Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A halál

Benedek Elek

Réges-régen volt, talán az ántivilágban, amikor még a Halál szívében irgalom lakozék, volt egy szépséges szép özvegyasszony, s annak két ikerfiacskája. Szép volt az asszony, de szépek az ikrek is: aranyhajuk vala, s arcuk hasonlatos az angyalokéhoz.

Ám az Úristen, akinek a bölcsessége megmérhetetlen, azt mondá egy napon a Halálnak:

- Menj le a földre, s hozd fel annak a szép özvegyasszonynak a lelkét, aki éppen most szoptatja a két kicsi fiát.

A Halál lement a földre, s szép csöndesen besurrant az özvegyasszony házába. Az asszony éppen aludott az ágyban, de a kicsi fiai akkor is szoptak, édesen a keblére borulván. Nézte, nézte a Halál az ártatlan gyermekeket, s megesett a szíve rajtuk. Ki visel gondot szegénykékre, ha õ elviszi az édesanyjuk lelkét!

"Csak aludj, te özvegyasszony - mondá magában -, nem juttatom gyermekeidet bús árvaságra!"

Azzal megfordult, kisurrant a házból, s fölszállott az égbe. Ment egyenest az Úr elébe.

Az volt az Úristen elsõ kérdése:

- Hát a szép asszony lelkét mért nem hoztad el?

- Ó, Uram, nem volt rá szívem, hogy szomorú árvaságra juttassam azokat az ártatlan gyermekeket. Ki visel rájuk gondot, ha megfosztom az édesanyjuktól?

Erõsen elkomorodott e beszédre az Úristen. Homlokát összeráncolta, s mondá a Halálnak:

- Most menj tüstént, s hozz nekem a tenger fenekérõl egy kavicsot!

Meg sem pihent a Halál, leszállott az égbõl, le egyenest a tenger fenekére, s felhozott onnét egy kavicsot. Akkora volt, mint egy borsószem. Aztán az Úr színe elé ment, jelentvén:

- Ím, elhozám, Uram, a kavicsot.

- Roppantsd ketté! - parancsolá az Úr.

A Halál kettéroppantotta.

- Nézd meg, mi van a kavics belében!

Nézi a Halál, s hát egy icike-picike bogár mászik elé.

- No, Halál - mondá az Úr -, vajon ki viseli gondját ennek a bogárkának?

- Te, Uram, te, ki más? - rebegte a Halál.

- Látod, Halál, látod, még ennek a bogárnak is gondját viselem. Tüstént menj vissza a földre, s hozd el nekem annak a szép asszonynak a lelkét.

Indult a Halál, leszállt az égbõl, még a gondolatnál is sebesebben, s ámbátor majd megszakadt a szíve, mikor annak a két ártatlan gyermeknek kivette szájából az édes anyai emlõt - engedelmeskedett az Úr szavának, s repülve repült a szép özvegyasszony lelkével az égbe, az Úr elejébe.

- Ím, elhozám, Uram, a szép özvegy lelkét.

- Jól van - mondá az Úr -, de mivel elõször nem fogadtad meg a szavamat, számkivetlek az égbõl. Arra ítéllek, hogy harminc esztendeig bolyongj a földön, s ne legyen hatalmad az emberek életén. Eredj!

Leszállt a Halál nagy búsan az égbõl; ment, mendegélt erdõkön-mezõkön által, hetedhét ország ellen, betért itt is, ott is, ha szolgának felfogadnák, de nem volt szerencséje szegénynek: volt mindenütt szolga elég, több az elégnél. Így múlt esztendõ, esztendõ után, s csak úgy evett, ha vetettek neki valamit Isten nevében. Búsult, évelõdött szegény feje, s már azt sem tudta, mitévõ legyen. Amint így évelõdnek magában, nagy, erõs fergeteg kerekedik, szakadni kezd a záporesõ, mintha dézsával öntenek. Éppen egy erdõ mellett járt, hirtelen befordult a fergeteg elõl az erdõbe, s bebújt egy odvas fába. A sok éhezés, a sok sanyarkodás kifárasztotta volt erõsen, s ahogy bebújt a fába, elnyomta az álom. Mire felébredt, lecsendesült a fergeteg, kitisztult az ég, ragyogott Isten áldott napja. Tikkasztó melegség nehezedett reá, majd megölte a szomjúság. Kibújt a fából, s hát nem messze, éppen az erdei út mellett, egy forrás bugyborékolt. Nekifeküdt a forrásnak, jót ivott belõle, aztán félrehúzódott egy fa alá, leheveredett az árnyékába. De alighogy leheveredett, hintó állott meg a forrás elõtt. Egy nagyúr ült hátul, és szólt a kocsisnak, hogy álljon meg. Az uraság leszállott, nekifeküdt a forrásnak, s ugyancsak jót ivott belõle. De amint a forrás fölé hajolt, a zsebébõl kiesett a pénzes bugyellárisa, s bele a forrásba. Aztán visszaült a hintóba, továbbhajtatott. Nem vette észre, hogy a bugyelláris a forrásba esett.

Na, alig haladt el a hintó, jött arra egy szegény vándor ember. Ez is nekifeküdt a forrásnak, de bezzeg elfelejtette az ivást, mert mindjárt észrevette a bugyellárist. Kikapta nagy hirtelenséggel a bugyellárist, elrejtette a kebelébe, s azzal - uzsgyi neki, vesd el magad! - eltûnt az erdõben. Jól látta ezt a Halál, de nem szólt semmit. De éppen csak hogy eltûnt a vándor ember, egy szegény favágó jött a forráshoz. Eközben az uraság észrevette, hogy a bugyelláris elveszett, lélekszakadva szaladt vissza, s nosza, megcsípte a favágót, rátámadt keményen, hogy adja vissza a pénzt, mit a forrásban talált. A favágónak szeme-szája tátva maradt, de hiába esküdözött, hogy így s hogy úgy, õ színét sem látta a bugyellárisnak: az uraság váltig erõsítette, hogy nem lehet az másnál.

- Visszaadd a pénzemet! - kiáltozott az uraság, s szörnyen ütlegelte a favágót. De úgy megverte szegény embert, aki kilenc neveletlen gyermeknek volt a kenyérkeresõje, hogy a boldogtalan elterült a földön, s nem tudott lábra állni a maga erejébõl.

Az uraság nagy mérgesen elloholt, a Halál pedig fölkelt akkor fektébõl, odament a favágóhoz, s a forrás vizével fellocsolta, mindenféle jó füvekkel a sebeit megkenegette, s lábra állítván a boldogtalant, Istennek ajánlá, s ment azon az úton, amerre az uraság elhaladt. Mire beesteledett, éppen abba a faluba ért, ahol az uraság lakott. Megkérdez egy embert, nem lehetne-e ebben a faluban valami szolgálatot találni?

- Lehet bizony - mondá az ember -, az uraság éppen most kergette el a kocsisát. Cudar, mérges ember, de ha van kendnek bátorsága, álljon bé hozzá.

Gondolta a Halál, legalább nem éhezik, nem sanyarog többet, ment egyenest az urasághoz, s beajánlotta magát. Az uraság egyszeriben felfogadta, s mindjárt megparancsolta, hogy reggel korán álljon elé a hintóval, mert a városba mennek vásárra.

Eléállt a Halál korán reggel, s mentek a városba. A város végén egy öreg koldusasszony üldögélt, s alamizsnát kért Isten nevében. A Halál elkacagta magát, s aztán a lovak közé csapott.

"Ugyan, min kacaghatott?" - kérdezte magában az uraság, de nem szólt semmit.

A városban, mire beértek, tenger nép gomolygott az utcákon, alig haladhatott elébb-elébb a hintó. Össze is akadtak egy másik hintóval, amelyben két uraság ült.

A Halál erre is elkacagta magát.

"Ejnye de különös legény ez - mondta magában az uraság. - Még kacag, ahelyett hogy káromkodnék!"

De most sem szólt semmit.

Aztán bementek egy vendégfogadóba, ott a lovakat a Halál bekötötte az istállóba, s õ is ment az urával a piacra. Itt az uraság csizmát vásárolt, s mikor nagy nehezen talált egy magának valót, a Halál ismét elkacagta magát.

Az uraság a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Gondolta magában: "Kacagj, bolond, kacagj, majd búra fordul a jókedved!"

Hanem este, odahaza, mégis elévette a kocsist, s megkérdezte:

- Ugyan bizony, mit kacagtál ma reggel, mikor a koldusasszony alamizsnát kért?

Felelt a Halál:

- Azt kacagtam, uram, hogy az a koldusasszony egy porgoló (fazék formájú cserépedény) pénzen ült, azon a pénzen, amit te elvesztettél, s lám mégis kéreget.

- Hát amikor azt a két urat láttad, mért kacagtál?

- Azért, mert ezeknek az uraknak ezelõtt harminc esztendõvel meghalt az édesanyjuk, s mégis az egyikbõl doktor, a másikból meg professzor lett.

- Hát amikor a csizmát vettem, mért kacagtál?

- Már hogyne kacagtam volna, mikor tudom, hogy úgysem viseled el azt a csizmát! Mert tudd meg, hogy én a Halál vagyok. Ennek elõtte harminc esztendõvel számkivetett az Úristen, amiért annak a két úrnak az édesanyját nem akartam meghalatni. Most azonban letelt a harminc esztendõ, s viszlek téged.

Megijedt az uraság szörnyûségesen.

- Miért viszel el?! Hisz én semmi rosszat sem követtem el!

- Hát amikor azt a szegény favágót megverted? Pedig az a pénzednek a színét sem látta. Annak a koldusasszonynak a fia találta meg, s te mégis félholtra verted a favágót, kilenc neveletlen gyermek kenyérkeresõjét. Készülj, mert viszlek a pokolba!

Készült vagy nem készült az uraság, vitte a Halál. És azóta nem is kedvez senkinek, válogatás nélkül visz ifjat, öreget, szegényt, gazdagot, koldust és királyt. Mert a Halálnak nincs sem füle, sem szeme: nem hallja a sírást, nem látja a szép ifjúságot...