Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A kerekes fia

Benedek Elek

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szegény kerekes, annak egy fiacskája. Mikor a fiúcska akkorára nevelkedett, beadták a városi iskolába, s onnét haza sem jött hét álló esztendeig.

Hazajõ egyszer a fiú, tölti az idõt, úgy, ahogy tudja. De otthon is többet tanult, mint játszott. Mondta is a kerekesné az urának:

- Meglássa kelmed, a fiúból pap lesz!

Egyszer, mikor a szobában olvasgatott, mondja neki az anyja:

- Eredj, fiam, hívd be az édesapádat a mûhelybõl, hogy ebédeljünk.

Kimegy a fiú az udvarra, s abban a pillanatban feléje röpül egy csomó veréb, körülrepkedik, csiripelik. A fiú pedig nem szólt semmit, csak elmosolyodott.

Hátramegy a mûhelybe, ott a mûhely elõtt is leszáll egy csomó madár, körülröpködik a fiút, megcsárogják magukat, s a fiú megint elmosolyodott.

A kerekes jól látta a fia mosolygását, s kérdezte tõle:

- Minek mosolyogtál, fiam? Talán bizony érted a madarak beszédjét?

A fiú semmit sem válaszolt. Mennek elé az udvaron, a kerekes másodszor is kérdi:

- Ugyan bizony, min mosolyogtál, fiam?

A fiú a vállát vonogatta, de nem felelt semmit. Bemennek a szobába, leülnek az asztal mellé, s harmadszor is kérdi a kerekes:

- Mondd meg, fiam, miért mosolyogtál?

A fiú most sem felelt semmit. Kérdezte az anyja is, mert az is látta, mikor elõször elmosolyodott, de csak vonogatta a vállát, és nem felelt semmit.

Jól van, ebéd után befog a kerekes, hogy az erdõbe menjenek fáért; vitte magával a fiút is. De amint kiértek az utcára, egy csomó veréb lecsapott a szekér fölé, röpködött a fiú körül, csiripeltek, hogy csak úgy zengett belé az utca, s a fiú egyszerre csak nagyot kacagott.

- Hát te minek kacagsz? - kérdezte az apja.

A fiú nem válaszolt, fölmennek az erdõbe, megállanak egy helyen, ahol sok fa volt. Az ökröket kifogják, hogy egyenek, és ím, abban a pillanatban arra repül egy sereg madár, csárognak-csiripelnek a fiú körül, a fiú pedig nagyot kacag, de hiába faggatja az apja, nem mondja meg, hogy mit kacag.

Mérgelõdött a kerekes, nagy volt a bosszúsága, de nem szólt semmit, hanem dolga után látott, vágta a fát egymás után, hordotta, rakta föl a szekérre. De jól látta azalatt is, míg a fát vágta, hogy a madarak folyton a fia körül repkednek, s valamit beszélnek egymással.

- No, fiam - mondotta a kerekes -, én már sokszor kérdeztem, hogy mit kacagsz, mikor a madarak hozzád beszéltek, de te, egy szó nem sok, annyit sem szóltál. Még egyszer kérdem, mit beszéltek neked a madarak?

Felelt a fiú:

- Azt én meg nem mondom.

- Bizony, ha meg nem mondod, nem is vagy az én fiam, velem haza sem jössz, hanem itt maradsz az erdõben.

Még az inget is lerántotta a fiáról, s volt az út mellett egy mély gödör, abba leeresztette a fiút, s otthagyta.

Sírt a szegény fiú, akart kimászni a gödörbõl, de nem tudott, s amellett a testét is csípték a legyek, a dongók, csengett az erdõ keserves sírásától.

Történetesen éppen arra ment hazafelé a király, s meghallotta a fiú sírását. Szól a kocsisnak, hogy álljon meg, s nézze meg, ki sír a gödörben. Odamegy a kocsis, hát látja, hogy egy meztelen fiú van a gödörben. Csípik a testét a legyek, a dongók, a darazsak. Szalad vissza a királyhoz, s jelenti, hogy mit látott. Leszáll a király is a kocsiból, odamegy a gödörhöz, megsajnálja a szegény fiút, benyújtja a kardját, s mondja neki:

- Kapaszkodj jól belé, majd kihúzlak én.

Belekapaszkodik a fiú a kardba, a király kihúzza, elviszi a patakba, királyi kezével tetõtõl talpig megmossa, s szépen felöltözteti abba a bársonyos gúnyába, amit a fiának éppen akkor vett a vásáron. Mert a királynak volt egy fia, éppen akkora, mint ez a gyermek. Felülnek a hintóba, s amint továbbmennek, leszáll egy sereg madár, megcsárogja magát, s a fiú nagyot kacag. Kérdi a király:

- Mit kacagsz, fiam?

- Hát felséges királyom, ezek a madarak sok mindenfélét összebeszélnek, azon kacagtam. De mondottak olyat is, ami nem kacagós.

- Mit mondottak, fiam?

- Azt mondották, hogy felséged egy fa alatt akar ebédelni, de meg ne próbálja, hogy a fa alá üljön, mert az istennyila beléüt a fába, s szörnyû halálnak halálával hal meg felséged.

- No, majd meglátjuk - mondja a király.

Csakugyan nem is ült az alá a fa alá, hanem attól jó messze, egy másik alá. Hát csakugyan leüt az istennyila, abba a fába, de úgy leüt, hogy a fa miszlikbe tört, szakadozott.

Örült a király, hogy szót fogadott a fiúnak, de meg is kedvelte erõsen azért a jövendölésért. Mikor továbbmentek, maga mellé ültette, mintha édes fia lett volna. Útközben megint leszáll egy sereg madár, megcsárogja magát, s a fiú nagyot kacag.

- Hát most mit kacagtál, fiam?

- Azon kacagtam felséges királyom, hogy nem messze innét egy nagy fa keresztül van dõlve az úton. Ezen a fán a kocsi két elsõ kereke általmegyen, de a balsó utókerék miszlikbe törik.

- Hiszen majd meglátjuk - mondotta a király, s amikor ahhoz a fához értek, megparancsolta a kocsisnak, hogy nagy ügyelettel hajtson, nehogy a keréknek valami baja legyen. A kocsis elég nagy ügyelettel hajtott, mintha éppen tojáson kellett volna keresztülmenni. A két elsõ keréknek nem is lett semmi baja, de a balsó utókerék miszlikbe szakadt.

- Na - mondja a király -, beteljesedék második jövendölésed is.

Beszalasztják a kocsist a városba, hogy hozzon másik kereket. A kocsis elszaladt, hamar vissza is jött, aztán mentek tovább. De alig ültek fel a hintóba, harmadszor is leszállt egy sereg madár, elkezdett csárogni, s a fiú nagyot kacagott.

- Mit beszéltek a madarak, fiam?

- Azok bizony azt beszélték felséges királyom, hogy míg felséged a vásárra járt, tizenkét tolvaj betört a palotába, s minden kincset elraboltak. Csak siessünk haza, felséges királyom, mert a királyné búsul erõsen.

- Hajts, kocsis, hajts! - kiáltott a király.

Repültek a lovak, mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben; egy szempillantás alatt otthon voltak, s hát úgy volt minden, ahogy a fiú elbeszélte. A tolvajok minden kincset elvittek a palotából, s a királyné nagy búnak ereszkedett, úgy sírt, mint a záporesõ.

Mondta a fiú:

- Ne búsuljon, felséges királyom, a felséges királyné se sírjon-ríjon, majd elékerítem én a kincset.

- Bizony, ha elékeríted - mondotta a király -, fiamnak is fogadlak, úgy bánok veled, mint az édes fiammal.

Jól van, eltelik egy nap, eltelik két nap, a két fiú erõsen összebarátkozik, úgy megszerették egymást, mintha édes testvérek volnának. Mikor már vagy három nap ott volt a fiú, kimennek a kertbe, ment a király is velük, s amint ott járkáltak, nagy hirtelen leszáll a levegõégbõl egy sereg madár, elkezd csiripelni, csárogni, beszélt valamennyi, s a fiú csak kacagott.

- Mit beszélnek a madarak, fiam?

- Elmondták nekem, hogy hová vitték a tolvajok a kincset. Azt is megmagyarázták, hogy s mint lehet visszakeríteni. Most már egyet se búsuljon, felséges királyom, csak adjon tizenkét katonát, majd azokat én megtanítom, hogy mit csináljanak.

Bezzeg hogy adott tizenkét katonát, adott volna tizenkét regimentet is, csak azt a temérdek kincset visszaszerezze. De a fiúnak elég volt az a tizenkét katona. Mit mondott nekik, mire tanította ki, azt soha senki meg nem tudta, azt õ soha senkinek meg nem mondta. Elég az, hogy a katonák visszahozták a kincset, még többet is. Amit a tolvajoknál találtak, azt is mind elhozták.

Na, a király szavának is állott, fiának fogadta a gyermeket. Abba az iskolába adta, ahova az õ édes fia járt. Telt-múlt az idõ, eltelt egy esztendõ, eltelt kettõ, eltelt még három is. Egyszer hazakerülnek a fiúk az iskolából, s a király erõsen szerette volna látni, hogy melyik tud többet a két fiú közül. Elõveszi a fiúkat, kérdezi, egzaminálja, hát uramteremtõm, a fogadott fiú ezerannyit tudott, mint az igazi királyfi. Hanem ezzel a barátságnak is vége szakadt a két fiú között. A királyfi megharagudott a fogadott testvérére, mindennel bosszantotta, folyton sértegette. Nem volt maradása a fogadott fiúnak, ment a király színe elé, s mondta:

- Felséges királyom, nekem itt nincs maradásom, ne haragudjék, de elmegyek innét.

Ej, megszomorodott a király erõsen, marasztotta, békítette a fiút, ne haragudjék, majd megfordul a fiának a szíve; de hiába beszélt, a fiú nem maradott.

- Hát akkor legalább pénzt adok, amennyi csak kell, hogy ne legyen semmiben hiányosságod. Mennyit adjak?

Mondotta a fiú:

- Felséges királyom, ne adjon nekem többet, csak egy félpénzt, azt, amelyik a vasládában van.

Kinyitja a király a vasládát, mondja a fiúnak:

- Végy ki, fiam, amennyi csak tetszik.

- Nem veszek én, felséges királyom, elég nekem ez a félpénz.

Többet nem is vett ki, azt a zsebébe tette. Aztán elbúcsúzott a királytól, megköszönte iránta való nagy jóságát, s elment világgá. Ment, mendegélt a fiú hegyeken-völgyeken által, erdõkön-mezõkön keresztül, s ahol valamire szükség volt, belenyúlt a zsebébe, s volt ott annyi pénz, amennyi csak kellett. Egyszer aztán betért egy paphoz szállásra, s ez a pap úgy megkedvelte, hogy nem is eresztette el magától, tanította, iskolába járatta, s papot nevelt a fiúból. A nagy tudományának híre ment az országban, de még azon is túl, s püspök lett belõle. Aztán mikor meghalt a szentséges pápa, s összeültek a fõpapok, hogy pápát válasszanak, minden szó a kerekes fiára esett, õt választották pápának.

Hát bizony sok-sok esztendõ telt el ezalatt, a szegény kerekes keservesen megbánta, amit a fiával cselekedett, s azóta a feleségével mind csak a fiút kereste. Bejártak országot-világot, de nem találták sehol. Aztán elmentek a papokhoz, s könyörgött a kerekes, oldozzák föl rettentõ nagy bûne alól. De mind azt mondották:

- A te bûnöd alól csak a szentséges pápa oldhat fel.

Tovább bujdosott a szegény kerekes, ment vele a felesége is, s addig meg nem nyugodtak, míg a pápa színe elé nem kerültek. Bemegy a pápához a két öreg ember, letérdelnek elõtte, megcsókolják a kezét, meggyónnak. Mondja a pápa:

- Hát igazán azóta a fiának hírét sem hallotta?

- Nem hallottam, szentséges atyám, pedig minden földeket bejártam. Jaj, nagy bûneimért keservesen meglakoltam, meg is hagyom mindenkinek szoros hit alatt, hogy a gyermekét el ne veszessze.

Kérdi a pápa:

- És ha mostan megtalálnák, igaz szeretettel lennének iránta?

- Ó, szentséges atyám! - mondotta a kerekes, s elkezdett sírni keservesen. Sírt az asszony is, hangos jajszóval. Hogyne lennénk hozzá igaz szeretettel! Mondá akkor a pápa:

- Keljetek fel, jó emberek, ím, nézzetek rám, én vagyok a ti gyermeketek. Itt maradtok velem, míg az Isten élni enged.

De azt emberi száj ki nem tudja mondani, mily nagy volt az öröme a szegény szülõknek. Felhatott az a magas egekig. Ott maradtak a fiuknál, hogyne maradtak volna, éltek vele haláláig nagy örömben, nagy szeretetben.