Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A hricsói kõbarát

Benedek Elek

Sok száz esztendõn keresztül a Lahar nemzetségé volt a hricsói vár. Az utolsó Lahar abban az idõ tájban halt meg, mikor a törökök a nyakára ültek Magyarországnak. A vár, mely magas hegy tetején állott, az özvegyé maradt, a rengeteg sok jószággal együtt. No hiszen, körül is fogták a házasulandó daliák a gazdag özvegyasszonyt, pedig bizony nem volt már akkor fiatal.

Laharné asszonynak a legközelebbi szomszédja Thurzó Ferenc volt, a lietavai vár ura. Thurzó Ferenc is özvegy volt: hirtelen meghalt szép ifjú felesége, Kosztka Borbála. Thurzó Ferenc elsiratta a feleségét, s aztán átallátogatott a hricsói várba. Az elsõ látogatást követte a második, a másodikat a harmadik, s egyszerre csak mindennapos vendége lett Thurzó Ferenc a hricsói vár asszonyának. Ám az özvegyasszony jóval idõsebb volt Thurzó Ferencnél, s bár nagy hajlandósággal volt a daliás vitéz iránt, nem ment hozzá feleségül.

Azt mondta Thurzónak:

- Feleség helyett anyád leszek, Thurzó Ferenc, mert úgyis anyád lehetnék. Költözz a váramba, s élj itt úgy, mintha a tied volna. Holtam után pedig tied lesz a váram s minden jószágom.

Hiszen az kellett Thurzónak is, nem az asszony. Gondolta magában, hogy Laharné egypár esztendõ alatt meghal, akkor aztán nem lesz nálánál gazdagabb fõúr az egész országban: válogathat a legszebb s leggazdagabb leányok közt. Hanem teltek-múltak az esztendõk, s Laharnénak még a feje sem fájt. Egészséges volt, mint a makk.

- Még tovább él, mint én - fakadt ki nemegyszer a kapzsi Thurzó Ferenc.

Rettentõ nagy gonoszság született meg aztán a Thurzó Ferenc agyában. Sötét éjnek éjszakáján két meghitt emberével bement az özvegyasszony hálókamarájába, s hiába könyörgött az asszony összetett kézzel, hiába átkozta a háládatlan embert: levitette a vár nyirkos pincéjébe, s annak egy szûk fülkéjébe elzáratta. Másnap összegyûjtette a vár népét, s tudtukra adta, hogy ez órától fogvást õ a vár ura, mert a nagyasszony az elméjében megháborodott. Elzáratta, nehogy kárt tegyen valakinek az életében.

A vár népe hallgatott, mit tehetett volna. De éjnek éjszakáján nem tudtak aludni: fölhallatszott a pincébõl a nagyasszony rémséges sikoltozása, szörnyû átkozódása; hallották, mint dörömböl a vasajtón szakadatlanul, de senki sem mert lemenni, hogy a nagyasszonyt kieressze.

Hanem a híre elment a Thurzó gonoszságának, s akadt egy szent életû barát, aki egyenest eljött a várba, fölment Thurzóhoz, s a vár népe elõtt kemény szavakban dorgálta meg.

- Ha Istent ismersz - mondá a barát -, add vissza a nagyasszony szabadságát!

- Nem ismerek sem Istent, sem barátot! - kiabált Thurzó, s szolgáival a barátot kidobatta. De a barát a kapuból visszatért, s hiába kergették el újra meg újra, nem szûnt meg dorgálni a lelketlen fõurat.

- Hiszen megállj, barát - mondotta Thurzó -, nem prédikálsz többet az én fülembe!

Megfogatta, fölvitette a vár legmagasabb tornyába, s bezáratta a barátot.

Megparancsolta a vár népének, hogy egy falás kenyér nem sok, senki annyit se merészeljen vinni a barátnak. Hadd haljon éhen!

Hát a barát csakugyan meg is halt éhen. De egyszer csak, amint kitekint az ablakon Thurzó, mit látnak szemei? Ott állott a barát a torony mellett, egy kiálló sziklán, de kétszer akkora volt, mint azelõtt, s a kezével fenyegetõleg mutatott Thurzó felé.

Megijedt Thurzó szörnyen, hogy a hideg verejték kivert a testén. Parancsolta a szolgáknak: menjenek, s üssék le onnét azt a cudar barátot!

Mentek a szolgák, s leütötték, de másnap megint ott állott a barát, s fenyegette Thurzót. S mintha mondta volna most is:

- Ha van Istened, add vissza a nagyasszony szabadságát!

Így volt ez mindennap. A sok ijedtség erõsen megtörte a lelketlen fõurat. Hogy megszabaduljon a baráttól, elhatározta, hogy visszaadja a szabadságát a nagyasszonynak, ha megígéri, hogy nem bosszulja meg nagy erõs sérelmét. De mikor a szolgák lementek, s kinyitották a vasajtót: a nagyasszony már nem élt...

Most már nem volt maradása a hricsói várban. Mintha a gonosz szellemek kergették volna, úgy szaladt az õ várába, a lietavai várba, de hiába, ott sem volt többé nyugodalma. A lietavai várból is látta a kõbarátot. A hricsói vár porig égett, kõ kövön nem maradt, de a kõbarát azután is ott állott a sziklán, ott áll ma is, és ott áll a világ végéig.