Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A beteg király

Benedek Elek

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy király. Ez a király olyan nehéz betegségbe esett, hogy hiába hívták össze a világon amennyi csudadoktor volt, egy sem tudta meggyógyítani. Volt a királynak egy öreg vadásza, egy soktudó ember. Ez egyszer fölment hozzá, s azt mondta:

- Felséges királyom, többet a doktorokra ne költsön, mert úgysem tudják meggyógyítani; hanem ha valaki fölmenne annak a nagy cseresznyefának a tetejébe, amelyik felségednek a kertjében van, s onnan ledobna egy cseresznyét, felséged egyszeriben meghalna szép halállal, s legalább többet nem kínlódnék.

Mondta a király:

- Ó, de jó volna, ha úgy lehetne, mert igazán megelégeltem a sok s nagy szenvedést!

Egyszeriben kihirdettette az egész országban, hogy aki felmászik arra a cseresznyefára, s a tetejébõl ledob egy cseresznyét, annak adja egyetlen leányát s fele királyságát. Hiszen jöttek mindenfelõl a legények: hercegek, grófok, bárók, hosszú süveges tótok, s mind ajánlkoztak, hogy õk fölmásznak arra a fára. Azám, de az a fa olyan vastag volt, hogy ezer ember sem tudta volna átölelni. S olyan magas, hogy a felsõ ága az eget verte. Próbálták sorban a legények, de még jóformán az alsó ágáig sem tudtak felkapaszkodni: nagy szégyenkezve visszaereszkedtek, s elkullogtak a király udvarából.

Meghallja ezt egy kondásfiú, hogy mit hirdettetett ki a király. Fölmegy a palotába, s ajánlja magát.

- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, én is próbálok egyet.

- Hagyd el, fiam! - mondotta a király. - Ha az a sok világhíres vitéz nem tudott felmászni, akkor te hogy tudnál. Eredj, csak õrizd a disznókat!

Elmegy a kondásfiú nagy búsan, de nem volt maradása. Másnap megint felment a királyhoz, s ajánlotta magát.

De a király akkor is elküldötte.

Gondolja magában a fiú, harmadszor is szerencsét próbál, s ment harmadnap is a király színe elé. S addig beszélt, addig kérte a királyt, amíg azt nem mondta:

- Jól van, fiam, eredj, ha nem kedves az életed!

Hej, istenem, örült a kondásfiú. Csináltatott az udvari kováccsal három pár vasbocskort s egy kicsi baltát, azzal nekiindult a cseresznyefának, belevágja a baltáját a fába, nekirugaszkodik, a fának az alsó ágába belekapaszkodik, aztán csak vágta feljebb, feljebb a baltát, úgy mászott felfelé, mint a mókus.

Mikor már hét nap s hét éjjel mászott, mit látnak szemei! A cseresznyefának egyik ágán egy gyémántpalotát. Gondolja magában, õ bizony betér ide, s egy kicsit megnyugszik. Bemegy a palota kapuján, fel a garádicson, be az elsõ szobába; be a másodikba, harmadikba, s hát ott egy olyan szép királykisasszony ül, hogy amint reá nézett, szinte elveszett a szeme világa. Köszön illendõképpen, a királykisasszony fogadja, s kérdi:

- Ugyan bizony hogy kerültél ide? Mi jóban jársz?

Mondja a fiú, hogy miben jár.

- Ó - mondja a királykisasszony -, ne boldogtalankodjál! Jobb, ha itt maradsz nálam, én felfogadlak asztali inasnak.

Mit gondolt, mit nem a kondásfiú, õ bizony egy szóval sem kérette magát: ott maradt inasnak. Telik-múlik az idõ. Egyszer a királykisasszony felöltözik szépen aranyos, gyémántos köntösbe, beleül a hatlovas hintajába, s elhajtat a templomba, de még a hintóról is visszakiáltott az inasnak:

- Hallod-e, mire visszajövök, az asztal szépen meg legyen terítve.

Azzal a királykisasszony elhajtatott, az inas pedig tett-vett a szobában.

Aztán ment egyikbõl a másba; benézett ide is, benézett oda is. Szeme-szája elállt, annyi drága fényes portéka volt ottan. Hanem mikor úgy a tizedik szobába ért, még csak akkor csodálkozott el igazán. Mit gondoltok, mi lehetett ottan?

Ott bizony egy rézszõrû paripa.

Nem volt a világon amellett senki. Egyedül állott a rézjászol elõtt. Felvolt szépen kantározva, nyergelve. Amint belépett a szobába, megszólal a rézparipa:

- Hát te minek ülsz itthon, te legény? Nyúlj be a bal fülembe. Ott van egy dió, vedd ki! Abban a dióban van egy rézgúnya. Azt hirtelen szedd magadra, aztán ülj a hátamra, hadd viszlek a templomba. De jól vigyázz! Hamarább kijöjj, mint a királykisasszony, hogy amire hazajön, az asztalt megteríthesd.

Kiveszi a legény a diót a paripa fülébõl, magára szedi nagy hirtelen a rézgúnyát, felül a paripára, s úgy elnyargalnak, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Bemegy a templomba, beül az elsõ székbe, a férfiak közé, éppen szembe a királykisasszonnyal, de bezzeg míg a pap prédikált, a királykisasszony mind õt nézte, le sem vette róla a szemét. Hanem mikor a pap áment mondott, a legény hirtelen kifordult a templomból, s mire a királykisasszony a hintójába ülhetett, õ már otthon volt a palotában. Levetette a rézgúnyát, visszaöltözött inasnak, s mikor a királykisasszony betoppant a szobába, az asztal már meg is volt terítve.

- No, te legény - mondotta a királykisasszony -, búsulhatsz, hogy nem jöhettél a templomba, mert volt ott egy olyan szép királyúrfi, amilyent még a világ nem látott.

A legény nem szólott semmit, csak tett-vett az asztalon. Megint mondja a királykisasszony:

- Ha inas nem volnál, azt hinném, hogy a te testvéred volt, mert a képe éppen olyan, mint a tied.

A legény most sem szólt semmit, csak tett-vett az asztalon. Hát ez így ennyiben maradt.

Következõ vasárnap ismét templomba megy a királykisasszony, de a legény csak ezt várta. Ment a rézparipához.

- A templomba szeretnél menni, ugye? - kérdezte a rézparipa. - Én most nem viszlek el, hanem eredj a másik szobába, ott van a testvérem, az ezüstszõrû paripa, az majd elvisz.

Bemegy a legény a másik szobába, hát csakugyan ott van az ezüstszõrû paripa, fölnyergelve, kantározva, s szól a legénynek:

- Hamar, hamar! Vedd ki a diót a fülembõl! Színezüst gúnya van benne, vedd magadra, de azt elõre megmondom, hogy mikor a pap áment mond, jöjj ki a templomból, hogy idejében hazaérhessünk.

Hej, istenem, volt nagy álmélkodás a templomban, mikor a legény beült az elsõ székbe! Mert volt, amilyen szép volt a rézgúnyában, de az ezüstgúnyában még százszorta szebb, s a királykisasszony, ahogy rávetette a szemet, többet le sem vette róla. Hanem az igaz, hogy még az áment sem merte megvárni a legény. Kifordult a templomból, fel a paripára, s haza, mint a gondolat. De még a királykisasszony sem várta meg, míg a pap áment mond. Szaladott ki a templomból, s reákiáltott a kocsisra:

- Hajts! hajts! Ha mind a hat ló kidõl, úgyis utol kell érnünk azt a legényt.

Hiszen a hat ló ki is dõlt, de a legényt nem érték utol. Mire a királykisasszony hazaért, az asztal már meg volt terítve. Reátámadt a legényre:

- Voltál-e a templomban?!

- Hát én hogy lettem volna - mondotta a legény -, mikor asztalt kellett terítenem.

A királykisasszony nem szólt többet, de úgy megmérgelõdött, hogy egy befaló falás nem sok, annyit sem tudott enni. Lefeküdt az ágyába, s föl sem kelt egy hétig.

Na, elkövetkezik a harmadik vasárnap. Akkor fölkelt a királykisasszony, s tizenkét paripát fogatott a hintajába, úgy ment a templomba. De ment utána a legény is, még pedig aranyszõrû paripán. Mert az volt az ezüstszõrû paripa mellett való szobában, s annak a fülében aranygúnya volt. Azt vette magára a legény.

Beül a legény az elsõ székbe, a pap belefog a prédikációba, de a királykisasszony hol felkelt a székrõl, hol leült. Nem tudta, mit csináljon. Szeretett volna elõbb kimenni a legénynél, de szégyellte ott hagyni a prédikációt.

Hanem a legény nem szégyenlette. A prédikációnak még felét sem várta meg, hirtelen kifordult a templomból, fölkapott a paripára, s elvágtatott, mint a sebes szélvész.

De a királykisasszony sem gondolt többet a prédikációval. Kiszaladt a templomból, odaszólt a kocsisnak:

- Hadd menjenek, mint a fergeteg, ha a kutyáké is lesz mind a tizenkettõ!

Hiszen ment is az a tizenkét ló, mint a fergeteg. Ki is dõlt a palota kapuja elõtt mind a tizenkettõ, de még csak a nyomába sem értek az aranyszõrû paripának, mert az egyet ugrott, kettõt szökött, s mire a királykisasszony hazaért, már megette az abrakot.

Benyit a királykisasszony a szobába nagy széllel-lobbal, reá támad a legényre:

- No, te legény, kétszer bolonddá tettél, de többet nem téssz bolonddá! Ugye, te voltál a templomban?

A legény nem szólt semmit, csak egy kicsit elmosolyodott.

- Nem mersz szólni ugye? Látom, hogy te voltál.

Akkor aztán megszólalt a legény:

- Minek tagadnám, felséges királykisasszony. Én voltam.

- Bizony, ha te voltál, itt is maradsz örök életedre. Akárki vagy, akármi vagy, nem bánom: az én uram léssz te.

Ott helyben papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, s éltek egymással, mint két gerlicemadár.

Telik-múlik az idõ. Egyszer a legény, mikor a felesége nem volt honn, járt-kelt a szobában, s hogy, hogy nem, a palota legszélsõ szegletében betévedt egy kicsi kamarába. Hát uramteremtõm, mi volt ott! Egy tizenkét fejû szörnyeteg lógott a falon. Mind a tizenkét feje erõs láncokkal fel volt kötve, a lábán meg mázsás békók. Megszólal a szörnyeteg:

- Ha istent ismersz, szabadíts meg, mert én ártatlanul szenvedek itt, keserves~rabságban.

A legénynek jó szíve volt, láncot, békót levett a szörnyetegrõl, s szabadon eresztette, hogy menjen isten hírével. Aközben hazajön a felesége, s megtudja, hogy mi történt.

- Jaj, mit tettél, te boldogtalan?! Hiszen azt még az apám záratta volt el, mert egyszer el akart rabolni engem. Most már strázsálhatsz éjjel-nappal, mert az a szörnyeteg visszajön, addig meg nem nyugszik, amíg engem el nem rabolhat.

No, az asszonynak igaza is volt. Hiába strázsálta az ura. Hiába strázsálták a katonák. Egyszer egy fergeteges éjen eljött a szörnyeteg, fölkapta az asszonyt, s úgy eltûnt vele, mintha a föld nyelte volna el.

Hej, Istenem, lett nagy szomorúság, búbánat! Nem találta helyét a legény. Nem tudta, mit kezdjen, merre induljon, hogy a feleségét megtalálja. Bement abba a szobába, melyikben az aranyszõrû paripa volt, s keserves sírással a nyakába borult. Kérdi a paripa:

- Hát téged mi lelt, édes gazdám? Miért sírsz olyan keservesen?

- Hogyne sírnék, édes lovam, mikor a feleségemet elvitte a tizenkét fejû szörnyeteg.

- Egyet se sírj, édes gazdám. Ülj a hátamra! Tegyünk próbát, hátha vissza tudjuk hozni.

Felül a legény a paripára, s az nekivágtat a világnak. Repülve repül hegyeken által, s egyszerre csak megáll egy kút mellett. Hát uramteremtõm, ki volt ott? A legénynek a felesége. Ruhát mosott a kútnál, s keservesen sírdogált.

De lett öröm, Istenem, nagy öröm! Mondta a legény:

- Ülj ide, feleség a nyeregbe. Ne sírj, ne keseregj többet!

- Én felülhetek - mondotta az asszony -, de sokáig úgysem mehetünk, mert úgyis utolér a szörnyeteg, s akkor vége az életednek. Jobb, ha itt hagysz engem.

Hanem a legény nem gondolt ezzel a beszéddel. Felkapta a feleségét a nyeregbe, s elvágtatott, mint a madár, olyan sebesen. Hiszen vágtathatott, mert a szörnyeteg észrevette, hogy eltûnt az asszony. Fölkapott az ötlábú paripára, s a palota kapujánál utolérte. Azt mondta a legénynek:

- No, te legény, egyszer megszabadítottad az életemet, én is megkegyelmezek egyszer a te életednek, de többet úgy jöjj a feleséged után, hogy szörnyû halálnak halálával halsz meg.

Azzal megfogta az asszonyt, s elvágtatott vele. De még csak most eredett búnak igazán a szegény legény.

- Hát most mit csináljak? - kérdezte az aranyszõrû paripától.

- Ne búsulj, édes gazdám. Csak egy kicsit pihenek, s még egyszer szerencsét próbálunk.

Egy órát, kettõt pihennek, visszavágtatnak ahhoz a kúthoz. Az asszony ott volt akkor is, mosott, sírt keservesen, de a legény most egy szót se szólt, csak felkapta a nyergébe, s repült vele árkon-bokron át.

Észreveszi a szörnyeteg, hogy megint eltûnt az asszony. Fölkap a lovára nagy mérgesen, fújja a lángot mind a tizenkét szájából, s mikor a legény éppen keresztül akart ugratni a palota kerítésén, megragadta, tizenkét darabba szaggatta, s az asszonnyal visszavágtatott.

Éppen akkor repült oda tizenkét holló. A tizenkettõbõl tizenegy föl akarta falni a legénynek a testét, de a tizenkettedik, az öreg holló azt mondta:

- Ne bántsátok! Jólesett-e nektek, mikor a tizenkettedik testvéreteket elpusztították? Jobb lesz inkább, ha összerakjuk a testét, s feltámasztjuk szegényt.

Arra mind a tizenkét holló szerterepült, hoztak mindenféle csodafüveket, azokkal a legény testét összeforrasztották, s hát uramistenem, egyszeriben talpra állott, s hétszerte szebb s erõsebb volt, mint annak elõtte.

Azt mondta most az öreg holló:

- No, te legény, tudom én, mi a bajod. A feleségedet akarod visszaszerezni a szörnyetegtõl. Hanem a te lovaddal többet ne is próbálj. Van innen hetvenhét mérföldre egy fekete vár. Arról ismered meg, hogy a négy sarkára négy emberfej van kiszegezve. Abban a várban egy vén boszorkány lakik. Annak a vén boszorkánynak van négy lova. Három aranyszõrû, a negyedik vasderes. Ez olyan sovány, hogy a lábán is alig tud állani. Ezt a négy lovat emberfia még nem tudta megõrzeni, de te csak vállald el az õrzését, s ha jól megõrzötted, egyéb bért ne kérj annál a sovány csikónál: azzal elhozhatod a feleségedet.

Megköszöni a legény a jó tanácsot. Elindul, megy, mendegél, s meg sem áll, amíg arra a fekete várra nem talál. Bemegy a várba, köszönti a boszorkányt, s mondja, hogy mi jóban jár.

- Jól van, fiam - mondja a boszorkány -, én kezedre adom mind a négy lovat, de ha náluk nélkül jössz haza, bizony mondom, karóba kerül a fejed. Ám ha jól megõrzöd, kérhetsz akármit.

Kimegy a legény a négy lóval a selyemrétre. Ott a kantárt kihúzza mind a négynek a fejébõl, békót vet a lábukra, de azoknak ugyan vethetett, mert mindjárt úgy lerúgták, mintha rajtuk se lett volna, s egy szempillantásra elnyargaltak négyen négyfelé. Azt sem tudta szegény legény, melyik után szaladjon. De hiába is futott volna, mert a lovak eltûntek, mintha föld nyelte volna el.

Amint járkál nagy búsan, szembe jön vele egy fickó legény, s kérdi tõle:

- Hát te mit keressz, testvér?

Mondja a legény, hogy mit.

- Nálad van-e mind a négynek a kantárja?

- Itt van mind a négy.

- Add csak ide! Mindjárt elékerítem én a te lovaidat.

Odaadja a kantárt, mind a négyet. A legényecske térül-fordul a réten, egy kicsit eltûnik a szeme elõl, s egyszer csak jön vissza a négy lóval.

Hazavezeti nagy örömmel, de bezzeg nem örült a boszorkány. Azt mondta a legénynek:

- No, jól van, megõrzéd a lovaimat, pedig szerettem volna, ha karóba kerül a fejed. Hát most csak mondjad, mit adjak?

- Nem kell nekem semmi egyéb, öreganyám, csak az a sovány csikó.

- Mit beszélsz, te boldogtalan?! Kérj inkább aranyat, amennyit elbírsz. Hiszen ezt a csikót neked kell vinned, nemhogy õ vigyen téged.

- Nem bánom én, öreganyám, ha a hátamon viszem is. Nekem csak ez a csikó kell.

Mit volt mit nem tenni a boszorkánynak, odaadta a sovány csikót. De azt igazán alig tudta kihúzni a fekete várból, olyan gyenge volt. Mikor onnét nagy nehezen kiértek, még az a fickó legény is hozzájuk szegõdött. Együtt húzták a kötõféknél fogva.

Mennek, lépegetnek nagy lassan. Egyszer csak egy pocsolyához érnek, s abba beleromlik a csikó. Megmérgelõdik a legény, mondja nagy haraggal:

- No, ezért idejöhettem! - Otthagyta a pocsolyában.

De még egy hajításnyira sem mehettek, nagyot nyerít a csikó:

- Gyertek vissza! Csak meg akartalak próbálni. Üljetek rám mind a ketten, elviszlek a világ végire is.

Visszamennek a legények, kiszökik a csikó a pocsolyából, reá ülnek, azzal a csikó feláll a két hátulsó lábára, s nekirugaszkodik a magas levegõégnek. Repült, mint a gondolat. Zúgott-búgott a levegõ utána, s egyszerre csak, hopp! letoppant a kútnál. Ott volt az asszony most is a kút mellett, sírva mosta a ruhát. Egyszeriben felkapták, közre ültették, s azzal nekivágtatott a csikó, de nem a földön, hanem a levegõégben.

Jõ haza a szörnyeteg, s látja, hogy volt asszony, nincs asszony. Fut a lovához, felül reá, de a ló azt mondja:

- Jobb, ha el sem indulunk, mert az én testvéremen vitték el az asszonyt, azon a világhíres vasderesen.

- Nem bánom én, akármin vitték el! - rikkantott a szörnyeteg. - Indulj, s repülj utánuk, hogy a kutyák egyék meg a húsodat!

Indulnak, vágtatnak, mint a sebes szélvész, de mikor egy hajításnyira közeledtek volna a vasdereshez, a vasderes visszanyerített a testvérének:

- Dobd le!

Abban a pillanatban felrúgott a ló. A szörnyeteg lefordult a hátáról, s ízzé-porrá törött minden porcikája. Akkor aztán a fickó legény ült a vasderes testvérének a hátára, úgy vágtattak haza a palotába.

Hazamennek, örvendeznek, de egyszerre csak elszomorodik a legény.

- Hát téged mi lelt? - kérdi az asszony.

- Haj, ne is kérdezd! Azzal jöttem ide, hogy ennek a cseresznyefának a tetejébõl egy cseresznyét ledobjak, mert addig nem tud meghalni a királyunk. Pedig azt ígérte nekem, hogy ha azzal a cseresznyével megváltom sok nagy szenvedésétõl, reám hagyja leányát s fele királyságát. De nekem most nem kell sem a leánya, sem a királysága.

Mondja a másik legény:

- Azért egyet se búsulj, testvér. Majd ledobom én azt a cseresznyét, hadd legyen az enyém a leánya s fele királysága, a másik fél pedig maradjon neked.

Azzal kifordult az ajtón a fickó legény, egy szempillantásra felmászott a fa tetejére, ledobta a cseresznyét, aztán mentek le mind a hárman. S hát amikor leértek, éppen temették a királyt.

Temetés után a két legény kétfelé osztotta az országot. Az, amelyiknek nem volt felesége, elvette a királykisasszonyt, s még ma is élnek mind a négyen, ha meg nem haltak.