Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Az aranyhajú királyfiak

Benedek Elek

Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy öreg király. Ez az öreg király egyszer egyet gondolt, s meghalt. Hát ha bizony meghalt, el is temették, az Isten nyugtassa meg, ott volt helyébe a fia, azt mindjárt meg is tették királynak. No, még ki sem hûlt az öreg király helye, elmegy az ifjú király az egyik hûséges inasával vadászni. Amint mennének egy nagy rengeteg erdõben, az inas meglát három eprészõ leányt. Úgy kellett lennie, hogy ezek is észrevették a királyt, s fel is ismerték, mert a nagyobbik ezt mondá:

- Jaj! Halljátok-e, leányok? Ha engem feleségül venne a királyúrfi, egy aranymotollát adnék neki.

A második ezt mondá:

- Ha engem venne el, én egy orsó aranyfonalat adnék neki.

A kisebbik meg azt mondá:

- Csak venne el engem, tudom, Istenem, nem bánná meg: két aranyhajú gyermekkel áldanám meg!

Hallá ezt az inas, odamegy a királyúrfi színe elé, s mondja:

- Felséges királyúrfi! Hallá-e, hogy mit beszélt amarra az a három leány?

- Nem én - felelt a királyúrfi -, ugyan bizony mit?

Elmondja az inas, amit hallott.

A királyúrfi azt monda, hogy ennek fele se tréfa, avval elment a három leányhoz, s kérdi tõlük:

- Melyik mondá közületek, hogy két aranyhajú gyermekkel áldana meg?

- Azt bizony én találám mondani, instállom - felelt a kisebb leány.

- No, ha te mondád, jere velem, ez órától fogvást feleségem lesz te!

Avval szépen karon fogta, hazavitte, megesküdött vele, hogy csak ásó, kapa válassza el tõle.

Hej, volt, uramistenem, lakodalom a király udvarában olyan, hogy eligente-elig szakadhata vége. Táncolt még a lábatlan koldus is, csak az udvarbeli vén boszorkányt ette a méreg s a bosszúság. Mert, hogy szómat össze ne keverjem, még az öreg király mellett szolgált egy vénasszony, egy ördöngös szüle; ennek is volt egy szép leánya, s azt hitte, hogy valami ördöngös praktikával megmaszlagosítja a királyúrfi fejét, s hátha még feleségül veszi az õ leányát. Ez az ördöngös szüle, amíg a többiek ettek-ittak, vígan voltak, mindig rosszban törte a fejét.

No, telik-múlik az idõ, egyszer csak a királynak háborúba kell mennie. Elbúcsúzik a feleségétõl nagy keservesen, s erõsen a szívére köti, hogy írja meg neki, ha gyermekei lesznek, akármilyenek legyenek. Sokáig, sokáig oda volt a király, s eközben a feleségének olyan gyönyörûséges két aranyhajú gyermeke született, mint két aranyalma. Hanem az ármányos lelkû, ördöngös szüle már elõre kerített egy árokból két kutyakölyket, s addig ügyelõdött, addig forgolódott a királyné ágya körül, hogy a két kutyakölyket odalopta, az aranyhajú két szép gyermeket pedig elvitte a nagy folyóvízhez, s belévetette.

Aj, édes Jézusom! Búsult szegény királyné, hogy neki ilyen rusnya állatgyermekei születtek, de mit csináljon, mégis megírta az urának, ha nem tudom, mi lelné is miatta. Kapja a levelet a király, erõsen megszomorodik szívében, félbehagyja a háborúzást, s meg sem állott hazáig. Volt, istenem, szörnyû patália! Hogy milyen rútul rá is szedé õt ez a fejérnép! Mindjárt megfogatta, kihúzatá ágyából a királynét, elvitette a vadaserdejébe, ott derékig a földbe ásatta, s meghagyta a cselédeknek, hogy ha arra járnak, köpdössék, csúfolják, s száraz kenyérnél egyebet ne adjanak neki. Jó az is az éhenhalástól.

Aközben a két aranyhajú gyermeket nem hagyta el a jóságos Isten. A víz kivetette a túlsó partra, a jó meleg fövénybe, annak a melegségében felnõttek, derék nagy fiúk lettek. Azt mondja egy reggel az egyik legényke:

- Hallod-e, testvér, álmot láttam az éjszaka.

- Ugyan mit, testvér?

- Hát hozzám jött egy fehér szakállú ember, s azt rebegte, hogy nem vagyunk mi olyan ágrólszakadt teremtések, mint ahogy gondoljuk.

- Hogyhogy, testvér?

- Hát így s így. Mi királyfiak vagyunk, hanem mikor megszülettünk, egy ördöngös szüle a vízbe vetett, a helyünkbe két kutyakölyket tett, s az apánk nagy bosszúságában derékig ásatta az édesanyánkat a vadaskertben.

- Ejnye, hékám, az Isten istenem ne legyen, ha én is éppen ezt az álmot nem láttam! Egyszeriben induljunk útnak!

Felszedelõzködnek, útnak erednek. Mennek, mendegélnek, s másnap reggelre abba a városba érnek, hol születtek. Éppen templomba harangoztak, s gondolják, hogy õk is bemennek, úgysem imádkoztak még templomban. Hátha megszállja õket ott a szentlélek, s elvezeti az édesanyjukhoz. A templomban volt a király is, s meglátja a két aranyhajú legénykét. Úgy rajtok feledte a szemét, hogy le sem vette, míg a pap áment nem mondott. Amint a nép omlott ki a templomból, a király odament a legénykékhez, s meghívta magához ebédre. A legénykék megígérték, a király pedig elõreszaladt, megparancsolta a szakácsnénak, hogy ugyan jól készítsen, mert szép vendégei lesznek.

Meghallja ezt az ördöngös szüle, kisiet a kapu elé az utcára, s hát uramteremtõm, jó messzirõl lát két olyan aranyhajú legénykét, hogy ragyog tõlük az utca.

"Akasszanak fel, ha nem a királyné gyermekei!" - mormogá magában. No, már most mit csináljon, merre forduljon. Õ bizony eleikbe fut, megállítja, körülvizitálja, összecsapdossa a tenyerét, s azt mondja:

- Jaj de szépek vagytok, fiaim! Jaj, de szépek vagytok! De Isten, Krisztus úgy segéljen, hogy még hétszerte szebbek lennétek, ha elmennétek a Nap barlangjához, s a Nap mosdóvizével megmosdanátok.

A legénykék összenéznek, s gondolják magukban:

A' bizony nem is volna rossz, akkor még jobban megszeretne a király. El is indulnak, mennek, mendegélnek hetedhét ország ellen, hegyen-völgyön által, hogy fölkeressék a Nap házát.

Amint így mennek, mendegélnek, találnak egy kis házikót. Bemennek oda, s hát a góc alatt egy nagy könyvbõl olvasgat az õsz öregember.

Köszönnek neki:

- Szerencsés jó napot adjon isten, öregapó!

- Adjon isten, fiaim! Hát ti miféle járásbeliek vagytok?

- A Nap házát keressük, öregapó, hogy a Nap mosdóvizével megmosdjunk, s kiedet kérdenõk meg, hogy útbaigazítson.

- Éppen jó helyen jártok, fiaim, én vagyok Szent Péntek. Csak fogadjátok meg, amit mondok, mert a Nap házának nagy titka van, ott vesztek, ha szavamat nem fogadjátok. Hát tudjátok meg, fiaim, hogy a Nap háza mindennap tizenegy órakor nyílik meg, s csak addig van nyitva, míg kilencvenkilencig olvashattok. A háznak több rejteke van. Ahogy bémentek, az elsõ rejtekben van egy kád rézpénz, a mellett ül egy vén szüle, aki erõsen csalogat titeket, hogy rakodjatok meg a pénzbõl, de ti reá se hallgassatok, mert az ördöngös vénasszony csak azért csalogat, hogy megkéssetek, s mikor az idõ reá telt, bécsapódjék a Nap ajtaja a hátatok megett. A Nap mosdótálja ott van mindjárt legelöl, nagy hirtelen mosdjatok meg benne, s fussatok ki!

Megköszönik szépen a királyfiak a jó tanácsot, s azzal elindulnak a Nap házához. Éppen jókor érkeztek, mert a Nap kapuja egyszeriben megnyílt elõttük, s õk bementek. Hívja a vénasszony:

- Jertek, fiaim, jertek, van itt pénz elég, vegyetek belõle!

De a fiúk ügyet sem vetettek rá, nagy hirtelen megmosdottak, kifutottak.

Hát, teremtõ szent Istenem, csakugyanvalóst hétszerte szebbek lettek, mint annak elõtte valának!

Ezalatt pedig a király hiába várta õket, s a királynét, szegényt, köpdösték, csúfolták...

Másnap megint elmennek a templomba a fiúk. A király is ott volt, most még inkább eltelt a nagy gyönyörûséggel. Tüstént odafutott a szép fiúkhoz, másodszor is meghívja ebédre, s megint csak elõrefutott megparancsolni a szakácsnénak, hogy ugyan jól fõzzön, mert szép vendégei lesznek. Megtudja ezt a vén ördöngös szüle, kiáll az utcakapuba, s úgy várja bé ott a legénykéket. Azt mondja nékik:

- Szépek vagytok, szépek, ugyan szépek vagytok, de még tízszerte szebbek lennétek, ha a Nap kendejével megtörülköznétek.

Gondolják ezek magokban: "Annál jobb, mennél szebbek leszünk, annál erõsebben megszeret a király."

Azzal elindultak, s felkeresték Szent Pénteket, hogy adjon ismét tanácsot.

Azt feleli Szent Péntek:

- Szívesen megtenném, édes fiaim, de a Nap kendeje titkát Szent Szombat tudja, ahhoz menjetek tanácskérõbe.

Jól van, elmennek Szent Szombathoz. Hát õ is olvas egy rengeteg nagy könyvbõl a góc alatt. Szerencsés jó napot kívánnak neki, s elmondják, hogy mi járatban vannak.

- Jó helyen jártok, fiaim - mondá Szent Szombat -, csak menjetek el a Nap házához tizenegy órakor. Az elsõ rejtekben tudjátok már, hogy mi van, ott meg se álljatok, a második rejtekben van egy kád ezüstpénz, a mellett ül egy ifjú asszony, csalogat, hogy menjetek oda, de rá se hallgassatok, hanem ott van az ajtószegen a Nap törülközõkendeje, azzal hirtelen törülközzetek meg, s szaladjatok ki.

Megköszönik a fiúk a jó tanácsot, s elmennek a Nap házába. Bemennek az elsõ rejtekbe, hívja a vén szüle, de õk ügyet sem vetnek reá, továbbmennek a második rejtekbe, hát ott van a szép ifjú asszony, csalogatja mindenféle szép szavakkal, de erre sem hederítnek, csak nagy hirtelenséggel megtörülköznek a Nap törlejével, s azzal kifutnak.

Ezalatt a király hiába várta ebédre az aranyhajú legénykéket, a királynét pedig köpdösték, csúfolták...

Másnap megint templomba mentek az aranyhajú legénykék, s a király ekkor is ott volt, s meglátta õket. Odamegy, számon kéri, hogy mért nem jöttek el ebédre, már kétszer nem állottak szavuknak. A legénykék ötöltek-hatoltak, hogy ilyen meg olyan nagy dolguk került útközben, de most már "Isten szentúgysegé'n" elmennek, ha õfelsége parancsolja. A király harmadszor is meghívta, ismét elõresietett, hogy a szakácsnénak adja ki a rendeletet, mert most igazán lesznek vendégei, de még milyen szépek!

Hanem az ördöngös vén szüle meghallotta a király beszédjét, kifutott az utcára, s az aranyhajú legénykéket megállította.

- Jaj, lelkem, gyermekeim, be szépek vagytok! De még százszorta szebbek lennétek, ha megnéznétek magatokat a Nap tükrében!

Gondolják a legénykék, hogy ha már ennyiben van, még ezt is megteszik. Ha már így is olyan erõsen megszerette a király, hát akkor még hogy megszereti! Egyszeriben el is indulnak Szent Szombathoz tanácsot kérni. Bémennek Szent Szombathoz, elémondják, hogy mi járatban vannak, de az öreg azt mondja, hogy õ ebben a dologban nem tud semmit tenni, hanem menjenek Szent Vasárnaphoz, õ eligazítja õket.

Elmennek Szent Vasárnaphoz. Hát ott olvas a góc alatt egy rengeteg nagy könyvbõl.

- Adjon isten szerencsés jó napot, Szent Vasárnap öregapó!

- Adjon isten nektek is, aranyhajú legénykék, hol jártok, hol még a madár se jár?

Elmondják, hogy miért jöttek, miben fáradoznak.

- Jó helyen jártok, édes fiaim - mondá nekik Szent Vasárnap -, csak hallgassátok meg, amit beszélek, mert különben ott vesztek. Tizenegy órakor nyílik a Nap ajtaja, akkor bémentek; az elsõ rejtekben van egy kád rézpénz, mellette ül egy öregasszony, a másodikban egy kád ezüstpénz, mellette ül egy szép ifjúasszony, harmadik rejtekben van egy kád arany, a mellett pedig egy szép leány ül. Mind a három csalogat, hívogat, hogy vegyetek a pénzbõl, de ti meg se álljatok, hanem nézzétek meg magatokat a Nap tükrében nagy hirtelen, azzal forduljatok s szaladjatok kifelé, mint a sebes szél!

Megköszönik a jó tanácsot Szent Vasárnapnak, elsietnek a Nap házába, s tizenegy órakor befutnak. Hívja az öregasszony, ügyet sem vetnek rá; hívja az ifjú asszony, arra sem; az ifjú leány, még arra sem, hanem futnak egyenest a tükörhöz, belepillantanak, s nagy hirtelen sarkon fordulnak. De az ifjú leány olyan mézesmázos beszéddel csalogatta, hogy az egyik legényke nem tudta megállani, s visszatekintett az ajtóból. Egy kicsit a szép leányon felejtette a szemét, s mikor az ajtón kilépett, éppen akkor csapódott bé, s a kandi legénynek lecsapott egy jó darab húst az egyik sarkából.

Ezalatt a király hiába várta az aranyhajú legényeket, a királynét pedig köpdösték, csúfolták...

Másnap megint elmennek a templomba, de már ekkor megfogta a király, s azt mondta nekik:

- Az apátokat csaljátok meg többet, hé, de engemet nem! Most velem jöttök ebédre!

Azzal felültette aranyos hintajába, s úgy vitte a legénykéket palotájába.

Az ördöngös szüle majd megpukkadt nagy mérgében, hogy már többet nincs hatalma az aranyhajú legénykéken. Meg is ijedt erõsen, hátha kitudódik valamiféleképpen ördöngös praktikája. Gondol erre, gondol arra, hogy mit csináljon, mert most már "elég a köles" neki, ha valamit ki nem fundál. Egyszerre csak eszébe jutott, hogy majd elvállalja a fõzést a szakácsnétól. Az bizony oda is engedte neki szívesen, mert már ugyancsak elég része volt a fõzésben.

No, asztalt terítenek, a király s a két aranyhajú legényke mellé telepednek. Ott játszadozott a két kutya is, akiket az ördöngös szüle az aranyhajú legénykék helyébe tett volt. Behozzák a levest, merít a király belõle, s kínálja a legénykéket is. Feláll az egyik, s azt mondja:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én nem eszem a levesbõl, mert attól félek, hogy méreg van benne.

Megijed a király, de nem akarja hinni a dolgot. Azt mondja a legényke, hogy próbálják meg a kutyákon.

Megpróbálják, adnak nekik egy-egy tányérral, azok fel is locsták egy szempillantásra, s mindjárt szörnyet döglöttek. Hívatják a szakácsnét, kérdi a király:

- Ki tett mérget a levesbe?!

Azt feleli a szakácsné, hogy a vén szüle tehette, mert az fõzött helyette.

Ismét csak feláll a legényke, s elmondja, hogy mit beszélt neki álmában egy õsz hajú s õsz szakállú ember.

Aj, uramteremtõm, megörül a király, felszökik az asztal mellõl, összevissza csókolja az aranyhajú legénykéket, még sírt is örömében, hogy mégsem a kutyák az õ gyermekei, hanem ezek a szép aranyhajú legénykék.

Mindjárt kiadta rendeletbe, hogy a vén boszorkányt lófarkához kössék, a városon végighurcoltassák, azután a testét négyfelé vágják, s tegyék ki a vár négy kapujára.

Azzal ismét asztalhoz ültek. De a szószóló legényke azt mondta most, hogy õk bizony addig egy béfaló falást sem esznek, míg az anyjuk is velük nincs. Nem is ettek, de a király sem, hanem egyszeriben elérendelte a hintaját, a vadaskertbe hajtatott, a szerencsétlen királynét kiásták a földbõl, szépen fölöltöztették, s a király sírva kérte: felejtse el az õ nagy kegyetlenségét.

Csaptak aztán olyan vendégséget, hogy híre ment hét országon túl, s azótától fogvást olyan boldogul élt az egész királyi família, hogy ma is élnek, ha meg nem haltak.