Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A háromvadas királyfi

Benedek Elek

Volt egyszer egy öreg király, s annak egy fia meg egy leánya. Nagy beteg lesz a király, hívatja a fiát, s mondja neki:

- Édes fiam, érzem, hogy meghalok, azt hagyom hát neked, hogy addig meg ne házasodjál, amíg a húgodat férjhez nem adod, de akárki kérje, annak add oda.

Meghal a király, a királyfi s a királykisasszony ketten maradnak. Eltelik egy esztendõ, eltelik kettõ, három, a királykisasszonynak nem akad kérõje. Az igaz, hogy nem is volt erõsen szép leány, s a lelke sem volt valami jó. Azt mondja egyszer a királyfi:

- Hallod-e húgom, én többet nem istrázsállak, mert én országot-világot akarok látni.

Kéri a leány, hogy maradjon, ne menjen még egy esztendeig, hátha addig szerencséje akad.

Várt a királyfi még egy esztendeig, nem jött senki a királykisasszonyért.

- De már többet nem várok - mondotta a királyfi. - Eleget ültem itthon, lássak már én is világot.

Mondotta a királykisasszony:

- Vígy el engem is magaddal, legalább nem jársz egyedül.

A királyfi beleegyezett, az országot a miniszterekre bízta, vittek magukkal tenger kincset, aranyat-ezüstöt, s elindultak hetedhét ország ellen. Mennek, mendegélnek, s beérnek egy rengeteg erdõbe. Egyszerre csak nagyot sikolt a királykisasszony:

- Jaj, istenem, nézd, ott jõ tizenkét zsivány! Vége az életünknek!

- Ne félj, húgom, itt a kardom - mondja a királyfi, s kirántja a kardját. Ez a kard - közmént legyen mondva - olyan kard volt, hogy ez volt ráírva: "Jobbra hatot, balra ötöt vághatsz."

Megsuhintja a királyfi a kardot bal felé, s hat suhintásra levágja hat zsivány fejét, suhint jobbra is ötöt, s levágja még öt zsivány fejét. Csak egyetlenegy maradott életben, a zsiványok vezére, egy dali szép legény. Mondta a zsiványok vezére:

- Hagyd meg az életemet, s ihol itt a váram az erdõben, neked adom!

Jól van, a királyfi megkegyelmezett a legénynek. Mentek hárman a várba, sorban kinyitotta a szobákat. Volt éppen hetvenhét szoba, tele voltak drága kincsekkel, minden szoba sarkában volt egy-egy kád, arannyal-ezüsttel színig tele. Ahogy a hetvenhetedik szobába érnek, azt mondja a királyfi a legénynek:

- Az életedet meghagyom, hanem a szabadságodat elveszem. Itt maradsz halálig ebben a szobában.

Nem szólt semmit a legény, beült a szobába, a királyfi rázárta az ajtót. A királykisasszony sem szólt semmit, de félrefordult, elpityeredett. Megakadt a szeme a zsiványok vezérén, megsajnálta szíve gyökerébõl.

Telt-múlt az idõ, a királyfi eljárt az erdõbe vadászgatni, mert hiába volt a tenger kincs, abból nem lehetett megélni. Egyszer, mikor a királyfi oda volt vadászni, dörömbölni kezd a legény az ajtón.

Odaszalad a királykisasszony, kérdi tõle:

- Mit akarsz?

- Nyisd ki, édes húgom, az isten is megáldjon!

- Nem lehet - mondotta a királykisasszony -, félek, hogy megölsz.

- Dehogy öllek, dehogy - mondotta a legény -, csak eressz ki bátran!

- Nem lehet, megöl a bátyám.

- Akkor hát gyere az ablakhoz. Látod-e ott azt az eperfát, milyen szépen zöldül?

- Látom bizony, immár virágzik is - felelte a királykisasszony.

- Hallod-e, te leány, pusztítsd el a bátyádat, s csak ketten leszünk ebben a nagy várban. Te az enyém, én a tied, élünk együtt holtig boldogságban.

- Jaj, mit beszélsz - mondotta a királykisasszony -, hogy öljem én meg a bátyámat!

- Hát jól van, ne öld meg, hanem mondok neked valamit. Feküdj le az ágyba, s mondd, mikor hazajön a bátyád, hogy nagyon beteg vagy. A váron túl van egy forrás, mondjad neki, hogy hozzon onnét egy korsó vizet, mert amíg abból nem iszol, meg nem gyógyulsz. De igaz, mondd csak nekem, virágzik-e az eperfa?

Felelte a leány:

- Érett eper is van rajta.

- No, akkor mindjárt haza jõ a bátyád.

Hát csakugyan jött a királyfi, s a királykisasszony ott feküdt már az ágyban, s jajgatott, nyögött, hogy a bátyjának megesett a szíve rajta.

- Mi bajod van, édes húgom?

- Jaj, meghalok, édes bátyám, ha meg nem gyógyítasz. Az imént egy kicsit elszenderültem, s azt láttam álmomban, hogy a váron túl van egy forrás, s ha annak a vizébõl egy cseppet ihatnám, mindjárt meggyógyulnék.

Hamar egy korsót keresett a királyfi, szaladott a forráshoz, telemeríti, de amikor el akar indulni, elejibe áll egy oroszlán, egy medve s egy farkas.

Megszólítja az oroszlán:

- Hé, ember, tudod-e, hogy ebbõl a vízbõl csak vadállatnak szabad inni?

- Én azt nem tudtam, honnét tudtam volna - mondotta a királyfi -, de ha tudtam volna, akkor is merítek, mert a húgom halálán van, s ettõl meggyógyul.

A három vad összenézett, egyszerre megszelídültek, s mondotta az oroszlán:

- Jól van, látjuk, hogy jó szíved van, nem bántunk, de sõt inkább adok neked egy sípot is, s ha valahol bajba kerülsz, csak fuvints belé: ott leszünk mind a hárman. Hanem ezt a vizet akár vigyed, akár ne, ettõl nem gyógyul meg a húgod.

"Mindegy - gondolta magában a királyfi -, ha nem használ, nem is árt, én megpróbálom."

Megköszönte a vadaknak a jóságát, elbúcsúzott tõlük, s ment a várba vissza. Amint ment visszafelé, kérdezte otthon a zsiványok vezére:

- Virágzik-e az eperfa, húgom?

- Már érett eper is van rajta - felelt a királykisasszony.

- No bizony, ha van érett eper rajta, mindjárt itthon is lesz a te bátyád. Hanem te még nagyobb betegnek tettesd magadat, s mondjad neki, van a vár keleti oldalán egy szikla, ennek a sziklának a barlangjában lakik egy vaddisznó, hét malacával, s addig meg nem gyógyulsz, míg egy malacnak a húsából nem eszel.

Már most igazán látta a királykisasszony, hogy a legény az õ bátyjának a vesztit akarja, de gonosz volt az õ lelke is, s mikor a bátyja hazajött, még keservesebben jajgatott:

- Jaj, jaj, ne hozd azt a vizet, mert a szagát sem állhatom! Eredj, van a vár keleti oldalán egy szikla, ennek a sziklának a barlangjában lakik egy vaddisznó, hét malacával, hozz el egy malacot, mert míg annak a húsából nem eszem, addig meg nem gyógyulok.

Meg sem állott a királyfi, levett a szegrõl egy nyilat, s vitt hét nyílvesszõt, gondolta magában: lelövi õ, ha kell, mind a hét malacot, csak a húga meggyógyuljon.

Elmegy a barlanghoz a királyfi, hát annak éppen a szélén hevert a vaddisznó a hét malacával, süttették magukat a jó meleg nappal. Megáll a királyfi, s célba vesz egy malacot. De mikor éppen lõni akart, megszólalt a vaddisznó:

- Ne lõj ide, te vadászember, adok neked én jó szívvel egy malacot, ha szükséged van rá, de ha nem lenne szükséged, ereszd el, visszatalál ide magától.

A királyfi leeresztette a nyilát. Nem lõtt a malacra. A vaddisznó odaadott egy malacot, s még egy sípot is adott neki, hogy csak fújjon belé, ha bajba kerül. Megy a királyfi a vár felé, s amíg ment, azalatt a zsiványok vezére kérdezte a királykisasszonytól:

- Nézd meg, virágzik-e az eperfa!

- Érett is van rajta - mondta a királykisasszony.

- No, akkor mindjárt jön is a bátyád. Ne is tedd magadat többet betegnek, mondjad, hogy meggyógyultál, süssél neki õzcombból vacsorát, hozz fel sok bort a pincébõl, itasd le. A hetvenedik szobában egy kicsi ládikában van egy arany karperec, azt vedd ki, tedd ezt bátyádnak a két karjára, s mondjad neki tréfásan: próbálja meg, szakítsa ketté. Õ megpróbálja, de nem tudja kettészakítani, úgy el lesz gyengülve. Akkor a te kicsi ujjadat dugd be a kulcs lyukán, erre az ajtó kinyílik, én kijövök, s egymásé leszünk halálig.

Hazajõ a királyfi a malaccal, s hát a királykisasszonynak semmi baja. Vígan szalad fel s le a szobákban, énekel, készíti a vacsorát.

- No, hál' istennek - mondja a királyfi -, hogy meggyógyultál, akkor ezt a malacot el is eresztem!

S mindjárt el is ereszti a malacot, az meg nagy sebesen visszaszalad az anyjához.

Eközben elkészül a vacsora, asztalhoz ülnek, esznek-isznak. Biztatja a leány a bátyját: igyál, bátyám, igyál, s mikor jól leitta magát, elõvette a karperecet.

- Tedd össze a két kezedet, bátyám - mondotta a királykisasszony tréfásan.

A királyfi összeteszi a két kezét, s a húga rácsatolja a karperecet.

- No, szeretném látni, ketté tudod-e szakítani?

Próbálja a királyfi, de hiába, nem volt ereje már.

A leánynak sem kellett több, szaladt a hetvenhetedik szoba ajtajához, a kis ujját bedugta az ajtó kulcslyukán, arra kinyílt az ajtó, s kiszökött a zsiványok vezére. Ment egyenesen a királyfi szobájába.

- No, te kutya, most ütött az utolsó órád!

A királyfi alig tudott megmozdulni. Nézte, hol a húga, nem volt a szobában. De ha nem volt ereje, volt esze. Azt mondta a legénynek:

- Jól van, ölj meg, csak engedd meg, hogy búcsúzzam el az én kedves testvéremtõl.

Kimegy a királyfi, de nem a húgához, hanem letántorgott az udvarba, ottan belefújt a sípjába, s egyszeriben ott termett az oroszlán, a medve és a farkas.

Kérdi az oroszlán:

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

Mondja a királyfi:

- Nem parancsolok semmit, csak annyit mondok, hogy van odafenn a várban egy ember, aki hitvány fortéllyal az erõmet elvette, s meg akar ölni. Ne hagyjatok elveszni!

Hiszen a három vadnak sem kellett egyéb. Felszaladtak a várba, s ott ízzé-porrá tépték, szaggatták a zsiványok vezérét. Akkor a királyfi felment a húgához, s azt mondotta neki:

- Hallod-e, húgom, a zsiványok vezérével cimboráltál, megérdemelnéd, hogy megöljelek, de nem öllek meg. Maradj itt a várban egyedül, élj boldogul, velem többet egy úton nem jársz, engem többet ez életben nem látsz. - Azzal otthagyta a húgát, s indult világgá.

Mondotta az oroszlán:

- Veled megyünk mi is, királyfi, hûséges szolgáid leszünk, jóban-rosszban el nem hagyunk.

Elindultak négyen, mentek hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken át, erdõkön-mezõkön keresztül. Egyszer egy városba érnek, s hát az a város fekete gyászba van borulva. Kérdi egy öregasszonytól a királyfi:

- Mit gyászolnak, kit gyászolnak, öreganyám, talán bizony meghalt a király?

- Nem halt meg - mondja az öregasszony -, hanem van a város szélén egy feneketlen tó, abban lakik egy tizenkétfejû sárkány, ennek mindennap egy leányt kell adni, mert különben felszívja mind, ami vize van a városnak, s szomjan pusztulnak el. Ahány lány volt a városban, már mind odaadták a bestiának, ma került a sor a királykisasszonyra, ezért borult a város fekete gyászba. Hej pedig ha valaki a királykisasszonyt megmentené, a király annak adná a lányát s fele országát, s holta után az egész országát.

Mondja a királyfi:

- Öreganyám, van-e egy pohár vize?

- Nincs nekem, lelkem, fiam, egy cseppet sem tudok adni, az éjjel mind megitta a tizenkét fejû sárkány, ami a kutakban volt, s addig nem is lesz, míg a királykisasszonyt ki nem viszik neki.

- Nem baj - mondja a királyfi -, menjen a feneketlen tóhoz, hozzon onnét egy korsóval.

- Dehogy megyek, lelkem, hiszen megöl a sárkány.

- Csak menjen kend, s ha kérdi a sárkány, hogy kinek kell a víz, mondja, hogy a háromvadas királyfinak.

Na, nekibátorodik a vénasszony, elmegy a tóra, merít egy korsó vizet, s ahogy indulni akar vele, kiugrik a sárkány, s rákiált:

- Hé, megállj, vén szipirtyó, hogy mersz innét vizet vinni?! Tudod-e, hogy nem szabad, amíg a királykisasszonyt ide nem hozzák?!

Mondja a vénasszony:

- Tudom, de te is tudd meg, hogy a háromvadas királyfinak viszem a vizet.

- Jaj, csak vigyed - mondotta a sárkány -, mert senkitõl a világon nem félek, csak a háromvadas királyfitól.

Hazaviszi a vénasszony a vizet, jót hajt belõle a királyfi, megitatja a vadakat is, azzal fölmegy a királyhoz, jelenti, hogy õ megverekszik a tizenkét fejû sárkánnyal. Egyet se sírjanak, egyet se búsuljanak a királykisasszony miatt.

Hiszen mondhatta, hogy ne sírjanak, ne búsuljanak, de bizony sírtak, búsultak. Keserves sírásuk felhatott a magas egekig. Fekete gyászba öltöztették a királykisasszonyt, úgy vitték fekete gyászhintón a tóhoz, ott a király s a királyné keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak tõle: nem hitték, hogy többet lássák ez életben.

Visszament a király s királyné, vissza az egész város népe, csak a királykisasszony maradt ott, na meg a királyfi a három vaddal.

No, nem mondtam igazat, maradt ott még más is, csak ezt nem látta sem a királyfi, sem a királykisasszony. Egy cigánylegény. Ez fölmászott egy fûzfára, s onnét várta, leste, hogy mi lesz.

Leülnek a tó partjára, s kérdi a királyfi a királykisasszonytól:

- Mirõl ismerjük meg, hogy jõ a sárkány?

Mondja a királykisasszony:

- Arról, hogy háromszor egymás után fölzavarodik a víz színe.

- No, akkor én egy kicsit lefekszem s pihenek - mondja a királyfi -, de mikor a víz színe másodszor felzavarodik, költs fel, ha el találnék aludni.

Szépen a királykisasszony ölébe fekteti a fejét, s mindjárt el is alszik.

Hát egyszer csak felzavarodik a víz színe, hogy egészen megfeketedett belé, aztán megint kitisztul szépen. Egy kis idõ múlva megint felzavarodik a víz színe, de a királykisasszony nem vette észre, úgy rajta felejtette a szemét a királyfin. Hanem mikor harmadszor is felzavarodik a víz színe, nagyot loccsant, s abban a szempillantásban kiugrott a sárkány a tó partjára. Megrázza a királykisasszony a királyfit:

- Kelj föl, kelj föl, háromvadas királyfi, itt a sárkány!

Fölugrik a királyfi, kirántja a kardját, egyet suhint, s leesik a sárkánynak két feje. Hanem aztán tovább hiába erõlködött, egy fejét sem tudta levágni. Gyengült az ereje, szakadt a verejték a szegény királyfiról. Felsóhajtott keservesen:

- No, szegény királykisasszony, vége az életednek, vége az enyémnek is!

Hanem akkor megszólalt az oroszlán, mondta a társainak:

- Mozduljunk meg, hé, mert különben vége a gazdánknak!

Azzal nekiesnek a sárkánynak háromfelõl, s ízzé-porrá szaggatták a tizenkét fejû sárkányt. Akkor a királyfi elévette a kését, levágta a sárkány hosszú körmeit, s belétette a tarisznyájába. De többre nem is volt képes, úgy el volt fáradva. Lefeküdt a tó partján, s egyszeriben elaludt.

Jönnek estefelé a népek, jön az egész udvar, hadd lássák, mi történt, s hát uramisten semmi baja a királykisasszonynak, ott sétál a tó partján. Eszükbe sem jutott a királyfi, mi van vele. Felkapták a királykisasszonyt, hintóba ültették, s vitték haza. A királyfi pedig aludt tovább szépen, csendesen.

Azt mondja az oroszlán a farkasnak:

- Hallod-e, farkas, mi most medve komával lefekszünk, s egy kicsit alszunk, te vigyázz addig, nehogy valami baja legyen a gazdánknak, mert látod-e, egy cigánylegény ül a fûzfán, annak valami rosszban jár az esze.

Elalszik az oroszlán, el a medve, s egy jó félóra sem telik belé, a farkast is elnyomja az álom. Alszanak mind a hárman.

No, egyéb sem kellett a cigánynak. Leszáll a fûzfáról, levágja a királyfi fejét s vág a sárkány körmeibõl, amit a királyfi hagyott. Azzal elszaladt, fel a királyi palotába.

Egyszer fölébred az oroszlán, s látja, hogy a gazdájának a nyaka vérzik. Fölrázza a farkast, s jól eldöngeti:

- Hát te kutyának való, így vigyáztál a gazdánkra?! Nézz oda, mi történt! Szaladj hamar forrasztófûért, mert különben ízzé-porrá szaggatlak!

Elszalad a farkas, vissza is kerül nagy hirtelenséggel, hozza a forrasztófüvet. A királyfi fejét szépen összeforrasztják a nyakával, s talpra állítják.

- Jaj, de jót aludtam - mondja a királyfi.

- Bizony jót - mondja az oroszlán -, s aludtál volna az ítélet napjáig, ha mi itt nem vagyunk.

Elmondja, hogy mi történt.

Mindjárt gondolta a királyfi, hogy most bizonyosan a cigánynak adják a királykisasszonyt. Nem volt maradása, bemennek a városba, s kérdi az öregasszonytól, hogy hazavitték-e a királykisasszonyt?

- Ó, már lakodalmaznak is - mondja az öregasszony.

- Úgy-e? Hát csak lakodalmazzanak! Azt mondja a királyfi az oroszlánnak:

- Eridj, szolgám, menj fel a palotába, mondd meg a királykisasszonynak, adjon neked is abból a lakodalmi kalácsból, talán megérdemled.

A nyakába akasztnak egy nagy kosarat az oroszlánnak, azzal megy a palotába, de az istrázsák nem akarják beereszteni a kapun.

Nagyot ordít az oroszlán, félrelódítja az istrázsákat, s fölment a palotába. Ott éppen javában folyt a lakodalom, húzták a cigányok, táncoltak a legények s leányok. A cigánylegény tizenkét párnán ült, olyan nagy volt a becsülete. Hanem mikor az oroszlánt megpillantotta, egyszeriben kiesett alóla három párna.

Eleget mondta a királykisasszony, hogy nem a cigány ölte meg a sárkányt, nem hitték neki, mert a cigánynál volt a bizonyság. No, hanem azért a királykisasszony jól telerakta a kosarat kaláccsal, mindenféle jó pecsenyével, borral.

Visszamegy az oroszlán a királyfihoz, esznek-isznak, s egy kis idõ múlva a királyfi felküldi a medvét. A cigánylegény alól megint kiesett három párna, s a királykisasszony a medvétõl is küldött egy kosár ételt-italt.

Mikor ezt is megették, megitták, mondja a farkas:

- No, most én megyek el.

Fölmegy a farkas is, s a cigánylegény alól megint kiesik három párna.

Hanem mikor a farkas visszatért a sok étellel-itallal, az utcán megtámadták a kutyák, kirángatták a nyakából a kosarat, s nagy szégyenkezve vissza kellett menni étel nélkül, ital nélkül.

- Nem baj - mondotta a királyfi -, most felmegyünk mind a négyen.

S felmentek mind a négyen.

Hej, istenem, ahogy beléptek a szobába, kiesett a cigány alól az a három párna is, ami még alatta volt. Szaladt a királykisasszony a királyfihoz, a nyakába borult, s kiáltotta nagy örömmel:

- Ez mentett meg engem, édesapám!

Most már mutathatta a cigány a bizonyságát, mert a királyfi elévette a sárkány körmeit, úgy, amint levágta. No, szegény cigány, meleg lett most a hely neki. Egyszeriben lófarkára köttették, s úgy hurcolták végig a városon.

Folytatták a lakodalmat, összeeskették a királyfit a királykisasszonnyal, hét nap s hét éjjel szólott a muzsika, döngött a padló a tánctól.

Lakodalom után a három vad elbúcsúzott a királyfitól, de az oroszlán azt mondta:

- Elmegyünk, de meglehet, hogy még szükséged lesz reánk. Ne félj, visszajövünk a világ végirõl is!

Telt-múlt az idõ, egyszer a királyfinak eszébe jut, hogy vajon mit csinál az õ húga. Gondolta magában: elmegy utána. Ami elmúlt, elmúlt, s ha még él, elhozza magához, hadd éljen velük.

Elmegy a királyfi, s hát ott találja a húgát a várban, éppen abban a szobában, ahol a zsiványvezért széjjelszaggatták a vadak. Mondta a királyfi:

- Gyere velem, húgom! Ha rossz voltál irántam, szenvedtél eleget.

Hálálkodott a királykisasszony, ment a bátyjával nagy örömmel, de a zsiványok vezérének a csontjából egy darabot magával vitt: egy jó hegyes csontot.

Egyszer a királyfi elmegy vadászni, s késõ este jött haza. Azalatt a húga besurrant a szobájába, s azt a hegyes csontot beleszúrta az ágyába.

Hazajön a királyfi, lefekszik az ágyába, s az a hegyes csont belemegy a testébe: éppen a szíve közepét szúrta keresztül.

Várják reggel, nem jõ a királyfi. Délre harangoznak, nem jõ a királyfi; bemennek a szobájába, s hát uramteremtõm, meghalt a királyfi. Van nagy bánat, szomorúság, sírás, de hiába sírnak, szomorkodnak, azzal föl nem támasztják. Az öreg király egy szép kápolnát építtet a palota elé, s kõkoporsóban befektetik a királyfit.

Telik-múlik az idõ, eltelik egy esztendõ, azt mondja az oroszlán a társainak:

- Már egy esztendeje, hogy hírét sem hallottuk a gazdánknak. Menjünk, nézzük meg, hátha valami baja esett!

Elindul a három vad, mennek egyenesen az öregasszonyhoz.

Kérdik tõle:

- Mit csinál a királyfi?

- Ó, hát azt sem tudjátok! Esztendeje, hogy eltemették - mondja az öregasszony.

Mennek a kápolnába, felrántják a koporsó fedelét, nézik, vizsgálják a királyfi testét, s megtalálják benne a hegyes csontot.

- Szaladj, farkas, forrasztófûért! - kiált az oroszlán.

- Van a fülemben - mondja a farkas -, tartok ott én mindig.

S kiveszi a fülébõl a forrasztófüvet. Azzal az oroszlán szépen kihúzza a csontot a királyfi testébõl, a forrasztófûvel összeforrasztják a sebet, s ím, abban a pillanatban fölébred a királyfi.

- Jaj de sokáig aludtam!

- Bizony sokáig aludtál - mondja az oroszlán -, s aludhattál volna ítélet napjáig, ha mi ide nem jövünk. Egy esztendeje már, hogy alszol. De én tudom, hogy kinek köszönheted ezt: a te édes húgodnak.

Megy föl a királyfi a palotába, de lett nagy öröm, istenem! A felesége, az öreg király s az udvar népe nem találták helyüket szertelen nagy örömükben, csak az a gonosz lelkû leány nem örült egyedül.

Mondta neki a királyfi:

- No, te leány, kedvesebb volt neked más, mint az édestestvéred, hát légy vele halálod órájáig!

S visszavitte húgát a várba, s bezáratta oda, hogy többet onnét ki ne jöhessen.

Akkor eléállott a három vad, s azt mondotta a királyfinak:

- No, te királyfi, háromszor mentettük meg az életedet, jótettünkért fizess meg nekünk.

- Ó, istenem - mondotta a királyfi -, hát mivel tudjak én nektek fizetni? Adok mindent, amit szemetek, szájatok kíván, maradjatok itt az udvaromban.

- Nem az kell nekünk - mondotta az oroszlán -, hanem háromszor vágd le a fejünket, s tedd mind a háromszor vissza.

- Hát azt én hogy tenném? Ne kívánjátok ezt tõlem.

- De bizony megteszed, mert különben ízzé-porrá szaggatunk mondotta az oroszlán.

Mit volt mit tenni a királyfinak, mind a három vadnak levágta háromszor a fejét, s vissza is tette. Ím, halljatok csudát, mi történt! Abban a pillanatban a három vadból három deli szép legény lett.

Mondta a legidõsebb:

- No, te királyfi, látod-e, mi sem voltunk mindig vadállatok, legények voltunk mi is, mégpedig királyfiak. Hanem egy gonosz boszorkány vadállatnak varázsolt, s arra kárhoztatott, hogy mindaddig vadak maradjunk, amíg egy királyfinak háromszor az életét meg nem mentjük. Megmentettük háromszor az életedet, királyfiak lettünk ismét.

De csak még most lett igazi dínomdánom, hejehuja lakodalom. Hét nap s hét éjjel folyton ettek-ittak s táncoltak. Akkor a három királyfi elbúcsúzott, mentek az õ hazájukba.

Az öreg király még életében általadta egész királyságát a királyfinak. Még ma is él, ha meg nem halt.