Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A táltos asszony

Benedek Elek

A tatárjárás idejében élt Gyergyóban egy Bákainé nevû székely asszony, aki messze földön híres volt a táltosságáról. Égiháborút, jégesõt, földindulást, minden nagy veszedelmet megjövendölt elõre.

Egyszer, egy vasárnap, mikor a népek jöttek ki a templomból, azt mondja Bákainé:

- Atyafiak, valamit mondanék, ha meghallgatnátok. Úgy tudjátok meg, hogy nem sok idõ múlva a mi földünkre is elkerülnek a tatárok. Annyian lesznek, mint a polyva, s amerre járnak, felégetik a falukat, kardra hányják a férfiakat, rabszíjra fûzik az asszonyokat, s úgy viszik magukkal nagy Tatárországba. Hallgassatok reám, fogadjátok meg a szómat! Mikor látjátok, hogy füstölnek a faluk, minden kaszás ember, aki a réten kaszál, verjen a földbe egy cöveket, tegye rá a kalapját, s minden arató az utolsó kévébe, amelyet aratott, vágja bele a sarlóját, s arra is tegye rá a kalapot. Ami edényetek van, azt mind dugjátok el a fûben meg a tarlóban. Hát én, mikor ide kerekednek a tatárok, már nem élek, de kikelek a síromból, közétek jövök, meglátom, hogy szavamat fogadtátok-e, akkor majd megmondom, hogy gyõztök-e vagy elpusztultok.

Jaj, istenem, megrémültek a népek, mert tudták, hogy amit egyszer Bákainé megjövendölt, be is teljesedik. S hát csakugyan nem telt belé egy hét, meghalt Bákainé, s ahogy eltemették, nem telt belé egy hét, látják az emberek, akik a mezõn dolgoztak, hogy füstölnek a faluk mindenfelé. Aki kaszált, cöveket vert a földbe, rátette a kalapját; aki aratott, hamar összekötötte az utolsó kévét, felállította, beléütötte a sarlóját, s rátette a kalapját. Asszonyok, gyermekek beszaladtak a faluba, hordották ki, ami edény volt a háznál, azokat mind elrejtegették a fûben, a tarlóban. A tatárok Szárhegytõl nem messze, a Fekete nevû réten táboroztak, aztán egyszerre csak fölkerekedtek, s mint valami nagy fekete felleg gomolyogtak elébb-elébb, Gyergyó felé. Szaladtak elõttük mindenütt a szárhegyi székelyek, meg sem állottak Gyergyóig, ott a népek már mind összeverõdtek, a gyergyóiak, a szárhegyiek a kápolna elõtt. A férfiaknak fegyver volt a kezökben, az asszonyok s gyermekek letérdeltek s imádkoztak. S ím, egyszerre csak vágtat egy asszony a kápolna felé fekete lovon. Nézik, nézik, ki lehet az. Hát, uramteremtõm, Bákainé, a táltos asszony, az vágtat feléjük fekete lován, s kiáltja messzirõl:

- Ne féljetek, gyõztetek!

Aztán hirtelen megfordult, s elvágtatott, eltûnt, mintha a föld nyelte volna el.

Jönnek a tatárok, nagy üvöltéssel, rikoltozással, de amint a gyergyói határba érnek, meghökkenve állnak meg. Látják a kaszálóréteken s a búzaföldeken a teméntelen sok kalapot, azt hitték, hogy mind egy ember áll ottan. Nem tudták: elõre menjenek, hátra-e, s mikor ezt a székelyek észrevették, hirtelen a tatárok közé vágtak, s hullott a tatár, mint kasza nyomán a fûszál. Futott, aki futhatott, de nem is igen futhattak, mert embernek, lónak megakadt a lába a fû közé, a tarló közé dugdosott edényekben, még hírmondónak is alig akadt belõlük, úgy lekaszabolták szegényeket.

Azt a dombot, ahol a székelyek a tatárokat eltemették, még máig is Tatár-dombnak hívják. A kápolna is megvan, ahol a székelyek összegyülekeztek, de Bákainé nevét sem felejtették el a gyergyóiak, áldják ma is emlékezetét.