha egyet lépek, ezer hangyát taposok el, én pedig egynek sem akarom a halálát!"

Erre a beszédre eléáll a hangyák királya, s mondja neki:

- No, te legény, hallom, hogy jó szíved van. Jótétel helyébe jót várj! Akármerre járj ezen a világon, hogyha bajba kerülsz, csak ezt mondjad: "Hangyák királya, add nekem az erõdet, én is neked adom az enyimet" - s egyszeriben hangyává változol; s ha ismét ember akarsz lenni, mondjad ezt: "Hangyák királya, visszaadom az erõdet, te is add vissza az enyimet!" - s ismét emberré változol.

Erre a hangyák kétfelé váltak. Mehetett a legény, egy hangyát sem kellett hogy eltapodjon. De alig ment egy puskalövésnyire, annyi sas közé került, hogy nem tudott megmozdulni.

- Istenem, Istenem - sóhajtott a legény -, mit csináljak, hiszen én egynek sem akarom a halálát, máskülönben pedig nem mehetek sem elõre, sem hátra!

Elejébe áll a sasok királya, s mondja:

- Látom, hogy jó szíved van, legény, de jótétel helyébe jót várj! Ha bajba kerülsz, csak mondjad: "Sasok királya, add nekem az erõdet, én is neked adom az enyimet!" - s egyszeribe sassá változol; ha pedig ismét emberré akarsz lenni, mondjad ezt: "Sasok királya, add vissza az erõmet, én is visszaadom a tiedet!"

Azzal a sasok mind felröppentek, s mehetett a legény, amerre a szeme látott.

Ment, mendegélt a legény, s estére egy rengeteg erdõbe ért. Ott lefeküdt egy fa alá, s elaludt. Álmában egy õsz öregember jött hozzá, s ez azt mondta neki, hogy vesse ki a fejébõl a világ szép asszonyát, hiába ne járjon utána, mert ha megtalálja, úgysem lesznek egymásé. Hanem keresse meg inkább a húgát, aki a halak királyánál lakik.

Fölébredt reggel a legény, elgondolja az álmát, indult tovább. Amint ment, mendegélt, talál az útszélen egy csárdát, s betér oda. Egy õsz öregember volt ott a korcsmáros, de olyan öreg, hogy lehetett háromszáz esztendõs, ha nem több. Köszönti az öreget:

- Adjon isten jó napot, öregapám!

- Szerencséd - mondja az öregember -, hogy öregapádnak szólítottál, mert különben meg nem láttad volna többet Isten áldott napját! Hát mi járatban vagy?

Mondja a legény, hogy a halak királyát szeretné megtalálni.

- Hej, öcsém - mondja az öregember -, én háromszáz esztendõt értem, s hírét sem hallottam a halak királyának. Jobb lesz, ha nálam maradsz cselédnek.

- Már, édes öregapám, egy életem, egy halálom - mondá a legény -, addig meg nem nyugszom, míg a halak királyát meg nem találom.

Eleget mondta az öregember: meg se próbáld, hogy innét továbbmenj, mert a csárdától egyhajításnyira van száz juhász, s annak a száz juhásznak száz kutyája, mind akkora, mint egy-egy borjú. Azok minden embernek útját állják, s aki csak feléjük tart, miszlikbe szaggatják. Más úton pedig tovább nem mehetsz, azt én mondom neked.

Beszélhetett az öregember.

Elbúcsúzott a legény, s ment egyenest arra, ahol a száz juhász volt a száz kutyával. Éppen a tûz körül heverésztek a juhászok, s a juhászok körül a kutyák.

"Istenem, Istenem - sóhajtott a legény -, mit csináljak mostan?! Hogyha hangya leszek, akkor eltaposnak, ha pedig sas leszek, akkor ledurrantanak!"

Tûnõdött sokáig, de mégis azt határozta, hogy sassá változik. Nagyot fohászkodott:

- Sasok királya, add nekem az erõdet, én is neked adom az enyimet! - S hát csakugyan egyszerre sassá változott.

Hirtelen fölreppent a levegõégbe, és onnét leereszkedett a juhászok mögé, s mire a juhászok és a kutyák is észrevették volna, emberré változott, mert mondta:

- Sasok királya, add vissza az erõmet, s én is visszaadom a tiedet!

Köszönti a számadót illendõképpen:

- Adj' isten! - fogadja a számadó. - No, ezer szerencséd, hogy a kutyák észre nem vettek! Hogy is tudtál úgy idekerülni?

- Kerültem, ahogy kerültem, édes öregapám, most azt ne firtassa, hanem inkább mondja meg, hol lakik a halak királya!

- Hej, édes öcsém, azt én neked nem tudom megmondani, mert én hatszáz esztendeje élek, s mégsem hallottam hírét a halak királyának. Jobb lesz, ha te is itt maradsz juhásznak!

Mit csináljon szegény feje? Kezét csapott az öreg számadóval, s ott maradott köztük. Csak amikor kezet csapott, akkor tudta meg, hogy ezek a világ szép asszonyának a juhászai, hogy ezek százan õriznek egy falka juhot, azt minden reggel megfejik, a tejet beviszik a városba, s a világ szép asszonya abban fürdik meg minden reggel.

Egyszer az aranyhajú legényre került a sor, az vitte be a tejet. Megfürdik benne a világ szép asszonya, s hát ettõl a tejtõl egészen megújult, s még ezerszerte szebb volt, mint annak elõtte.

Másnap egy másik juhász vitt be tejet, hanem ettõl a tejtõl semmi változást nem érzett a világ szép asszonya.

Mondja is a juhásznak:

- Mondd meg annak a legénynek, aki tegnap hozott tejet, hogy holnap reggel ismét õ hozzon!

Másnap reggel ismét az aranyhajú legény vitte be a tejet. Megfürdik benne a világ szép asszonya, s hát mintha csak újra született volna, még szebb lett, mint annak elõtte volt, olyan szép, amilyet emberi szem még nem látott.

Behívatja a legényt, nézik egymást. Mondja is a világ szép asszonya, hogy maradjon ott, ne menjen ki többet a tanyára, de különben sem õ nem ismerte meg a legényt, sem a legény õt. Hanem a legény azt mondta: neki a tanyán van a dolga, õ nem maradhat itt.

Hiába kérte a világ szép asszonya, kiment a tanyára. Kérdi ott az öreg számadót:

- Ugyan, édes öregapám, van-e közel ide csárda?

- Van - mondja az öreg számadó -, hát, te fiam, ott mit akarsz?

- Szeretnék egyet táncolni a parasztlegények közt.

Mondta a számadó:

- Ne menj oda, fiam, mert itt gonoszak az emberek, még agyon találnak ütni.

De az aranyhajú legény csak azt várta, hogy beesteledjék. Elment a tanyáról. Azám, csakhogy nem a csárdába ment, hanem be a városba, a világ szép asszonyához; nem akarta, hogy tudják a juhászok, hol és merre jár õ.

Megérkezik a világ szép asszonya házához, hanem a kapu már be volt zárva. Gondolkozik, hogy menjen be most a kapun. Eszibe jut, hogy hiszen õ hangya is lehet. Mondja is egyszeriben:

- Hangyák királya, add nekem az erõdet, én is neked adom az enyimet!

S abban a szempillantásban hangyává változott. Szépen bebújt a kapu hasadékán, aztán a házba a kulcs lyukán és a világ szép asszonyának szobájába.

A világ szép asszonya aludott az ágyában, és a hangya szépen fölmászott melléje, s úgy megcsípte a karját, hogy egyszeriben fölébredt nagy sikoltozással. Gyertyát gyújt a világ szép asszonya, keresi, hogy miféle állat csíphette meg olyan erõsen, s hát meglátja a hangyát, amint szalad végig az ágyon. Hopp! megfogta, jól a markába szorította, aztán beledugta egy butéliás üvegbe, s jól bedugta az üveg száját, hogy a hangya ki ne jöhessen.

Hej, megrökönyödött az aranyhajú legény! Most már mit csináljon? Ha hangyának marad, akkor elpusztul, ha pedig emberré változik, akkor megtudják, hogy itt volt. Egész éjjel tûnõdött, de reggel mégis arra határozta el magát, hogy visszaváltozik emberré. Mondta:

- Hangyák királya, add vissza az erõmet, én is visszaadom a tiédet!

Egyszeriben ember lett, s kipattant a butéliás üvegbõl juhászlegény képében.

Nagyot sikolt a világ szép asszonya, összecsapja a kezét, mert ilyen csudát még õ sem látott. Most még jobban megtetszett neki a szép juhászlegény. Mondta, hogy maradjon ott az udvarában, ásó, kapa s a nagyharang válassza el õket. De a legény most sem maradott ottan. Azt mondta, hogy neki a tanyán van a dolga, nem maradhat nála.

Kimegy a legény a tanyára, s mondja az öreg számadónak:

- No, édes öregapám, én már eleget szolgáltam kigyelmednél, én már visszamegyek oda, ahonnan jöttem.

- Jól van, édes fiam - mondá a számadó -, ha nincs kedved szolgálni, csak eredj Istennek hírével. Jó utat, ahol sár nincs!

Addig ment, mendegélt, amíg visszaért a tenger partjára, ahol a világ szép asszonyával találkozott annak elõtte. Ahogy odaér a tenger partjára, látja, hogy a tengernek habjából nagy, magas kõgarádics kerekedik. Gondolja magában, lemegy ezen a garádicson, akármerre viszi, neki most már mindegy.

Ment, mendegélt lefelé a garádicson, egyszerre csak összecsapódik feje fölött a tenger, s hát egy rettentõ nagy pusztaságon jár ismét. Ahogy ment, mendegélt ezen a nagy pusztaságon, betéved egy nagy gyümölcsöskertbe. Volt ebben a kertben mindenféle gyümölcsfa, s minden fa alatt egy aranynyoszolya. Éhes volt a legény, de erõsen éhes. Gondolta magában, történjék vele bármi, felmászik egy körtefára, s jóllakik körtével. Fölmászott a fára, evett annyi körtét, amennyi belefért, aztán leszállott, s bolyongott föl s alá az aranynyoszolyák közt.

Hát egyszer csak jön egy szépséges szép asszony, gyémántos, aranyos ruhában, s megszólítja a legényt:

- Kit s mit keresel itten, te aranyhajú legény?

Mondja a legény, hogy õ a halak királyát keresi.

- No bizony, ha azt keresed, akkor jó helyen jársz - mondta az asszony -, mert én vagyok a felesége.

Szépen karon fogta a legényt, fölvezette a palotába, ottan neki enni-inni adott, aztán küldte, hogy feküdjék le.

Eközben hazajön a halak királya, s az volt elsõ szava:

- Ki van itt, feleség?! Valami idegen szagot érzek.

Mondja az asszony:

- Én bizony nem tagadom lelkem, uram, egy szegény vándorlegényt befogadtam szállásra. Adtam neki jó vacsorát is, mert erõsen éhes volt szegény.

- Hát csak keljen fel - mondja a király -, vacsorázzék velem is!

Fölkeltik a legényt, asztalhoz ültetik, etetik-itatják. Vacsora után a király s a királyné elkezdenek kártyázni. Mondja a király a legénynek:

- Gyere, kártyázz te is velünk!

- Én nem kártyázom, felséges királyom - mondá a legény -, most is amiatt bujdosom.

- Hogyhogy? - kérdi a király.

Elmondja a legény az õ szomorú történetét, s ahogy elmondja, a királyné csak összecsapja a kezét, kiszalad a szobából, általszalad a másik palotába, ahol a király öccse lakott a feleségével, aki nem vala más, mint az aranyhajú legény húga.

Mondja a királyné nagy örvendezéssel az aranyhajú leánynak:

- Gyere, lelkem, gyere, itt vagyon a bátyád!

Szaladtak vissza a palotába mind a ketten. De volt öröm, Istenem, milyen nagy öröm! Sírva borultak egymás nyakába az aranyhajú ikrek. Csakhogy ismét találkoztak!

Még az este azt határozták, hogy felmennek a felsõ világba, vissza a hazájukba. Velük megy a halkirály öccse is. Tizenkét szekeret megraktak arannyal, s úgy indultak útnak. Hét esztendõt, hét napot tartott az útjuk, s mire a falujokba értek, a szegény szülõk úgy megöregedtek, hogy a házukból már ki sem tudtak jönni.

Bemegy az aranyhajú legény a házba, köszönti az öregeket, s ezek fogadják nagy tisztelettel:

- Adjon isten jó napot, felséges királyfi!

A legény szállást kér az öregektõl, de az öregek azt mondták:

- Ó, felséges királyfi, mi szívesen adnánk szállást, de a mi szegény házunk nem arra való.

- Nem baj - mondá a legény -, elhálunk mink a pitvarban is.

Csakugyan ott háltak mindhárman a pitvarban.

Reggel bemegy a legény, s kérdi az öregembert:

- No, öregapám, mit fizessek a szállásért?

- Istené a szállás - mondá az öregember -, én azért nem kívánok semmit.

Otthagytak az öregeknek hat szekér aranyat, s azzal mentek a városba, ahol az öreg boltos lakott. Beköszöntenek hozzá, szállást kérnek tõle, s az öreg boltos ad is szívesen. Kérdik reggel, mit fizessenek a szállásért.

- Semmit, felséges királyfi - mondá az öreg boltos, mert ez is királyfinak nézte a legényt. De a legény két szekér aranyat otthagyott, aztán továbbmentek a négy szekér arannyal, ami még maradott.

De alighogy kiérnek a városból, elejbük kerül az Úristen öreg koldus képében, s kéri õket: adjanak neki, amit Isten adott. Mindhárman belemarkoltak az aranyba, s két marékkal szórták az öreg koldusnak.

Az Isten másodszor is, harmadszor is elejbük került, amikor jó messzire elõrehaladtak, s öreg koldus képében megint kérte, adjanak neki, amit Isten adott.

Ezek pedig ismét szórták két marékkal a pénzt az öreg koldusnak. Azt mondja akkor az öreg koldus nekik:

- Na, nektek az Úristen jó szívet adott, az igaz, mondjátok meg, mit kívánnátok az Istentõl!

Azt mondja az aranyhajú legény meg az aranyhajú leány is:

- Mi csak egyet szeretnénk, azt, hogy a mi szüleink s azok az öreg boltosék, akik minket fölneveltek, bárcsak megfiatalodnának!

Az öreg koldus eltûnt erre a beszédre, aztán hogy, hogy nem, bizonyosan az Isten akarta úgy, a fiatalok visszafordultak, bementek a városba az öreg boltosékhoz, s hát azok egészen megfiatalodtak, szinte olyan fiatalok, mint õk. Mennek a szüleikhez, s hát azok is szinte olyan fiatalok, mint õk. Aztán megmondják, hogy õk kik s mik. Hogy õk az õ édes gyermekeik; mennek a boltosékhoz, azoknak is megismertetik magukat. Lett aztán nagy öröm, hejehuja, lakodalom. Hívattak papot, hogy itt is összeesküdjék a halak királyának öccse az aranyhajú leánnyal, s éltek azóta együtt mind nagy boldogságban.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.