Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A szegény ember hat fiacskája

Benedek Elek

Volt egyszer egy szegény ember. De olyan szegény volt, mint a templom egere, talán még annál is szegényebb. Hiszen még a nagy szegénysége nem is lett volna olyan szertelen nagy baj, ha hat neveletlen gyermeke nincs. Mivel dugja be a száját ezeknek? Jaj, mennyit éheztek ezek a szegény gyermekek! Búsult, évelõdött a szegény ember erõsen: mit csináljon, merre facsarodjék? Szeme láttára mind éhen vesznek ezek a gyermekek. Éhen ezek. Bú volt éjjele, bú volt nappala. A szemét sem tudta lehunyni, s éjjel is csak azon tûnõdött a feleségével, mit csináljanak ezekkel az éhezõ gyermekekkel.

Egyszer aztán egy éjjel azt mondta a szegény ember:

- Hallod-e, feleség, én nem nézhetem tovább, hogy a gyermekeim itthon éhezzenek; elviszem az erdõbe, ott hagyom õket, legalább ne a szemem láttára haljanak éhen.

Sírt a szegény asszony, hogy így kelljen elveszni az õ szívérõl szakadt magzatjainak, de mit csináljon? Nem volt mit adjon sem égen, sem földön, csak egy morzsa kenyér sem.

Reggel aztán a szegény ember fejszét vetett a vállára, s elindult a hat gyermekével az erdõbe. Mikor beértek a kellõs közepébe, egy fa alá állította a gyermekeket, s meghagyta, hogy várják meg, amíg visszajön. A gyermekek vártak is alkonyatig, de az apjuk csak nem jött. Azt mondja a legkisebb fiú:

- Ne várjuk többet az apánkat, nem jõ már vissza. Bizonyosan hazament, s azt hiszi, hogy mi is hazamentünk.

Elindultak õk is hazafelé. Szerencsére útközben megjegyeztek egy-egy bogos, horgas fát, s így szépen hazataláltak.

Csudálkozott a szegény ember, hogy ezek a csepp gyermekek maguktól hazataláltak, örült is, búsult is.

De éjjel tovább évelõdött, s azt mondta a feleségének:

- Visszajövének a gyermekek, feleség. Pedig én nem nézhetem tovább az éhezésüket. Most már hajnalban költöm fel õket, s úgy viszem az erdõbe, hogy vissza ne találhassanak.

Úgy is tett a szegény ember, miként beszéle. De a legkisebb fiú hallotta az apja beszédét, s mielõtt elindultak volna, besurrant a kamarába, ott volt még egy zsákocska korpa, ezt hóna alá fogta, s úgy indult az erdõbe. Amint mentek, mendegéltek, leszórt egy-egy marék korpát, hogy majd aztán ennek a nyomán hazamehessenek. Mire megvirradt, már az erdõ közepében voltak, még azon is túl, mert még messzebb vitte az apjok, nehogy valamiképpen visszakerüljenek. Most is egy fa alá állította õket, s meghagyta, hogy onnét el ne mozduljanak, míg õ vissza nem jön. A gyermekek nem is mozdultak el, mert szépen leheveredtek, s egész nap úgy aludtak, mint a bunda. Estefelé fölébredtek, s akkor így szól a legkisebb fiú:

- No, az apánk megint nem jött vissza, s nem is jön. Mi csak induljunk haza magunkra.

De a többi fiú sírva fakadtak. Hogy találjanak haza, mikor ma sötétben jöttek el, s nem jegyezhették meg az utat?

- Ne búsuljatok - mondá a legkisebb fiú -, volt énnekem eszem, s korpát hintettem el, ahol eljöttünk.

Erre egy kicsit megvigasztalódtak a gyermekek, de csakhamar ismét elszontyolodtak, mert híre-pora sem volt a korpának. Róka, farkas vagy valamiféle vadállat fölnyalta mind egy falásig.

Már most igazán nem tudták, hogy merre forduljanak. Mentek, mendegéltek torony irányában. Hát egyszer csak egy szikrányi világosságot látnak a nagy sötétségben. Közelébb-közelébb mentek a világossághoz, az pedig nõtt, nõtt, míg egyszer csak látták, hogy az gyertya világa egy kis házikónak az ablakában. Egyenest odamentek, s benyitottak a házba. Egy éktelen csúf öregasszony ült az asztalnál, akinek az orra a földet verte, s a fél arcán több ránc volt, mint száz asszonynak a szoknyáján. Köszöntek a fiúk illendõképpen:

- Adjon isten jó estét, öreganyó! Hát hogy s mint szolgál az egészsége?

- Adjon isten nektek is, édes fiaim! Hát én vagyok, ahogy vagyok, de ti hogy jövétek ide, mikor minden jó lélek kerüli ezt a házat. Ó, ó, lelkem, gyermekeim, fussatok innét, mert az én gazdám a világhíres emberevõ, s ha itt talál, reggelig egy porcika sem lesz belõletek.

Mondta a legkisebb fiú:

- Mindegy már minekünk, lelkem, öreganyám! Csak adjon nekünk szállást s vacsorát. Álló hete, hogy egy befaló falást nem ettünk, legalább lakjunk jól egyszer világéletünkben. Azután hadd egyen meg a világhíres emberevõ.

Megesett az öreganyó szíve a gyermekeken, s azt mondta:

- Hát jól van, lelkem, gyermekeim, maradjatok itt, egyetek-igyatok, feküdjetek le, s ha csak képes leszek, elbolondítom a gazdámat, hogy észre ne vegyen.

A gyermekek jól ettek-ittak, s az öreganyó lefektette egy karikás ágyba. De ebben az ágyban aludt már hat gyermek: az emberevõ fiai. Az öreganyó lábtól fektette egymásnak a tizenkét gyermeket, s a gazdája gyermekeinek a fejébe sapkát húzott, hogy az emberevõ össze ne tévessze, ha mégis ehetnékje jönne. Mire az emberevõ hazajött, a gyermekek mind aludtak, de az emberevõ mindjárt elkezdett szimatolni.

- Hé, öreganyó - mondta -, idegen szagot érzek.

- Nincs itt senki, lelkem, gazdám - mondta az öreganyó.

Az emberevõ hitte vagy nem, lefeküdt. Egyszercsak megint megszólal:

- Már akármit beszél kend, de én idegen szagot érzek. Hiszen mindjárt meglátom én!

Megijedt az öreganyó, hogy most majd mérgében õt is megeszi a gazdája. Mit csináljon? Akárhogy fájt a szíve, megvallotta a gazdájának, hogy van biz itt hat szegény gyermek. Kérte szépen, ne bántsa õket, úgy sem esik azokból egy jó falat, csak bõrük meg csontjuk - hiszen álló hete, hogy ma ettek elõször.

Hej, megmérgelõdött az emberevõ. Még azt akarja az öreganyó, hogy õ éhen vesszen! De bizony mind fölfalja azokat a gyermekeket!

Hallotta pedig mindezt a beszédet a legkisebb fiú. Míg az emberevõ fölkelt az ágyából, hirtelen kihúzta az emberevõ fiainak a fejébõl a sapkákat, s a maga s testvérei fejére húzta. Aztán horkolt tovább, mintha õ aludnék a legmélyebben. Hát jön az emberevõ, s végigtapogatja a fejöket, azután a saját fiainak a fejét. Egyszerre csak: nyissz! nyissz! mind a hat fiának elnyisszentette a nyakát. Azt hitte, hogy ezek az idegen gyermekek, mert nem volt sapka a fejükben.

Mindjárt meg is ette mind a hatot, s erre úgy elaludt, mint a bunda.

A legkisebb fiú csak ezt várta, s mindjárt fölkeltette a testvéreit, hogy: tovább, mert itt ég a föld a talpuk alatt! Szépen kisurrantak az emberevõ házából, s uzsgyi neki, vesd el magad! - szaladtak árkon-bokron keresztül, ahogy csak gyõzték. Déltájban megállottak, s egy körtefa alá leheveredtek, mert már olyan fáradtak voltak, hogy tovább nem tudtak menni. Reggel azonban felébredt az emberevõ is - haj, édes istenem, ne hagyj el! -, nagyot ordít, mikor látja, hogy a saját gyermekeit ette meg, s az idegen gyermekeknek hûlt helye van. Mindjárt felhúzta a csizmáját, amelyben egyszerre hét mérföldet léphetett, s szaladt a gyermekek után, mint a sebes szélvész. A gyermekek már mind elaludtak a körtefa alatt, csak a legkisebbik nem. Ez észrevette, amint az emberevõ közeledett. Hirtelen fölköltötte a testvéreit, elbújtatta a magas fûben, õ pedig felmászott a körtefára.

Hát az emberevõ éppen a körtefa alatt állott meg. Ott leheveredett, s mindjárt el is aludt. Úgy horkolt, hogy a fa csak úgy ingadozott belé. A fiúnak sem kellett egyéb, szépen lemászott a fáról, nagy üggyel-bajjal leráncigálta az emberevõ lábáról a csizmát, aztán felhúzta a maga lábára, éppen a derekáig ért, s szaladt vissza az emberevõ házába.

Befut a házba nagy lelkendezve, s mondja az öreganyókának:

- Jaj, lelkem, öreganyám, a kend gazdáját megtámadták a tolvajok, s addig el sem eresztik, míg egy zsák aranyat nem ád nekik. Engem küldött vissza, hogy elhozzam az aranyat.

Az öreganyó hitte a gyermek beszédét, mint a szentírást, hiszen az emberevõ csizmájában volt. Mindjárt lefutott a pincébe, ott felöntött egy zsák aranyat, s biztatta a fiút: csak siessen, siessen, nehogy megöljék a gazdáját.

Az emberevõ még mindig aludt, mikor a gyermek odaért a zsák arannyal.

Hirtelen összeszedte a testvéreit, s mentek hazafelé nagy sebesen. Eközben az emberevõ fölébredt, s mikor látta, hogy a csizmáját ellopták, nagy mérgében megpukkadt. A hat gyermek pedig szépen hazaért, de mikor az apjuk meglátta, elkezdett kiabálni:

- Hát még most sem vesztetek oda?! Jaj, istenem, jaj, mit csináljak?!

Hanem amint a zsák aranyat elébe öntötték, egyszeriben elmúlt a bánatja, el a haragja, s sorba ölelte, csókolta a gyermekeket. Bezzeg aztán nem volt baj a háznál. A szegény ember úgy meggazdagodott, hogy akár mind a két zsebében aranyórát hordhatott.

Itt a vége, fuss el véle.