Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A három aranygyûrû

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, egyszer egy király, s annak egy szép fiacskája.

Özvegyember volt a király, s a tanácsadó nagy urak addig beszéltek, hogy így meg úgy, asszony nélkül nem lehet a ház, anya nélkül a gyermek, hogy õ bizony feleségül vette az özvegy burkus királynét.

Az özvegy királynénak is volt egy fiacskája. De bezzeg míg a maga fiát drága szép aranyos gúnyákban járatta, mosdatta, fésülte, cicomázta, a király fiára ügyet sem vetett, csak úgy lógott a rongy a testérõl, piszkos volt, mocskos volt a szegény fiú. Megesett a szíve rajta mindenkinek, aki ránézett.

Nem tetszett a királynak ez a dolog. Meg-megkérdezte a királynét, mi az oka, hogy az õ fia olyan rongyos, piszkos, a királyné fia pedig mindig tiszta.

- Ó, lelkem, uram - mondta a királyné -, olyan a fiúnak a természete. Hiába mosdatom, hiába öltöztetem, belefekszik minden piszokba, s ha vasból csináltatnék neki gúnyát, azt is elszaggatná.

Addig s addig beszélt a királyné, hogy a király szíve elidegenedett tulajdon édes fiától, s azt mondta egyszer:

- Hát bizony, ha így van, nem is nevelek én királyt ebbõl a fiúból. Hadd menjen ki a mezõre, õrizze az aranyszõrû juhnyájamat, legalább nem kell drága pénzen pásztort tartanom.

Ahogy mondta, úgy is tett. Botot a kezébe, tarisznyát a nyakába, kezére adták a nyájat, s ment a szegény királyfi nagy búval, bánattal a mezõre. De a gonosz lelkû királyné száraz, penészes kenyérnél egyebet nem tett a tarisznyába. Még azt a kenyeret is megöntözte ecettel, s a szegény fiú úgy lesoványodott, hogy a csontja is zörgött.

Így volt ez egy hétig, kettõig. Akkor aztán a királyfi egyet gondolt, ott hagyta a nyájat, s elindult világgá.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, s estére kelve rengeteg nagy erdõbe ért.

Búsult a királyfi, nagyokat sóhajtott: "Istenem, Istenem, mi lesz itt velem?! Le sem is fekhetem, megesznek itt a fenevadak!"

Amint így sóhajtoz, megszólal valaki a feje fölött:

- Ne búsulj, királyfi, nem lesz neked itt semmi bántódásod, csak gyere, s mássz föl erre a fára!

Fölnéz a királyfi, s hát azon a fán, ahonnét a beszédet hallotta, egy kicsi ház van, s annak az ablakában gyertya világol.

Nem sokat gondolkozik, fölmászik a fára, bemegy a kicsi házba, s ottan, mit gondoltok, kit talált?

Az asztal mellett ült egy öreg barát, akinek földig ért a szakálla, s aki egy rettentõ nagy könyvbõl olvasgatott.

Köszön a királyfi illendõen, a barát fogadja, az asztal mellé leülteti, aztán elébe terít egy nagy könyvet, s mondja neki: "Olvass, fiam, te is!"

Olvasott a királyfi, elfelejtette az éhséget is, el a bánatát is. Aztán szépen elszenderedett, elaludt, s reggelig föl sem ébredt.

Azt mondja reggel a barát:

- No, édes fiam, tudom ki vagy s mi vagy. Ismerem szomorú történetedet, hallgass rám, s nem bánod meg. Menj el a fekete király országába, állj be nála libapásztornak. A fekete király száz libát ad a kezedre, de azoknak a libáknak az a természete, hogy amint kihajtják a rétre, ahány, annyifelé repül, s nem volt még pásztor, aki össze tudta volna terelni. Te se fáraszd magadat hiába, hanem, nesze, adok neked egy sípot, ezt csak fuvintsd meg. Arra mind a száz liba visszarepül, s aztán szépen hazahajthatod.

Megköszönte a királyfi az öreg barát jó tanácsát, indulni akart, de a barát megállította.

- Várj csak még egy kicsit! Nesze, adok neked még három aranygyûrût. Mikor elsõ este hazahajtod a libákat, kösd a legkisebb gyûrût az ostorod csapójára. Meglátja majd azt a fekete király egyetlen leánya, kéri tõled a gyûrût, de addig oda ne add, míg meg nem mutatja, miféle jegy van a bal füle mögött. Másnap a középsõ gyûrût kösd az ostorod csapójára, s ezt csak úgy add oda neki, ha megmutatja, hogy miféle jegy van a jobb füle mögött. Harmadik nap a legnagyobb gyûrût kösd az ostorod csapójára, ezt is kéri tõled a királykisasszony, de elébb hadd mutassa meg, hogy miféle jegy van fátyolos homlokán.

Még egyszer megköszöni a királyfi az öreg barát nagy jóindulatját, egymást istennek ajánlották, s azzal elindult a királyfi, s addig ment, mendegélt, míg a fekete király városába nem ért.

Ott mindjárt fölment a királyhoz, s beajánlotta magát szolgálatra.

- Éppen jókor jöttél - mondá a király -, libapásztorra van szükségem. Nálam három nap egy esztendõ, de jól megjegyezd, ha csak egy híja is lesz a száz libának, karóba húzatom a fejedet. Ha pedig hûségesen megõrzöd, itt a kezem, nem disznóláb, nem kívánhatsz olyat, hogy meg ne adjam.

Még aznap kezére adták a száz libát. Másnap reggel ki is hajtotta a rétre. De az ördögadta libák éppen csak megszagolták a füvet, huss! felrepültek, s szörnyû nagy gágogással elszárnyaltak százan száz felé.

"Csak menjetek, menjetek - gondolá magában a királyfi -, majd visszajöttök estére!"

Azzal lefeküdt egy fa alá, s aludt egész nap, mint a bunda.

Estefelé fölkelt, megfuvintotta a sípot, s hát csakugyan mind a száz liba egy szempillantás alatt összerebbent.

Akkor a királyfi a legkisebb aranygyûrût rákötötte az ostora csapójára, s nagy rittyegtetéssel, nagy pattogtatással, hogy csak úgy csengett belé a helység, beterelte a libákat a király udvarába.

A királykisasszony éppen az ablakban könyökölt, meglátja a ragyogó, fényes aranygyûrût, s nem tudta elgondolni, hogy s mint lehet egy rongyos libapásztornak olyan szép aranygyûrûje.

"No hiszen - gondolta magában -, csak jól beesteledjék, lemegyek a libaólba, elkérem én azt a gyûrût."

A király már ott állott a libaól elõtt, s csak szeme-szája tátva maradt, amikor látta a nagy sereg libát. Nem akarta elhinni, hogy egy se hiányozzék. Meg is számolta egyenként, amint a libák beléptek az ólba, hát csakugyan egy híja sem volt.

Jól van, a király fölmegy a palotába, lefekszik, elalszik. De bezzeg nem aludott el a királykisasszony. Szép csendesen kisurrant a palotából, lement a libapásztorhoz, s mondta neki:

- Hallod-e, te legény, egy szép aranygyûrût láttam nálad, add nékem, hiszen az úgysem szegény legénynek való.

- Jó szívvel - felelte a királyfi -, de elébb mutasd meg, hogy miféle jegy van a bal füled mögött.

- Jaj, azt nem mutathatom - mondta a királykisasszony -, mert azt az apámon, anyámon s felnevelõ dajkámon kívül még senki sem látta.

- No bizony, ha nem mutatod, nem is adom neked a gyûrût.

Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, annyira esekedett a gyûrû után, hogy mit gondolt, mit nem, szépen félrehúzta aranyhaját a bal füle mellõl, s hát ott egy fényes csillag ragyogott, olyan fényes, hogy a királyfi majd megvakult a ragyogástól.

A királykisasszony megkapta a gyûrût, s felszaladt nagy örvendezéssel a palotába.

A második nap éppen úgy volt minden, mint az elsõ nap. Estefelé a száz libát szépen hazahajtotta, de most az ostor csapójára a középsõ gyûrût kötötte. Ezért is leszaladt este a királykisasszony, de a királyfi addig oda nem adta, míg meg nem mutatta, hogy miféle jegy van a jobb füle mögött.

Mi volt ott, mit gondoltok? Egy gyönyörû szép hold, szebb annál, amelyik az égen világol.

Harmadik nap este a legnagyobb gyûrût kötötte az ostor csapójára, s rittyegtetett, pattogtatott, amint végigment az utcán, hogy kicsõdült a házakból minden lélek, s úgy csudálták a libapásztort, aki meg tudta õrizni azt a száz ördöngös libát.

A király ott állott a libaól elõtt, s majd megette a méreg, mert ki tudja, hogy most mi lesz a libapásztor kívánsága. De hiába, szavát kellett hogy tartsa.

- Na, fiam - kérdezte a libapásztor királyfit -, az esztendõt becsületesen kitöltötted, mi a kívánságod?

- Nincsen nekem, felséges királyom, egyéb kívánságom, van az udvarodban egy bogos csikó, add nekem azt hûséges szolgálatomért.

Nagyot kacagott a király, de nem igaz jókedvébõl, s mondta a legénynek:

- Ó, te világ bolondja, te, csak nem ment el az eszed? Mi hasznát veszed annak a bogos csikónak? Ím, ott vannak az istállóban aranyszõrû paripáim, válaszd inkább azok közül a legszebbet, a szemednek s szívednek leginkább tetszõt, jó szívvel adom akármelyiket.

De a királyfi megkötötte magát. Azt mondta, hogy egyesztendei szolgálatért nem érdemel aranyszõrû paripát, elég neki azért az a bogos csikó is.

Beszélhetett a király, kibeszélhette volna a lelkét is, nem használt semmit, oda kellett hogy adja a bogos csikót.

Fölment a palotába nagy haraggal a király, nagykésõre lefeküdt, elaludt. Akkor meg fölkelt a királykisasszony, kisurrant a palotából, le a libaólba. Cirókálta-morókálta a libapásztor királyfi arcát, hízelkedett, hogy adja neki a harmadik aranygyûrût is.

- Jó szívvel - mondta a királyfi -, csak mutasd meg, mi van fátyolos homlokodon.

Mit tehetett a királykisasszony? Ha már két jegyet megmutatott, megmutatja a harmadikat is. Felhúzta szép lassan a fátyolt, s hát a szegény királyfi majd megvakult a szertelen ragyogástól. De azt ugyan ne is csudáljátok, mert a fényes nap ragyogott a királykisasszony homlokán.

A királyfi nekiadta a legnagyobb gyûrût is, aztán jóéjszakát mondottak egymásnak. A királykisasszony visszasurrant a palotába, a királyfi meg ott maradott a libaólban, lefeküdt s elaludt.

Reggel, ahogy felébredett, szerzett egy kötõféket, a bogos csikó fejébe húzta, s elkezdette vezetni. De a csikó csak egyet-kettõt lépett, mindjárt összeroggyant a lába, s földhöz vágta magát.

Nagy keserves kínlódással lábra állította a csikót a királyfi, aztán átkarolta a nyakát, s úgy húzta ki az udvarból, úgy húzta végig az utcán.

Esteledni kezdett, mire a város végire kikerültek. Ott aztán megrázkódott a bogos csikó, lett belõle olyan seregélyszõrû s hatlábú táltos paripa, amilyent még a világ nem látott.

- Na, édes gazdám - mondja a táltos -, most ülj fel a hátamra! Mondjad nekem, hogy menjek veled! Úgy-e, mint a sebes szél, úgy-e, mint a madár, vagy úgy, mint a gondolat?

- Nem bánom én, édes lovam, ha úgy mégy is, mint a gondolat. Azzal csak fölemelkedik a táltos a levegõégbe, nagyot nyerített, hogy ég-föld megzendült belé. Rettentõ nagy fergeteg kerekedett utána, s egyszerre csak letoppantott a földre, éppen az alá a fa alá, amelyen az öreg barát lakott.

A királyfi mindjárt fölmászott a fára, bement a kicsi házba, s köszönti a barátot illendõképpen.

- Na, fiam - mondotta az öreg -, látom, hogy becsületesen kiszolgáltad az esztendõt. Most itt ne töltsd az idõt, hanem menj, itt s itt, nem messze innét van egy forrás, abban szépen mosdjál meg. Nesze, adok egy aranytörülközõt, abban törülközzél meg, meg adok egy diót, azt, mikor megtörülköztél, nyisd ki. Találsz abban egy királyfinak való aranyos, gyémántos gúnyát, azt vedd magadra, s menj vissza ahhoz a királyhoz, akinél egy esztendõt szolgáltál. A király éppen most hirdette ki ország-világ elõtt, hogy annak adja leányát, aki kitalálja, hogy miféle jegyek vannak leányának a füle mögött s a fátyolos homlokán. Lesz ott majd királyfi, herceg, gróf s báró, lesz ott még süveges tót is, még cigány is. Mind szerencsét próbálnak, de hiába. Te csak maradj legutolsónak, tied lesz majd a királykisasszony. Hanem hallgass jól ide, ha majd megtartjátok a lakodalmat, jól vigyázz, hogy a három elsõ éjjel el ne aludjál, mert hogyha elalszol, a tündérek elragadják a feleségedet, azért, mert elárulta, hogy miféle jegyek vannak a füle mögött s a fátyolos homlokán.

Megköszöni a királyfi a sok minden jó tanácsot, elbúcsúzik az öreg baráttól. Táltos lován a forráshoz vágtat, ott szépen megmosakodik, az arany törülközõben megtörülközik, kinyitja a diót, s az aranyos, gyémántos gúnyába felöltözködik. De lett is belõle olyan szép legény, hogy kereshetted a párját hét puszta határban. Felült ismét a táltos lovára, s hipp-hopp! bevágtatott a király udvarába.

No, csakhogy éppen befért, mert tele volt az udvar. Volt ott annyi herceg, gróf és báró, hosszú süveges tót, de még cigánylegény is, mint égen a csillag.

De hiszen, ha ott voltak, szégyenszemre el is mehettek. Egyik egyet mondott, másik mást mondott, csupa kacagás volt a találgatásuk, de az igazi jegyet egy sem tudta kitalálni.

Akkor aztán elérúgtatott a királyfi, szalutált a királynak, szép sorjában megnevezte, hogy a királykisasszony bal füle mögött van egy ragyogó csillag, a jobb füle mögött egy hold, szebb annál, mely az égen világol, s a fátyolos homlokán ragyog a nap, szebb annál, mely az égen ragyog.

- Eltaláltad, királyfi - mondotta a király -, szavamat meg sem is másolom: neked adom a leányomat s vele fele királyságomat.

Na, megtartják a lakodalmat, volt nagy hejehuja, dínomdánom, rostával hordották a bort. Hét nap s hét éjjel húzták a cigányok, járták a táncot a legények s leányok.

Mikor aztán vége volt a lakodalomnak, bement a fiatal pár a szobájába. De a királyfi nem feküdött le, virrasztott a felesége mellett, nehogy elragadják a gonosz tündérek. Hanem ahogy tizenkettõt ütött az óra, valami szellõcske meglegyintette a királyfi arcát, megnehezedett a szempillája, elkezdett bólintgatni, s hiába erõlködött, elnyomta az álom, s abban a helyben elaludott.

Reggel fölébredt, dörzsöli a szemét, s hát híre-pora sincs a feleségének. Búsult a királyfi, nem találta a helyét. Sírt, mint a kis gyermek. Aztán kiment az istállóba, fölnyergelte a táltos lovát.

- Gyerünk, édes lovam, a feleségem után!

Repült a táltos erdõkön-mezõkön, tengereken által, s egyszerre csak leszáll egy folyóvíznek a partján. Leszáll a királyfi, belehajlik a vízbe, iszik belõle, s hát látja, hogy a víz közepén egy üvegkoporsó úszik lefelé. Beszökik a vízbe, kiviszi a koporsót, ott a folyó partján fölrángatja a födelét, s mit látnak szemei? - a felesége fekszik a koporsóban, s egy nagy kés van a szívébe ütve. Megfogja a kés nyelét a királyfi, kirántja a felesége szívébõl, s ím a kés után piros vér kezd folyni. Kapja a királyfi a zsebkendõjét, beköti a sebet, aztán csókolgatja, szólítgatja a feleségét:

- Ébredj, szívem, ébredj!

S ím, halljatok csudát, az ajaka mosolyog, lassan pirulni kezd az arca, fölpattan a szeme pillája, s szépen felült az üvegkoporsóban.

Hej, örült a királyfi. Leveles ágakból csinált egy kis kalibát. Füvet tépett, zöld mohát szedett, abból ágyat vetett. Lefektette a feleségét, úgy ápolta, dajkálta.

Elmúlt egy hét, elmúlt kettõ, meggyógyult a királyné. Akkor azt mondta az urának:

- Édes lelkem, uram, eredj, s menj el ebbe s ebbe a városba s ottan ebbe s ebbe a boltba. Ott az ajtó mögött, üveg alatt árulnak drága szép fekete posztót, királyi gúnyának valót. Annak a posztónak fizesd te két árát. A boltos sehogy sem akarja neked adni, de én adok neked egy cédulát, azt mutasd meg neki. Akkor aztán eladja a posztót, még ebédre is meghí, s te menj el. De vigyázz, lelkem, drága jó uram, ne aludjál el az ebéd alatt. Mert ha elalszol, kereshetsz ismét, míg megtalálsz engem. Ebéd után aztán hívd meg te is õt ebédre ide, ebbe a kalibába. Ne félj, lesz enni-, innivaló bõven.

Bemegy a királyfi a városba, be abba a boltba. Ott elejébe raknak mindenféle posztót, de õ azt mondja, hogy egyik sem kell neki. Adják azt, ami az ajtó mellett van, az üveg alatt.

- Jaj, azt nem lehet - mondotta a boltos.

- Nem-e, hát most lehet-e? - kérdezte a királyfi, s megmutatta a boltosnak a cédulát.

Mi állott a cédulán, mi nem, azt én nem láttam, elég az, hogy a boltos mindjárt kétrét hajlott, elévette a posztót, s kimért egy rend gúnyára valót.

No, hanem drága is volt ez a posztó, száz forint volt a rõfje, s a királyfi is ennek a dupláját fizette.

Úgy volt, ahogy a fiatal királyné mondotta: a boltos ebédre marasztotta a királyfit. Csak ketten ültek az asztalnál, a királyfi meg a boltos. De volt annyi étel s ital az asztalon, amennyit még a királyfi nem látott. De még csak akkor maradt tátva a szája, amikor látta, hogy mennyit eszik s iszik a boltos. Evett a királyfi is, ivott is keveset, de tartotta magát erõsen, nehogy elaludjék.

Egyszer csak érzi, hogy elkezd álmosodni, nehezeket pislant. Majdhogy le nem fordult a székrõl. De ki s ki nem, azt tudni nem lehet, mikor éppen el akart aludni, jól megpattantotta az orrát. Arra aztán fölkelt az asztaltól, megköszönte az ebédet, meghívta a boltost, hogy jöjjön el õ is hozzá ebédre.

Addig vissza sem ment a királyfi, ott megcsinálták a gúnyáját. Azzal felült a paripájára, a boltos is a magáéra, s csakhamar megérkeztek a kicsi kalibához.

Az ám, a kalibához. Nem kaliba volt az már, hanem volt egy tizenkét emeletes palota, színarany a födele, ezüst az ajtaja, gyémánt a garádicsa. Fölmennek a palotába. Mennek szobáról szobára. Mikor aztán keresztülmentek vagy tizenkét szobán, akkor értek az ebédlõszobába.

Az asztal már meg volt terítve, de csak két személyre. A fiatal királyné nem volt sehol. Étel-ital ott volt az asztalon, amennyi kellett. Ha egy fogást megettek, más került helyébe. Na, evett is a boltos tizenkét ember helyett.

Amint esznek, eddegélnek, egyszerre csak az asztal közepére leesik egy karikagyûrû. Ottan egyet-kettõt perdül-fordul, azzal hirtelen leánnyá változik, s ott az asztal közepén elkezd táncolni. Utána leesik egy másik karikagyûrû, az is perdül-fordul, leánnyá változik, s táncol az is. Még szóhoz sem tudnak jutni, megint leesik egy gyûrû, az is perdül-fordul, leánnyá változik, most már táncolt mind a három. Nagy szelet csaptak a szoknyájukkal, s ettõl a széltõl a királyfi csak lefordult a székrõl, s úgy elaludott, mintha álombort ivott volna.

Fölébred másnap a királyfi, dörzsöli a szemét, körülnéz, s hát uramteremtõm, megint ott fekszik a kicsiny kalibában, híre-pora sincs a tizenkét kontignációs palotájának, de még a feleségének sem. El kellett, hogy menjen a szegény királyné, mert hát az ura másodszor is elaludott.

Búsult a szegény királyfi szörnyen, majd felvetette a búbánat, nem tudta, merre facsarodjék, merre induljon. Gondolta magában, mégis csak elmegy az öreg baráthoz, talán segít az majd rajta most is.

Elment a királyfi, megérkezik a fa alá, fölmászik rá, be a kicsi házba, s köszön nagy búsan.

- Na, édes fiam - mondja az öreg -, úgy-e, nem tudtál három éjjel egymás után ébren maradni? Volt szép feleség, s nincs, úgy-e? No, jól van, még egyszer útbaigazítlak. A te feleséged Tündérországban vagyon. Tündérországnak határán két sárkány áll istrázsát, s azok tégedet nem akarnak beereszteni, de én adok neked egy botocskát, csak szólj annak, az majd megfizeti a vámot. Azután eldobhatod a botodat, elcsaphatod a lovadat, hadd legelésszen a selyemréten, mert úgyis térden kell csúsznod a rézhídtól az aranyhídig, hogy a tündéreknek a szíve megessék rajtad. Az aranyhídnál majd látsz egy asszonyt, de nem elevent, kõbõl vagyon az kifaragva. Ez elõtt mondj el egy miatyánkot. A többi a te gondod.

Elbúcsúzott a királyfi az öreg baráttól, megköszönte nagy jóindulatját, aztán felült táltos lovára, s meg sem állott, míg Tündérország határáig nem ért. Csakugyan ott állott két sárkány, s nem akarták beereszteni a királyfit. Na hiszen, a botocska hamar lefizette a vámot. Szólott a királyfi neki:

- Üssed, üssed, botocskám!

S jól eldöngette a sárkányokat. Azok világgá szaladtak, a királyfi pedig szépen átment a rézhídon, ott leszállott a lováról, kicsapta a selyemrétre, hadd legelésszen, eldobta a botocskáját, aztán letérdelt, s úgy csúszott az aranyhídig hét nap s hét éjjel folytonosan.

Megérkezik az aranyhídhoz, s hát csakugyan ott van az a kõbõl faragott asszony. De mit látnak szemei? Szakasztott olyan, mint az õ felesége, ragyogott a nap a homlokán.

Szépen elmondotta a miatyánkot, akkor fölállott, s tovább akart menni, de abban a szempillantásban csak megragadja a silbak, aki ott állott a kõbõl faragott asszony mellett, nem szólt semmit, csak vitte egyenesen a királyfit a feleségéhez. Mert hogy szómat össze ne keverjem, a fiatal királyné maga faragtatta ki a képét, õ állította melléje a silbakot, s megparancsolta neki, hogy ha majd egy ember térden csúszva jön ide, s elmond egy miatyánkot, azt egyenesen kísérje õhozzá.

De volt öröm, istenem, mikor meglátták egymást a királyfi s a felesége. Most már csakugyan mondhatták: ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. A tündérek sem bántották többet. Élhettek tõlük békességben.

Felültek a táltosra, hazarepültek a fiatal királyné hazájába, s a király nagy örömében átaladta nékik az egész királyságot.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.