Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Az arany nyílvesszõ

Benedek Elek

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy olyan kertje, amilyent még emberi szem nem látott.

Mert ez a kert - úgy tudjátok meg - csupa selyemfüvet termett.

De hiszen teremhetett, nem volt abban a királynak semmi öröme. Ami nappal termett, éjjel mind leette valami ménes, de hogy miféle ménes, azt senki lélek nem tudta.

Állítottak oda strázsát, nem egyet, de százat. Hanem éjjel tizenkét órakor csak fújni kezdett az álomszellõ, azzal lehullottak lábukról a strázsák, aludtak reggelig, mint a fekete föld.

Búsult a király, nem tudta már, mitévõ legyen. Egyszer aztán kihirdette az egész országban, hogy annak adja a leányát s fele királyságát, akárki fia-borja legyen, aki a kertet megõrzi.

Hiszen jöttek mindenfelõl, nemcsak az országból, de idegen földrõl is: hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények. De szégyenszemre mind haza is mehettek, mert egy sem tudott ébren maradni. Mindenkit levert lábáról az álomszellõ.

Volt a király országában egy szegény özvegyasszony, s annak egy derék, ügyibevaló fia. Híre volt ennek a legénynek hét pusztahatárban, még azon is túl, mert soktudó volt, s azt beszélték a népek róla, hogy a jövendõt is megmondja, amikor olyan kedve kerekedik.

Hát ez igaz volt-e, nem volt-e, azt nem tudom, elég az, hogy ez a legény is elindult szerencsét próbálni. Süttetett az anyjával hamuban sült pogácsát, azzal elindult, s meg sem állott, míg a király városába nem ért. Ment egyenesen a király színe elé, s jelentette, hogy egy élete, egy halála, megõrzi a selyemkertet.

- Jól van, fiam - mondá a király -, ezt már nekem sok ezeren mondták, de még egy sem õrzé meg. Hanem én neked is csak azt mondom, amit a többinek, hogy itt a kezem, nem disznóláb, neked adom a leányomat s fele királyságomat, ha megõrzöd a selyemkertemet.

Kimegy a legény a palotából, megy a kertbe. De amint a kapun be akar lépni, elejébe tippen egy egérke, s megszólítja:

- Áldjon meg az Isten, te jó legény, adj nekem egy falás kenyeret, reggel óta semmit sem ettem!

- Hát én hogyne adnék - mondá a legény -, nesze, te szegény egérke, egyél.

Elévette tarisznyájából a hamuban sült pogácsát, tört belõle egy jó darabot, s odaadta az egészet.

Megeszi ott mindjárt az egérke a pogácsát, s mondja a legénynek:

- No, te legény, jótétel helyébe jót várj! Sok-sok ezer legényt megállítottam én ez elõtt a kapu elõtt, s kértem, hogy adjanak egy falás kenyeret, de nem adott egy sem. Hát ha nem adtak, úgy is vették hasznát. Hallgass ide, te legény, tudom én, hogy miben jársz. Látod-e azt a kicsi hasadékot a kerítésen? Menj oda, sétálj a hasadék mellett, aztán ne félj, fújhat tõled az álomszellõ, el nem alszol. Éjfélkor majd jõ a tündérkirály ménese nagy dobogással, szörnyû nagy nyerítéssel. Te pedig ne csinálj semmi egyebet, csak dobd a ménes elé ezt az arany nyílvesszõt. Aztán lefekhetsz, alhatsz, reggelre úgy megnõ a selyemfû, hogy övig ér. Hanem azt megmondom neked, hogy addig meg ne nyugodjál, míg azt az embert el nem pusztítottad, akinél a nyílvesszõt megtalálod, máskülönben az pusztít el téged.

Megköszöni a legény az arany nyílvesszõt, elbúcsúzik az egérkétõl, aztán megy a hasadékhoz, s ottan sétál fel s alá.

Hát egyszer csak fújni kezd az álomszellõ. Eleinte a kerítés fölött, aztán a kerítés hasadékán keresztül is. Jön a ménes nagy dobogással, nyerítéssel: volt ott ezer aranyszõrû paripa, ha nem több. No de a legény nemigen számlálta, hanem fogta a nyílvesszõt, s a ménes elé dobta.

Azzal lefeküdt a kerítés tövébe, s úgy aludt, mint a bunda.

Jön reggel a király, nézi a kertjét, s szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Jönnek az udvarbéli népek is. Keresik a legényt, s hát ott fekszik a kerítés tövében. Felrángatják, talpra állítják, s kérdik tõle:

- Te õrzéd-e meg a kertet, hé?

- Biz' én, hé, nem is ti, hé! - felelt a legény.

De bezzeg másképp beszéltek vele mindjárt. Felkapták a legényt, s úgy vitték a király elé.

- Ember vagy, fiam - mondá a király. - Amit ígértem, meg is tartom, neked adom leányomat s fele királyságomat.

Mondja a legény:

- Köszönöm nagy jóságát, felséges királyom, de én addig meg nem házasodhatom, míg a nyílvesszõmet vissza nem kerítem.

Eleget marasztalta a király, de még a királykisasszony is, mert elsõ látásra megtetszett neki a legény, de a legény nem maradt. Azt mondta: menni kell, a föld fenekérõl is elékeríti azt a nyílvesszõt.

Hát jól van! A királykisasszony feltarisznyálta, s indult a legény a nyílvesszõ után.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, s mikor éppen a hetedik ország szélén járna, találkozik egy kocsissal, akinek nyílvesszõ volt a homlokában. Nézi, nézi, hát ez az õ nyílvesszeje. Kérdi a kocsist:

- Ugyan bizony, barátom, minek hordod a homlokodban azt a nyílvesszõt?

Feleli a kocsis:

- Hiszen nem hordanám én, csak ki tudnám húzni, de még nem akadt ember, aki kihúzza.

- Hát mit fizetsz, ha én kihúzom?

Ígérte a kocsis, fizet õ száz pengõt is szívesen.

- Nem kell nekem a pénzed - mondá a legény -, csak taníts meg mindenre, amit tudsz, mert úgy szemlélem a képeden, hogy te sokat tudsz.

- Jól van - mondá a kocsis -, mindenre megtanítalak, amit tudok, csak húzd ki a nyílvesszõt.

Megfogta a legény a nyilat, s úgy kirántotta, mintha ott sem lett volna.

Gondolta magában a kocsis: "No, megállj! Hát te vagy az a híres legény, aki a homlokomba dobtad a nyílvesszõt, hiszen majd megtanítalak én!"

Azután pedig hangos szóval azt mondja:

- Hát gyere, én mindenre megtanítlak, ami tudok, de azt elõre megmondom, hogy úgy megtanulj mindent, hogy többet tudj, mint én, mert különben vége az életednek.

- Jól van - mondta a legény -, csak menjünk.

Azzal elindultak ketten, s beértek egy rengeteg erdõbe. Volt ott az erdõben egymás mellett három nagy kazal fa, s azt mondja a kocsis:

- Ülj fel az egyiknek a tetejére!

Felül a legény, a kocsis meg alája gyújt. Úgy kiégett a fa a legény alól, hogy még a ruhája sem perzselõdött meg.

- No, tudsz-é annyit, mint én? - kérdi a kocsis.

- Dehogy tudok, dehogy tudok - felelt a legény.

Felülteti a második kazalra, azt is kiégeti alóla. De ennek még füstje sem volt, úgy elégett. Felülteti a harmadik kazalra, azt is elégeti, sem füstje, sem lángja nem volt.

Kérdi ismét a legényt:

- Na, tudsz-e annyit, mint én?

- Tudok-e? Tudok én tízannyit is! - felelt a legény.

Volt ott egy kis patak. A legény keresztülbucskázott a fején, s egy kis hal lett belõle. Azzal a patakba belefordult, s úszott lefelé nagy vígan. Uccu neki! A kocsis keresztülbucskázik a fején, lesz belõle egy nagy hal, s úszik a halacska után. De kicsi volt a patak, s nem tudott oly sebesen úszni, mint a halacska.

No, hanem egyszer csak a patak beleszakadt egy tóba. Ott már a nagy hal tudott jobban úszni. Szerencsére mire utolérte a nagy hal, már a túlsó parton volt a kicsi halacska, hirtelen kiugrott a tóból, keresztülbucskázott a fején, s jegygyûrû lett belõle.

Történetesen éppen arra sétált egy királykisasszony. Fölvette a gyûrût, s az ujjára húzta.

Megszólal a gyûrû:

- Felséges királykisasszony, most a tóból mindjárt kiugrik egy nagy hal, s egy szép úri legény lesz belõle. Kér téged szép mézesmázos szavakkal, hogy add neki a gyûrût, de te csak mondjad neki:

- Addig nem adom, míg ezen a tón keresztül olyan aranyhidat nem csinálsz, amilyet még emberi szem nem látott.

Úgy lett, ahogy a gyûrû mondta. Kiszökik a tóból a nagy hal, dali szép úri legénnyé változik, hogy a királykisasszony szeme bizony megakadott rajta, s kéri a gyûrût szép simándi, mézesmázos szavakkal. De a királykisasszony azt mondja:

- Neked adom szívesen, ha ezen a tón keresztül olyan aranyhidat csinálsz, milyet még emberi szem nem látott.

Azzal a királykisasszony hazament, s ahogy belépett a szobájába, kitágult az ujján a gyûrû, lekoppan a földre, s hát olyan szép legény válik belõle, hogy még szebb a másiknál.

Mondja a legény:

- Felséges királykisasszony, az a másik legény holnap eljön a gyûrûért. Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy mikor a gyûrût által akarod adni, ejtsd le a földre.

Még nem is szólhatott a királykisasszony, a legény keresztülbucskázott a fején, s ismét gyûrû lett belõle. A királykisasszony fel is húzta az ujjára.

Másnap reggel kinéz a királykisasszony az ablakon, s hát a szeme csak úgy káprázott a szertelen nagy fényességtõl: ott volt az aranyhíd a tó felett. De ha ott volt, jött az úri legény is, s kérte a gyûrût. A királykisasszony mindjárt le is húzta az ujjáról, de mikor által akarta adni, elejtette, s az - halljatok csodát! - egyszerre apró kásaszemekké változott.

Na hiszen, fogja magát az úri legény, keresztülbucskázik a fején, kakassá változik, s szedegetni kezdi a kásaszemeket.

Az ám, de abban a szempillantásban egy kásaszembõl kicsike bogárka lett, s az a kicsi bogár felmászott a falra, s ott felült egy puskának a sárkányára. Nem vette ezt észre a kakas, s mikor a kásaszemeket összeszedte, összeverte a szárnyát, s elkezdett kukorékolni.

- No, te nyílvesszõs legény, többet akartál tudni, de most a begyembe kerültél, szabadulj ki innét, ha tudsz!

Hiszen a kicsi bogárnak sem kellett több. Megnyomta a puska sárkányát, elsült a puska, s úgy meglõtte a kakast, hogy többet nem kukorékolt. Akkor nagy hirtelenséggel õ is kakassá változott, összeverdeste a szárnyát, s elkezdett kukorékolni.

- Kukurikú, tündérkirály kocsisa, többet tudtam, mint te, mert különben te pusztítottál volna el engem!

Azzal ismét legénnyé változott. Megköszönte a királykisasszonynak nagy jóságát s ment vissza az õ mátkájához.

Hej, volt nagy öröm! Csaptak olyan lakodalmat, hogy hét országra ment a híre, s olyan nagy volt a vigasság az országban, hogy hét esztendeig sem lehetett látni szomorú embert, csak egyetlenegy síró gyermeket láttam. Az is azért sírt, mert a tyúk kikapta a kezébõl a mákos kalácsot.

Aki nem hiszi, járjon utána.