Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

Erõs pali

Benedek Elek

Volt egyszer egy szegény asszony, s annak három szép leánya. De hiába voltak szépek is, jók is, még táncba sem vitték a falubeli legények. Hanem egyszer, mit gondolt, mit nem három szegény legény, beállítottak a szegény asszony házához, köszöntek illendõséggel, s kérték, hogy engedje el a három leányát egypár táncnak az eljárására, aztán hiba nélkül hazahozzák õket.

Azt mondta a szegény asszony:

- Én jó szívvel elereszteném, hadd táncoljanak egyszer õk is, de ti is szegények vagytok, s ha el találnának veszni, nem tudnátok megfizetni az én nagy káromat.

A szegény legényeknek ez a beszéd éppen elég volt, úgy elmentek, hogy többet a ház felé sem néztek. Hanem jött utánuk három gazdag legény, s ezekkel már elengedte a leányait a szegény asszony.

Egy nagy csûrben táncolt a falu fiatalsága, szólt a muzsika, hogy zengett belé a helyiség, a legények is szót adtak a táncnak, de egyszerre csak mintha kettényisszentették volna a húrokat is, a legények torkát is, hirtelen nagy csöndesség lett. Rettentõ nagy fergeteg kerekedett, hullott a záporesõ, mintha dézsával öntötték volna, csapott le az istennyila mindenfelé, s legények s leányok mind hazaszaladtak. Csak a három szegény leány maradt a csûrben, nem volt, aki hazakísérje õket. Mikor a fergetegnek vége szakadt, a legények s a leányok visszamentek a csûrbe, de már a három szegény leány nem volt ott. Nem voltak azok otthon sem, de a faluban sem. Tûvé tettek falut, mezõt, erdõt: sehol nem találták.

Bezzeg hogy nem találták, mert a szörnyû nagy fergetegben felkapta a lidérc, s elvitte õket hetedhét országon is túl.

Hiszen a három gazdag legény fizetett a szegény asszonynak háromszáz pengõ forintot, de azzal az õ megkeseredett anyai szívét meg nem vigasztalták: sírás volt éjjele-nappala a szegény asszonynak, s lefektében-felkeltében azon imádkozott, bárcsak a jó Isten a három leány helyett egy fiút adna neki.

Hát addig imádkozott a szegény asszony, míg a jó Isten csakugyan meghallgatta.

Egyszer, éppen Péter-Pál napján, amint jött hazafelé a templomból, az út közepén egy kéthetesforma szép, erõs fiúcskát talált. Fölvette a fiúcskát a porból, hazavitte, aztán kérdezõsködött mindenfelé, hogy vajon kié lehet az elveszett gyermek, de nem akadt sem apja, sem anyja. Hej, hogy örült ennek a szegény asszony! Hiszen ezért imádkozott õ annyit a jó Istenhez. Mert hogy Péter-Pál napján találta a fiút, megkereszteltette Pálnak, s olyan erõs szeretettel dajkálta, mintha szívérõl szakadt édes gyermeke lett volna.

Na, telt-múlt az idõ, Pali nõtt szépen, s olyan erõs legényecske cseperedett belõle, hogy a falubeli gyermekeket csak úgy fél kézzel verte földhöz. Már a gyermekek nem is mertek vele birkózni, de még a nagy legények sem, s Pali, hogy nem akadt más, akin az erejét megpróbálja, nekiment az állatoknak is, a nagy ökröket csak fölkapta a földrõl, s dobta jobbra-balra.

Egyszer éppen egy szegény asszonynak a tehenét kapta föl s lódította félrébb, s ez a szegény asszony azt mondta neki:

- Te is jobban tennéd, ha míg az állatokat kínozod, a leánytestvéreid után mennél, s hazakerítenéd!

Hazamegy Pali tüstént, ahogy ezt hallja, s kérdi az anyjától:

- Édesanyám, mondja csak, voltak-e nekem testvéreim?

- Dehogy volt, fiam, dehogy volt! - mondá az anyja.

Nem merte megmondani az igazat, mert attól félt, hogy Pali utánuk megy, s belõle is kifogy.

Hát ez annyiban maradt, de most már egyre utánakiabáltak Palinak, hogy: jobb volna, ha a leánytestvérei után menne! Addig faggatta az anyját, hogy mégiscsak megmondá az igazat.

- Úgy biz' a, édes fiam, volt három leánytestvéred, de azokra hiába ne is gondolj, mert bizonyosan lidércek vitték el, mikor az a nagy fergeteg volt.

Beszélhetett a szegény asszony Palinak, hogy ne veszítse el szép fiatal életét, maradjon veszteg: Palinak nem volt többé maradása. Azt mondta az anyjának:

- Hiába, ne is beszéljen le, édesanyám, mert addig nem nyugszom, míg a testvéreimet vissza nem hozom. Süssön az útra egy pogácsát, s cseppentsen belé a tejébõl egy cseppet, hogy ha majd a leányok megkóstolják, érezzék meg, hogy az édesanyjuk tejével van sütve. Aztán Istennek ajánlom kigyelmedet.

Mit volt mit tenni, sütött a szegény asszony pogácsát, cseppentett belé a maga tejébõl, s Pali még aznap elindult világgá.

Ment, mendegélt Pali hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken által. Amint ment, mendegélt egy rengeteg nagy erdõben, erõsen eltikkadt a szomjúságtól, s addig bolyongott, míg egy patakra nem talált. De hiába talált, mert ennek a pataknak olyan zavaros volt a vize, mintha csak szakadt volna a záporesõ, pedig tiszta szép idõ volt. Nem tudta elgondolni, hogy mi lehet ennek az oka, ment följebb, följebb a patak partján, s hát ott ül a patak fejénél egy nagy erõs, magas ember, s csak úgy jókedvébõl morzsolgatja a rengeteg nagy sziklákat a patakba.

Nagyot rikkant Pali:

- Hé, atyafi, hé! Mi dolog ez? Minek zavarod fel a vizet?

- Annak s egyébnek! - felelt az ember nagy kurtán.

- No hiszen, mindjárt megtanítlak én emberségre.

- Csak lassan a testtel, öcsém! Tudd meg, hogy én a Kõmorzsoló vagyok.

- No bizony, ha te a Kõmorzsoló vagy, én meg az Erõs Pali vagyok, s mindjárt meg is mutatom az erõmet.

Mindjárt összefogództak, hányták-vetették egymást, arra-erre, elébb-hátrább, s egyszer aztán úgy csapta földhöz Pali a kõmorzsoló embert, hogy istenesen megnyekkent belé.

- No, most kezemben az életed - mondta Pali.

- Hagyd meg az életemet, Erõs Pali, s szolgád leszek, míg élek! - könyörgött a Kõmorzsoló.

Jól van. Pali meghagyta az életét, aztán elindultak ketten, s meg sem állottak, míg a föld köldökéig nem értek. Az ám, éppen a föld kellõs közepéig. Itt volt az a lik, amelyiken le lehetett menni az alsóvilágba. Hanem ezen a likon akkora nagy szikla volt, hogy még Pali sem tudta félrebillenteni. Na, ez nem volt nagy baj: a Kõmorzsoló lemorzsolgatott belõle annyit, hogy ketten félretaszíthatták, akkor aztán kerítettek egy véghetetlen hosszú kötelet, s azon Pali leereszkedett. Elébb azonban megparancsolta a Kõmorzsolónak, hogy hét esztendeig várjon a liknál, s ha addig alulról meg nem rándítja a kötelet, ne várja többet: bizonyosan elpusztult valahol.

Ment, mendegélt Pali az alsóvilágban, s estefelé meglátott egy asszonyt, amint éppen vizet merített a kútból. Nézi, nézi, s hát ez az asszony csudálatosan hasonlít az õ anyjához. Köszönti az asszonyt, s kérdi, vajon nem az õ nénje-e?

- Én nem lehetek a te nénéd - mondja az asszony -, mert mikor a lidérc elrabolt, nem volt nekem fiútestvérem.

- Már akár volt, akár nem, úgy szemlélem, hogy testvérek vagyunk. Csak kóstold meg ezt a pogácsát!

Megkóstolja az asszony a pogácsát, s hát egyszeriben megérezte, hogy az anyja tejével van sütve.

Hej, Istenem, nem tudta, mit csináljon szertelen nagy örömében! Ölelte, csókolta Palit, bevezette a házukba, de mindjárt el is akarta rejteni az ágy alá, mert félt, hogy ha hazajõ az ura, a lidérc, megöli Palit.

- De már azt nem teszem - mondá Pali -, hogy ágy alá bújjak!

Abban a szempillantásban nagyot döndül a ház oldala, kiszaladnak, s hát egy hétmázsás buzogány fekszik a földön.

- Hát ezt ki dobá ide? - kérdezte Pali.

- Ezt az én uram - felelt a nénje -, mégpedig hét mérföldrõl.

Fölkapja Pali a buzogányt, s úgy visszadobja, hogy éppen a lidércnek a lova elé esett. Meg is botlott benne a ló, s visszahõkölt nagy horkolással.

- Nye, te, nye - rikkantott a lidérc -, száz esztendeje járok rajtad, s még sohasem botlottál meg!

Aközben meglátja a buzogányát, fölkapja a földrõl, megsarkantyúzza a lovát, s repült haza, mint a szél, még annál is sebesebben, de még a gondolatnál is sebesebben.

Pali kint állott az udvaron, s fogadta:

- Jó estét, sógor!

- Adj' isten, sógor! No, csakhogy idejõvé, most három éjjel s három nap mindig vigadunk.

- Nem lehet, sógor - mondá Pali -, mert nekem még Virágos vitézhez kell mennem, hogy megkérdezzem tõle, mért sír mindörökké s mért nem kacag sohasem az õ húga.

- Jól van, sógor, csak eredj, de ha visszajössz, hozz nekem egy aranyalmát a Virágos vitéz háza elõl.

- Hozok, sógor, hozok.

Továbbment Pali, s másnap megtalálta a másik leánytestvérét, harmadnap a harmadikat. Ezeknek is lidérc volt az uruk, s ezek a lidércek is mind azt kérték Palitól, hogy hozzon egy aranyalmát a Virágos vitéz háza elõl.

Ment, mendegélt Pali, s rengeteg erdõbe ért. Amint megy, meglát egy embert egy nagy fának a tövében. Ott feküdt s aludt, a lova meg a fához volt kötve, a kardja pedig egy hajszálon lógott a feje felett egy ágon. Nézi, nézi Pali az alvó embert, s gondolja magában, ez bizonyosan Virágos vitéz lesz, mert õróla hallotta, hogy amikor alszik, mindég lóg egy hajszálon a kardja a feje felett. Lefeküdt Virágos vitéz mellé, s elaludt õ is, de Virágos vitéz hamarább felébredt, s csak elcsodálkozott, mikor látta, hogy egy legény fekszik mellette.

"No, ezt most megölhetném - gondolja magában Virágos vitéz -, de nem ölöm meg, mert õ sem bántott engem."

Egy kevés idõ múlva felébredt Pali is, s egyszeriben összebarátkoztak. Virágos vitéz elvitte Palit a házához, s hát csakugyan úgy volt, ahogy Pali hírbõl hallotta: a Virágos vitéz húga mindég sírt, és sohasem kacagott.

Kérdi Pali a leánytól:

- Mondja meg nekem, mért sír mindig, és sohasem kacag!

Felelte a leány:

- Azért, mert a bábám, aki egy vén boszorkány, amint megszülettem, kivette a tüdõmet, s addig nem is kacagok, míg valaki vissza nem teszi.

Pali meg sem pihent, indult, hogy elékerítse azt a vén boszorkányt, ha a föld feneke alól is. Három nap s három éjjel folyton-folyvást ment az erdõben, de még csak egy élõ lelket sem látott. Meg is éhezett, meg is fáradott erõsen, egy nyulat, amint elõtte szaladt, meglõtt, egy nagy fa alá tüzet rakott, s sütni kezdette a nyulat.

Egyszer csak hallja, hogy valaki reszket, didereg a feje fölött, s mind azt mondja nagy fogvacogással:

- Ja-aj, de fá-ázom! Ja-aj, de fá-ázom!

Felszól Pali a fára, de fel sem nézett, hogy ki van ott.

- Ha fázol, jere le, s ülj a tûz mellé!

- Lemegyek, ha az egyik hajszálat, mit ledobok, a kardodra s a másikat a puskádra kötöd.

- Jól van, jól, csak gyere le!

Hát éppen az a vén boszorkány volt a fán, akit Pali keresett. A boszorkány ledobta a két hajszálat, s ahogy Pali rákötötte az egyiket a kardjára, a másikat a puskájára, leereszkedett a fáról, s lekuporodott a tûz mellé. Egyszerre csak elékap, honnét, honnét nem, a jó Isten tudja, egy varangyosbékát a vén boszorkány, nyársra húzza, a tûz fölé tartja, s amint csepegett a zsír a békából, mindig pusmogta magában:

- Békát sütök, nyúlhúst eszem...

- Eszel, ha adok! - mondta Pali foghegyrõl.

De a vén boszorkány csak mondta tovább:

- Békát sütök, nyúlhúst eszem - s mikor a nyúl jó piros-ropogósra sült, a békát úgy a Pali arcához csapta, hogy a szeme is majd kiszökött. Aj! felszökik Pali a tûz mellõl, kap a kardja meg a puskája után, de - hallgassatok csak ide! - a kard is, a puska is hajlós fává változott a vén boszorkány haja szálától. No, nem ijedt meg Pali, két kézre kapta a boszorkányt, s úgy megrázta, hogy ... na mit gondoltok, mi történt vele? Abban a szempillantásban mindenféle csúszó-mászó állattá változott a vén boszorkány. De annyi volt, hogy Pali alig gyõzte szertetaposni. Akkor a csúszó-mászó állatokból ismét boszorkány lett, s elévett minden ördögi praktikát, amit csak tudott, de nem tudott kiszabadulni a Pali keze közül. Akkor könyörgésre fogta, s ígért mindent Palinak, csak hagyja meg az életét.

- Nem kell nekem semmi egyéb ezen a világon, csak add elé a Virágos vitéz húgának a tüdejét.

- Megtalálod - mondta a vén boszorkány - a kapujok bal sarkánál. Ott van elásva egy kis ládikóban.

- Indulj elõttem, vén boszorkány! - rikkantott Pali, s akart, nem akart, menni kellett a boszorkánynak a Virágos vitéz kapujáig.

Ott csakugyan megtalálták a leány tüdejét egy kis ládikóban. Visszatették egyszeriben, s hát - halljatok csudát! - a leány abban a szempillantásban elkacagta magát.

De bizony ha elkacagta magát, Pali meg is kérte mindjárt a leány kezét. Bezzeg hogy adta szívesen Virágos vitéz, s ment hozzá szívesen a leány is. Hét puszta határban sem talált volna különb legényt.

Ott mindjárt nagy lakodalmat csaptak, s lakodalom után elindult Pali a feleségével hazafelé. De elébb szakasztott három aranyalmát a három lidérc sógornak. Mikor megérkeztek az elsõ sógorhoz, az volt ennek az elsõ szava:

- No, sógor, hoztál-e aranyalmát a Virágos vitéz háza elõl?

- Én igen, sógor, itt van, ni!

De amint át akarta adni az almát, leejtette, mintha csak történetesen ejtette volna le. A lidérc utánakapott az almának, de Pali is a kardjának, s úgy lenyisszentette a lidérc sógor nyakát, hogy attól ugyan mehettek tovább bátorsággal.

A második és a harmadik sógorral éppen így tett Pali, akkor aztán a feleségével s a három leánytestvérével ment a likhoz.

Hej, még csak most jutott eszébe, hátha eddig letelt a hét esztendõ, s a Kõmorzsoló nem vár reá. Akkor aztán itt maradhatnak, míg a világ s még két nap. De áldott szerencsére a hét esztendõbõl még hibádzott egy nap, s a kötél ott lógott a lik aljában.

Elõször az idõsebb leánytestvérét húzatta fel, azután a középsõt, harmadiknak magát, nehogy a Kõmorzsoló megcsúfolja. Mikor aztán fent volt, felhúzták a kisebbik testvérét s a feleségét egyszerre. Megköszönte a Kõmorzsolónak, hogy olyan hûséges szolgája volt hét álló esztendeig, aztán meg sem állottak, míg a falujokba nem értek.

Jaj, Istenem, örült a szegény asszony, mikor meglátta Palit a feleségével s három leányát! De még csak ezután volt nagy öröme. Mert - halljatok csudát! - Pali letette a földre a három aranyalmát, egyre rásuhintott egy vesszõvel, s ragyogó, fényes aranypalota lett belõle; rásuhintott a másik kettõre is, s azokból két aranyalmafa lett. Termett azokon annyi aranyalma, hogy a szem nem gyõzte belepni.

Volt pénz most annyi, hogy nem tudták, mennyi. Akadt a három leánynak is három úrfi legény kérõje, s csaptak olyan lakodalmat, hogy hetedhét országról jártak el a csudájára.

Én is ott jártam, erõsen megcsudáltam, aztán megfordultam, s hazáig meg sem álltam.