Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A hétszépségû királykisasszony

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak egy nagy kamasz fia, úgy hívták, hogy Kolontos Bandi.

Na, nem is hiába hívták kolontosnak ezt a legényt, mert csupa ostobaság volt minden cselekedete.

Az apját, az anyját majd felvetette az erõs búbánat, hogy a fiok mindenükbõl kiforgatja õket a nagy ostobaságával. Egyszer többek közt azt mondja az asszony a fiának:

- Eredj, fiam, öntözd meg a virágokat, mert a nagy melegségben mind elszáradnak!

Fogja magát Bandi, lemegy a pincébe. Volt ott három akó bor, felviszi a kertbe, s reá öntözi a virágokra. Sokszor látta, hogy az emberek, ha bort isznak, jókedvük kerekedik, s amint a bort elöntözte, még meg is kérdezte a virágokat:

- Jókedvetek van, ugye? Meghiszem azt!

Máskor meg azt mondták neki, hogy hintse meg az udvart homokkal, hogy legyen egyenes.

Hanem Bandi azt gondolta, hogy jobb a liszt a homoknál, s ami liszt volt a háznál, azt mind elhintette az udvaron.

Jõ ki az apja, s nézi, hogy mit csinált Bandi.

- Jaj, te világ bolondja, te, mit tevél?!

- Talán bizony nem elég egyenes az udvar? - kérdezte Bandi.

- Hiszen megállj, mindjárt megegyenesítlek én!

Elõkapott egy husángot, jól megnadrágolta Bandit, de nadrágolhatta, attól ugyan nem jött meg az esze.

Telik-múlik az idõ. Gondolja az ember, talán egy kicsit megjött a Bandi esze, s mondja neki:

- Eredj, fiam, etesd meg a disznókat, hadd feküdjenek le aztán!

Kimegy Bandi, megeteti a disznókat, de mikor jóllaktak, fogta magát, addig verte egy bottal õket, míg el nem nyúltak a hídláson. Azzal bement nagy örömmel az apjához, s mondta:

- No, apám, én lefektetém a disznókat.

Kimegy az ember, hadd lássa, mit csinált Bandi. Hát uramteremtõm, a disznók mind meg vannak dögölve. Elé a husángot az ember, megint jól megnadrágolja Bandit, de bizony megnadrágolhatta, attól ugyan meg nem jön az esze.

Estére kerekedik az idõ, lefeküsznek, de sem az ember, sem a felesége nem tudott aludni. Sóhajtoztak, tûnõdtek, mit csináljanak ezzel az istenverésével. Ha valahogy szépszerént meg nem szabadulnak tõle, elõbb-utóbb koldusbotra juttatja õket.

Eltervezték, hogy akármilyen keserves legyen a szívüknek, kiviszik az erdõbe, s otthagyják. Ahogy lesz, úgy lesz, menjen, amerre a szeme lát; éljen, ahogy élhet. Bandi úgy tett, mintha aludnék, még nagyokat is horkolt; jól hallotta, hogy mit egyeztek az öregek. Reggel fölkelnek, s mondja a szegény ember Bandinak:

- No, fiam, gyere az erdõbe, vágjunk fát!

Kimennek az erdõbe, s mikor egy jó sûrû helyre érnek, mondja az ember Bandinak:

- Te csak maradj itt, fiam! Vágj le egy-két szál fát, én meg továbbmegyek az erdõ másik felébe, hátha ott még szebbeket találok.

Bandi nem szólt semmit; úgy tett, mintha ott maradna, de alig ment az apja tíz-húsz lépésre, ment õ is utána, el sem maradott mellõle.

Eleget okoskodott az ember, hogy így meg úgy, maradj ott, nézd ezt a fát, milyen szép; nézd azt, még szebb az! - beszélhetett, akár a fekete földnek, Bandi nem maradott el mellõle.

Mit volt mit nem tenni a szegény embernek, látta, hogy nem tud megszabadulni Banditól, nagy búsan hazaindult, Bandi meg mindenütt utána.

Amint megy, mendegél hazafelé, szembejön vele egy õsz öregember, s kérdi:

- Hát kend miért olyan szomorú, földi?

- Hogyne volnék szomorú, öregapám - mondja az ember -, mikor ez az egy fiam van, s ez is olyan kolontos.

- Egyet se búsuljon kend, adja nekem a fiát, én majd eszére térítem.

- Én jó szívvel odaadom - mondja az ember -, csak elmenjen kigyelmeddel.

Kérdi a fiától:

- No, Bandi fiam, elmennél-e ezzel az öregemberrel?

- El én, csak jó dolgom legyen.

Mondotta az õsz öregember:

- Ne félj, fiam! Nálam jó dolgod lesz.

Azzal elváltak egymástól. A szegény ember ment hazafelé, Bandi is ment az õsz öregemberrel ellenkezõ irányba, keresztül a rengeteg erdõn; három nap s három éjjel folyvást mentek, meg sem állottak.

Megszólal egyszer Bandi:

- Öregapám, adjon ennem, mert amióta hazulról eljöttem, még egy befaló falást sem ettem!

- Jól van fiam, egyél - mondotta az õsz öregember.

Azzal benyúlt a zsebébe, kivett onnét három kenyérmorzsát, s Bandi úgy jóllakott abból, mintha három nagy kenyeret evett volna meg, akkorát, mint egy taligakerék.

Továbbmentek, mendegéltek, hát egyszer jön velük szembe két oroszlán. Megijed Bandi szörnyûképpen; azt hitte, hogy most vége az életének. De az õsz öregember csak egyet pisszentett, s az oroszlánok egyszeriben visszahúzódtak a sûrûségbe. Aztán ismét fölkerekedtek s továbbmentek, mendegéltek, rengeteg erdõbõl nagy pusztaságba értek; nagy pusztaság szélén tengernek partjára. Tengernek partján volt egy nagy nyárfa, arról leszakasztott az õsz öregember egy levelet, beledobta a tengerbe, s ím, halljatok csudát! a nyárfalevél egyszeribe csónakká változott.

Szépen beleültek a csónakba, hét nap és hét éjjel folyton-folyvást eveztek a tengeren, úgy értek a másik partjára, s mikor oda kiléptek, a csónak ismét visszaváltozott nyárfalevélnek.

A tengernek ezen a partján is volt egy nyárfa, s az õsz öregember a nyárfalevelet feldobta a többi levél közé. Innét is továbbmentek, mendegéltek, s egy rengeteg nagy szikla hasadékába értek, ottan volt két mohaágy, abba szépen lefeküdtek.

Mondotta az õsz öregember:

- Feküdj le, fiam, aludj, mert reggel korán kelünk, s kezdõdik a tanítás.

Lefeküsznek, s még alig pitymallott, fel is kelnek. Aztán az õsz öregember elõszedett mindenféle nagy könyveket. Azokból három nap s három éjjel folyton olvasott, magyarázgatott, de olvashatott, magyarázgathatott, Bandi éppen olyan bolond, éppen olyan kolontos volt, mint annak elõtte.

Mondotta az õsz öregember:

- No, fiam, látom, hogy így semmire sem megyek veled, majd másképp próbálom.

Elõvett egy aranykalapácsot, s azzal mindennap koppintott egyet Bandi fejére. Ez így tartott fél esztendeig, s hát Bandiból olyan okos ember lett, hogy alig fért a sok okosság a fejében. Megtanította az öregember mindenféle tündérigékre, de még arra is, hogy kell a nyárfa ágából mindenféle drága süteményeket csinálni. Mikor aztán mindenféle mesterkedésre kitanította, mondotta az õsz öregember:

- No most, fiam, eredj Isten hírével, próbálj szerencsét!

Három kenyérmorzsát adott Bandinak, s azzal útnak eresztette.

Megy, mendegél Bandi, erdõkön-mezõkön által, s mikor megéhezett, csak megevett egy kis morzsát, s úgy jóllakott, hogy egy hétig vígan mehetett tovább. Mikor aztán megette mind a három morzsát, csak levágott egy nyárfaágat, földre csapott vele, s annyi drága jó sütemény volt elõtte, hogy meg sem gyõzte enni.

No, telt-múlt az idõ. Talán már egy esztendeje is elmúlt, ha jól meggondolom: kettõ is, három is, hogy Bandi elvált az õsz öregembertõl. Egyszer, amint egy rengeteg erdõn menne keresztül, lát egy kicsi házat, be akar menni, de hát nincs az ajtón kilincs. Hát ha nincs, az sem baj. Eszébe jutottak a tündérigék, amelyekre az õsz öregember tanította, s mondta az ajtónak:

Fölnyílik az ajtó, bemegy a házba, s hát abban a házban nincs egyéb, csak egy asztal s az asztalon egy nagy könyv.

Az volt írva a könyv táblájára tündérbetûkkel:

Felnyitja Bandi a könyvet, nézi, vajon mi van írva belé. Az volt belé írva, hogy annak a királynak, akinek most éppen az országában vándorol, olyan szép leánya volt, mintha a világ hét legszebb leányából szõtték-fonták volna össze. Azért volt az õ neve: Hétszépségû királykisasszony. Egyszer Kecskebak, a kecskék királya elment a Hétszépségû királykisasszonyhoz, s megkérte a kezét.

Hétszépségû királykisasszony nagyot kacagott:

- Mit, te förtelem, még te mersz ide jõni?! A legelsõ királyfiak kérték a kezemet, azoknak sem adtam. Eltakarodj a szemem elõl!

Elment Kecskebak nagy búval-bánattal, s nagy bújában-bánatjában leugrott a legmagasabb szikla tetejérõl, s meghalt szörnyû halálnak halálával. Megtudták a kecskék, hogy mi történt a királyukkal: összeállott tizenkettõ, a legnagyobb s legerõsebb.

Éjnek idején belopództak a király palotájába, s mikor a királykisasszony aludott, szarvukra vették az aranyos nyoszolyát, s elnyargaltak vele, mint a fergeteg. Az volt írva tovább a könyvbe: hogy ettõl a háztól hetvenhét mérföldre, aranyszínû föld alatt van még egy ilyen könyv, abban van megírva, hová-merre lett a Hétszépségû királykisasszony.

Nem volt Bandinak maradása. Ment hegyeken-völgyeken átal, s addig meg sem állott, amíg azt az aranyszínû földet meg nem találta. Ott megállott, s mondta:

Abban a pillanatban megnyílt a föld, s kiemelkedett belõle egy nagy könyv. Annak az volt írva a táblájára:

Felnyitja a könyvet, olvasgat, lapozgat benne, s hát az van írva szép tündérbetûkkel, hogy a tizenkét kecske a Hétszépségû királykisasszonyt elvitte Kecskebak várába. Ottan letették a várnak a hetvenhetedik szobájában, Kecskebak anyja elaltatta örökre, s fel sem is ébred soha, amíg olyan ember nem vetõdik oda, aki tündérigékkel szól hozzá.

Hiszen Bandinak sem kellett egyéb, megfordult, s ment egyenesen a Hétszépségû királykisasszony apjának az udvarába. A király már kihirdettette volt ország-világszerte, hogy annak adja leányát s egész királyságát, aki visszahozza. Próbálták azt királyfik, hercegek; minden rendû és rangú legények, de egy sem találta meg a Hétszépségû királykisasszonyt. Pedig bejárták az egész világot. Keresték víz alatt, föld alatt; keresték a levegõégben, keresték mindenütt, nem akadtak a nyomára. Akkor ért a király udvarába Bandi, s ajánlotta magát, hogy õ, egy élete, egy halála, de valahol a királykisasszonyt megtalálja.

- Jól van, fiam - mondotta a király -, kilencvenkilencen már megpróbálták s nem találták, te vagy a századik, hátha neked szolgál a szerencse.

Adott a király alája aranyszõrû paripát, a legszebbet a ménesébõl. Ezüstöt, aranyat elegendõt, hogy ne legyen pénzben hiányossága.

Elindult Bandi, repült az aranyszõrû paripával, mint a madár. Hetedik nap megérkezik Kecskebak várához, s hát uramteremtõm, volt azon kapu száz is, ajtó ezer is, de egyen sem volt kilincs. Megáll Bandi egy ajtó elõtt, s mondja:

S fölnyílt nemcsak az az ajtó, amelyik elõtt állott, fölnyílt a többi is; fölnyíltak a kapuk is, megvilágosodott az egész palota, ragyogott, tündökölt, mint a gyémánt, minden szegletje. Aztán elindult, s ment végig a szobákon; be a hetvenhetedikbe. Ottan feküdt a királykisasszony aranynyoszolyában. Fehér volt, mint a liliom, de olyan szép, mintha nem hét, de hetvenhét szép leányból szõtték-fonták volna össze. Bandi megállott a nyoszolya elõtt, rávetette a szemét a Hétszépségû királykisasszonyra, s mondotta csendesen:

S ím, egyszeriben fölnyitotta a szemét a Hétszépségû királykisasszony. Reá nézett, arca, szeme mosolygott, aztán fölkelt a nyoszolyából, megölelte a legényt, s mondta lelkes szóval:

- Te lész nekem, te lész, az én hites párom!

Mindjárt fölkaptak az aranyszõrû paripára s meg sem állottak hazáig. De volt otthon öröm, Istenem, de milyen nagy! Egyszeriben papot hívattak, a fiatalok összeesküdtek, lakodalom után tojáshajba kerekedtek, a Tiszán leereszkedtek; Tisza partján egy helyt kikötöttek, s addig jártak-keltek, míg a Bandi apját s anyját meg nem találták. Vitték magukkal az országukba. Bezzeg azután jó volt dolguk, sóra, fára nem volt gondjuk.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.