Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A möndölecskék

Benedek Elek

Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak három nevendék fia.

De olyan szegény volt ez az özvegyasszony, mint a templom egere, még annál is szegényebb. Mondta hát a legidõsebb fiának:

- Eredj, édes fiam, keress szolgálatot, talán megsegít az Isten, s jobbra fordul a sorunk!

Elindult a legény, s amint ment, útjában találkozott egy öregemberrel. Megszólítja az öreg:

- Hová, merre, fiam?

- Én bizony, bátyámuram, szolgálatot keresek, ha valaki felfogadna.

- No, akkor az Isten vezérelt erre - mondá az öregember -, mert én éppen szolgát keresek. Van nekem egy sereg möndölecském, ha azt becsületesen megõrzenéd, bizony nem bánnád meg.

Abban a helyben kezet csapnak, hazamennek, s az öregember mindjárt kezére adta a möndölecskéket. De erõsen lelkére kötötte a legénynek, hogy ha a rétre kiérnek, egyet se terelgesse erre-arra a nyájat, hanem csak hagyja szépen eregélni elébb-elébb, majd aztán estefelé magától is szépen hazafordul.

Kihajtja a legény a möndölecskéket, azok szép csendesen mendegélnek elébb-elébb a réten, a legény is utánuk. Hanem egyszerre csak egy sebes folyóvízhez értek, s a möndölecskék, mit gondoltak, mit nem, keresztülúsztattak azon.

Ment volna a legény is, de félt, hogy a sebes víz elragadja. Hát csak mind a víz partján járkált, onnét tartotta szemmel a möndölecskéket.

Mikor aztán esteledett, alkonyodott, a möndölecskék szépen megfordultak, a folyóvízen visszaúsztattak, csöndösen hazaeregéltek, s a legény is hazament utánuk.

Kérdi otthon az öregember:

- No, édes fiam, hol s merre jártál?

Sorolja a fiú, és azt is, hogy õ bizony nem mert a folyóvízen átmenni.

- Hátha bizony nem mertél általmenni, fiam, akkor nem is való vagy te pásztornak. Menj isten hírével, próbálj egyebütt szerencsét!

Hazamegy a legény nagy búsan, s mondják otthon az öccsei:

- No, bátyám, te hamar hazajövél, mit szolgáltál?

- Azt én meg nem mondom, eredjetek ti is, majd megtudjátok.

Jól van, elmegy a középsõ legény, s az is éppen az öregemberhez szegõdik be. De az is kivilágos világra úgy járt, mint a bátyja.

Kopp - semmivel kellett, hogy hazamenjen.

Mondja otthon az öccse:

- Te is hamar hazakerültél, bátyám. Ugyan bizony mit szolgáltál?

- Eredj - mondja a legény nagy gorombán -, majd megtudod te is!

Elmegy a legkisebb legény, találkozik az úton az öregemberrel. Mindjárt az elsõ szóra bészegõdik hozzá. Azzal hazamennek, s az öregember kezére adja a möndölecskéket.

Kihajtja a rétre a legény a nyájat, megy, mendegél utána, s hát amint ahhoz a sebes folyóvízhez érnek a möndölecskék, mit gondolnak, mit nem, keresztülúsztatnak.

Gondolja a legény: egy életem, egy halálom, megyek utánuk.

Azzal nekivágott a víznek. De míg a túlsó partjára ért, gúnyát, húst s mindent úgy lesorvasztott róla a víz, hogy csak a bõre s a csontja maradt a szegény legénynek.

Megijedt a legény szörnyen.

- Hej, Istenem, Istenem! Mi lesz most velem!

De abban a szempillantásban megfordultak a möndölecskék, ráfújtak a legényre, s - halljatok csudát! - gúnya, hús s minden visszatakarodott rá, s hétszer különb legény lett, mint volt annak elõtte.

Azzal a möndölecskék továbberegéltek, s hát egyszer egy olyan rétre értek, ahol övig érõ fû volt. De a marhák mégis olyan soványak voltak ott, hogy a bordájukat meg lehetett számlálni, s összetrottyant a lábuk a nagy gyengeségtõl.

Csudálkozott ezen a legény erõsen, de még inkább elcsudálkozott, mikor egy olyan rétre értek, ahol a füvet a nap mind kiperzselte, a marhák mégis olyan kövérek voltak, hogy alig tudtak állani a nagy kövérségtõl.

Továbbmennek, s egy kerítéshez érnek. Ennek a kerítésnek két oldalán két nagy juhászkutya ugatott egymásra, hogy már a hab is szakadott a szájukból, de akárhogy erõsködtek, egymást megmarni nem tudták.

A möndölecskék csak mentek szép csendesen elébb-elébb. A legény meg sem állhatott, ment utánok. S egyszerre csak egy tóhoz érnek, amelynek a partján egy asszony folyton-folyvást meregetett egy kanállal a vízbõl. De csak nem tudja kimerni, s vége nem szakad keserves munkájának.

Mentek tovább. Most egy folyóvízhez értek, amelynek olyan szép tiszta volt a vize, hogy olyat még a legény életében nem látott. Gondolta, hogy iszik egyet ebbõl a vízbõl, de aztán még jobban meggondolta: hátha a forrása még tisztább, majd abból iszik.

El is érnek a víz forrásához, s hát uramteremtõm mit lát? - egy döglött kutya volt a forrásban, annak a szájából bugyogott ki az a szép tiszta víz.

Bezzeg hogy megundorodott szörnyen, s nem ivott a vízbõl.

Aközben a möndölecskék csak eregéltek elébb szép csendesen.

Egyszerre egy csudaszép kertbe értek, de olyan szépbe, amilyet még emberi szem nem látott. Szebbnél szebb virágok nyíltak, nyiladoztak ebben a kertben, de a möndölecskék egyet is le nem haraptak, csak mind a füvet eddegélték, békét hagytak a virágoknak.

Fáradt volt a legény. Gondolja: leül egy kicsit. De alighogy leül egy szép fának az árnyékában, arra röppen egy hófehér galamb, s mind ott repdes elõtte.

Volt a legénynél egy rozsdás karabély, megcélozza a galambot, rálõ. De csak éppen súrolta, mert a galamb továbbröpült, s csak egy tolla esett le a földre.

"Jól van - mondta magában a legény -, csak szállj istennek a hírével. Valóképpen nem is akartam a halálodat!"

Azzal fölvette a tollat, s a kalapjába tûzte.

Ebben a szempillantásban a möndölecskék megfordultak. Azon az úton, amerre jöttek, hazaeregéltek, s jó estére hazaértek.

Kérdi otthon az öregember:

- No, édes fiam, hol s merre jártál a möndölecskékkel?

Elémondja a legény, hogy hol s merre járt elejitõl végig.

Meghallgatja az öreg, aztán õ veszi fel a szót, s mondá a legénynek:

- Derék legény vagy, fiam! Hát most hallgass ide! Elmondom tenéked, hogy mit jelentenek azok, amiket te láttál. Az a szép rét, ahová elõször értél a möndölecskékkel, jelenti a te ifjúságodat.

Az a sebes folyó víz, amelyiken általmentél, s gúnyát, húst s mindent lesorvasztott rólad, az a bûnmosó életvize: lemosta ez rólad minden bûnödet.

Mikor a möndölecskék rád fújtak, s te még szebb s erõsebb lettél, mint voltál annak elõtte, ez azt jelenti, hogy a hit általjárta az egész lelkedet, s te egészen újra születtél.

Azok a möndölecskék, akik reád fújtak, azok az angyalok, és kegyes, jó tanítók.

Azok a sovány marhák, amelyek még a kövér fûben is soványok maradtak, a fösvény gazdag embereket jelentik, akik a nagy gazdagságban is sajnálják az ételt maguktól. Ezeket az Isten azzal bünteti, hogy a másvilágon is nagy bõséggel vannak, ételük-italuk van elegendõ, s mégis mindig éheznek-szomjaznak.

Azok a kövér marhák, melyek a kopasz pusztaságon is megkövéredtek, jelentik azokat az embereket, akik abból a kicsibõl, amijök van, jó szívvel adnak a szegénynek. Magukat e világi életben nem sanyargatták éhséggel, szomjúsággal, s ezért a másvilágon is nem szenvednek sem éhséget, sem szomjúságot. Kevésbõl is jóllaknak.

Azok a kutyák, melyek a kerítésen keresztül folytonosan ugatják egymást, azokat az embereket jelentik, akik e földi életben folyton perlekednek. Isten azzal bünteti meg õket, hogy perlekednek folyton-folyvást a másvilágon is.

Az az asszony, aki egy tóból halászott valamit egy kalánnal, s sehogy sem tudta kimerni, azt jelenti, hogy aki tejet tölt a vízbe, s úgy adja el másnak, a másvilágon mindig egy tóban áll, s mindig ki akarja merni a vízbõl a tejet, de nem tudja.

Az a szép tiszta víz, melybõl inni akartál, az a szép beszédeket jelenti, az a döglött kutya pedig, amelynek a szájából kibugyog ez a szép tiszta víz, azokat az embereket jelenti, akik másokat kegyes, szent életre oktatnak, de maguk a hirdetett igéket meg nem tartják.

Az a szép kert pedig, ahol legutoljára voltál, az a mennyország, édes fiam. Idejutnak azok, akik ezen a világon bûn nélkül élnek.

Azt kérdi most a legény:

- Hát, lelkem, bátyámuram, ez a fehér galambtoll jelent-e valamit?

- Jelent, fiam, ez is - mondá az öregember. - Az a fehér galamb én magam voltam, fiam. Kísértelek mindenütt téged látatlanul. Így kíséri a jó Isten az embereket. Hadd lássa, hogy ki cselekszik jót, ki cselekszik rosszat. Nézz csak ide, fiam! Úgy-e, hibádzik a kicsi ujjam?

- Biz' ezt ellövék, lelkem, bátyámuram.

- Add csak, fiam, ide ezt a tollat!

Od'adja a legény a tollat. Az öregember a kicsi ujja helyére teszi, reá fuvint, s abban a szempillantásban kinõtt a kicsi ujja.

Még két napot szolgált a legény. Azzal kitelt az esztendõ, mert akkor az esztendõ három napból állott, s mondja az öregember:

- Na, édes fiam, az esztendõd kitellék. Azt kérdem én tõled, mit akarsz inkább? Azt-e, hogy a mennyországba juss, vagy hogy annyi aranyat adjak neked, amennyit elbírsz.

Felelte a legény:

- Én a mennyországot választom, édes bátyámuram.

- Derék legény vagy! - mondá az öregember. - Ezért a szavadért megérdemelsz egy zsák aranyat.

Mindjárt teletöltött egy zsákot arannyal. Vállára vetette a legénynek, s azzal Istennek ajánlotta: járjon szerencsével!

Hazament a legény nagy örömmel. De bezzeg vége lett a nagy szegénységnek. Olyan hatökrös gazda lett belõle, hogy nem volt párja hat puszta határban. Kezit-lábát összerakhatta az édesanyja is. Sóra, fára nem volt gondja, de még egyébre sem.

Nagygazdák lettek a bátyjaiból is. Meg is házasodtak mind a hárman, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.