Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A bölcs királyfi

Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy király, annak egy fia. Több gyermeke nem volt, de jó is, hogy nem volt, mert a királyfi alig állott lábra, meghalt az édesanyja. Mikor a királyné a halálos ágyán feküdt, odahívta az urát, s mondta neki:

- Énnekem meg kell halnom, árván marad a kicsi fiam, azt hagyom hát neked, hogy ne házasodjál meg, s taníttasd a fiamat bölcsességre.

A király sokáig nem is gondolt házasságra, s mikor a fia akkorára nevekedett, palotájába hívatta a világ hét legbölcsebb emberét, hogy tanítsák meg a fiát bölcsességre. Mindjárt kérdezte is az elsõ bölcset:

- Mennyi idõ alatt tanítod meg a fiamat bölcsességre?

- Felséges királyom, egy nap alatt úgy megtanítom, hogy éppen olyan bölcs lesz, mint én.

A második bölcs azt mondta, hogy õ két nap alatt tanítja meg; a harmadik meg azt, hogy három nap alatt, s így a többi is sorjában, ahogy következtek: annyi napra ígérték, hogy megtanítják a királyfit a maguk bölcsességére.

Jól van, a király nagy örömmel a bölcsek kezére adta a fiát, azok meg elvitték magukkal messze földre. Egy helyen megállapodtak, ott egy szobába beültették a királyfit, de egy sem törõdött vele, magára hagyták, hadd gondolkozzék.

Teltek-múltak a napok, a királyfi csak ült egyedül a szobájában, de a bölcsek feléje se néztek. Egyszer az elsõ bölcs mégis gondolt valamit, egy orgonafalevelet tett a királyfi ágyának a lába alá. Másnap reggel bemegy a királyfihoz, s kérdi:

- No, királyfi, mit álmodtál az éjszaka?

- Nem álmodtam én semmit - mondotta a királyfi -, a szememet le se hunytam, egész éjjel azon gondolkoztam, mitõl lehet magasabb az én ágyam, mint volt eddigelé.

- De már azt én sem tudom elgondolni - mondotta a bölcs.

Aztán kiment a többi bölcshöz, s mondotta nekik:

- Hej, barátaim, nem kell ezt a fiút bölcsességre tanítani, bölcsebb az, mint mi. Csak egy orgonafalevelet tettem az ágya lába alá, s észrevette, hogy az ágya magasabb, mint eddigelé volt.

Na, telt-múlt az idõ, elmúltak hetek, hónapok, esztendõk, a királyfi ott maradott a bölcsek között, mert a király megírta pecsétes levélben a bölcseknek, hogy csak tartsák addig ott a fiát, ameddig lehet. Bizonyosan azért akarta ezt így a király, mert idõközben meggondolkozott, s nem tartotta meg, amit a felesége halálos ágyán a lelkére kötött, hogy ne házasodjon meg másodszor. De hát mit gondolt, mit nem, az egyik eszivel azt gondolta, hogy ha asszony nincs a háznál, szertezüllõdik minden, a másik eszivel meg azt gondolta, jobb, ha a fiú nincs otthon, hátha mostohán bánnék vele a királyné. Hanem mikor a királyfi már nagy legénnyé serdült, megelégelte a bölcsek közt való lakozást, s azt mondta a bölcseknek: vizsgálják meg a csillagokat, vajon mit mondanak azok, hazamehet-e õ?

Kimegy a hét bölcs egy nagy pusztaság közepére, nézték sokáig a csillagos eget, s nekik azt mondották a csillagok, hogy a királyfi hazamehet. De a királyfiúnak ez még nem volt elég. Kiment õ is a pusztára, nézte a csillagos eget, s különösen egy nagy csillag mellett egy kicsi csillagot, s ez a kicsi csillag azt jelentette neki:

- Hazamehetsz, királyfi, de úgy viseld magadat, mintha néma volnál, bárki is szól tehozzád, ne válaszolj, máskülönben vége az életednek.

A királyfi nem szólt semmit a bölcseknek arról, hogy mit jelentett neki a kicsi csillag, elbúcsúzott tõlük, s ment egyenesen haza. Örült az öreg király a fiának, mert amire hazaért a királyfi, az apja erõsen leöregedett. De csakhamar el is szomorodott, mert hiába kérdezte, hiába faggatta, hogy van, mint van, tanult-e sok bölcsességet, a királyfi nem szólt semmit.

Hej, uramteremtõm, búsult a király, majd felvetette a búbánat. Lám, elküldötte a fiát a bölcsekkel, hogy azok tanítsák bölcsességre, s némán került vissza. Hanem a királyné semmiképpen sem akarta hinni, hogy a királyfi néma.

- Hallod-e - mondotta az urának -, nem hiszem, hogy a fiad néma volna, csak nem akar beszélni. Hiszen majd megszólaltatom én!

Bement a királyfi szobájába, elkezdett hozzá beszélni, mindenféle szép, kedves dolgokat, mosolygott rá édesen, kedvesen, cirókálta-marókálta az arcát, de a királyfi nem szólalt meg.

Akkor szörnyû haragra gerjedett a királyné, s mit gondolt, mit nem, elkezdett sikoltozni, kiabálni, kiszaladt a szobából, felverte az egész házat a jajgatásával.

- Gyere, gyere - kiáltott a királynak -, igazi szép fiad van, meg akart ölni engem!

Nem tudta, mit gondoljon a király, mi történhetett az õ fiával, nem értette a dolgot. Kérdezte, vallatta, hogy miért akarta megölni a mostoháját: nem szólt az egy szót sem.

- Hát ha nem szólsz - kiáltott a király -, halj meg!

A királyfi még erre sem szólalt meg. Hanem mégis meggondolta a dolgot a király, elébb elhívatta a hét bölcset, hátha azok meg tudnák mondani, hogy igazán néma-e a fia.

Megérkeznek a bölcsek a palotába, sorban a király színe elé mennek. Az elsõ bölcs azt mondja:

- Felséges királyom, amíg nálunk volt a fiad, nem volt néma, de várj egy napig, addig ne akasztasd fel, hátha megszólal.

Jól van, a király megkegyelmezett egy napra, de a királyfi akkor sem szólalt meg. Jött a második bölcs, az meg arra kérte a királyt, hogy várjon még két napot s így tovább, mind a hét bölcs. A hetedik hét napot kért.

Ezt is megadta a király, le is telt a hét nap, de a királyfi akkor sem szólalt meg. Éppen indult a király, hogy összedoboltassa a katonáit, s vitesse a fiát az akasztófa alá. Abban a pillanatban megszólalt a királyfi:

- Megállj, apám - mondotta a királyfi -, hadd mondom el neked, hogy s mint jártál volna, ha felakasztatsz engem!

- Hát hogy jártam volna? - kérdezte a király.

- Úgy jártál volna, mint az egyszeri öregember, akinek egyetlenegy fia volt, éppen mint neked, apám. Egyszer ez az öregember éppen a vacsoránál ült a fiával, amikor az ablakra szállott egy fülemile, s elkezdett szépen énekelni.

- Hej - mondotta az öregember -, ha volna ezen a világon oly bölcs ember, aki meg tudná mondani, hogy mit énekel ez a fülemile!

Mondta a fiú:

- Hát én meg tudnám mondani, édesapám, de nem mondom meg, mert ha megmondanám, erõsen megharagudnék rám.

- Dehogy haragszom, dehogy haragszom - mondotta az apja. - Csak mondd el bátran, ne félj semmitõl!

- Hát jól van, édesapám, megmondom. Az a fülemile azt énekeli, hogy belõlem valami hatalmas nagy ember lesz, de olyan hatalmas ember, hogy amikor mosdok, kigyelmed tartja a mosdótálat, az édesanyám meg a törülközõt.

De bezzeg szörnyû haragra lobbant az öregember.

- Mi, hogy én tartsam neked a mosdótálat, az anyád meg a törülközõt?! Azt ugyan meg nem éred!

S csakugyan, hogy meg ne érhesse, nagy haragjában felkapta a fiát, fogta, vitte s belevetette a tengerbe.

- Látod, édesapám, ha én beszélek, ha én elmondom neked a való igazságot, éppen úgy járok, mint az a fiú. Hanem - mondotta tovább a királyfi -, az az öregember hiába vetette a fiát a tengerbe, jól tudott úszni, kiúszott egy sziklára; ott ült, üldögélt sokáig, egyszer aztán arra ment egy hajó, a hajósok felvették s magukkal vitték. Alekszander - mert így hívták a fiút -, mikor a hajó kikötött egy város mellett, megköszönte a hajósoknak iránta való nagy jóságát, elbúcsúzott tõlük, s bement a városba. Történetesen éppen ebben a városban lakott a király, de Alekszander nem ment a királyhoz, hanem ment a tiszttartójához, s annál beállott inasnak.

Éppen ekkor történt, hogy a király palotájára minden éjjel rászállott három holló, s azok ott olyan erõsen károgtak, hogy a király nem tudott aludni a károgásuktól. Eleget hessegették az udvarbéli népek a hollókat, amellett folyton lövöldöztek rájuk a leghíresebb vadászok, de soha egy sem tudta eltalálni, a hollók csak ott maradtak, ott repkedtek a palota fölött, s károgtak szörnyûségesen.

Megijedett a király erõsen, ki sem mert jönni a palotából: azt hitte, hogy valami rosszat jelent a hollók károgása; szerette volna tudni, hogy vajon a károgásuknak mi értelme vagyon. Össze is hívatta a világ minden tájékáról a legbölcsebb embereket, de egy sem tudta megérteni a hollók károgását. Mondja egyszer Alekszander a gazdájának:

- Uram, én felmegyek a királyhoz, meghallgatom azokat a hollókat, hátha én megértem, hogy mit beszélnek.

- Hiszen csak eredj - mondotta a tiszttartó -, s ha megérted, szerencse fia vagy, mert a király éppen most hirdette ki, hogy annak adja a leányát s fele királyságát, aki megfejti a hollók beszédjét.

Fölmegy Alekszander a királyhoz, mondja, hogy mit akar, s kérdi:

- Igaz-e, hogy annak adja leányát s fele királyságát, aki megfejti a hollók beszédjét?

- Bizony igaz, fiam, s szavamat meg sem is másolom.

Alekszandernek sem kellett több, kiment az udvarra. Éppen sötétedett, jöttek a hollók, egy kevés ideig elhallgatta a károgásukat, aztán bement a királyhoz, s jelentette:

- Felséges királyom, ne féljen, nem hoz semmi rosszat a fejére a hollók károgása. A három holló közül egy a tojó holló, egy meg a gúnár, a harmadik a kettõnek a fia. Afölött veszekednek, hogy a tojó holló, amint kiköltötte a fiát, otthagyta s többet rá sem nézett, a gúnár pedig szépen felnevelte; ha közel nem kapott, messze földre is eljárt eleségért; most meg, hogy a fiú felcseperedett, visszajött a tojó holló, s magával akarja vinni a fiát. Nem tudnak maguktól igazságot tenni, felségedtõl várnak ítéletet.

- Bizony ha tõlem várnak - mondotta a király -, könnyen megkaphatják, mert énszerintem az az igazság, hogy az apjánál maradjon a fiú. Hát te mit gondolsz, Alekszander?

- Én sem gondolok mást, felséges királyom.

Amint a király kimondta a maga ítéletét, a hollók elrepültek a palota tetejérõl, többet soha vissza nem tértek; a király éjjeli nyugodalmát többet meg nem zavarták.

- No, fiam, Alekszander, most már tied a leányom, tartsuk meg a lakodalmat.

Mondá Alekszander:

- Felséges királyom, most még nem házasodom meg, egy nagyon bölcs királynak hallottam a hírét, elébb fölkeresem azt, hátha annál is tanulok bölcsességet. Egy esztendõ múlva aztán visszatérek, akkor majd megtartjuk a lakodalmat.

A király beleegyezett, adott Alekszandernek temérdek aranyat az útra, s a fiú még aznap útnak indult, s addig ment, mendegélt, míg annak a híres bölcs királynak az udvarába nem ért. Úgy ment oda, mint valami szegény legény, aki szolgálatot keres. Fel is fogadták mindjárt belsõ inasnak. Õ vitte be minden reggel a kávét a királykisasszonynak.

Volt azonban az udvarban még egy inas, akinek Ludokiusz volt a neve. Ez a Ludokiusz királyfi volt, de eltagadta királyi mivoltát, meg akarta ismerni a királykisasszonyt, akirõl hallotta, hogy szépségben nincs párja kerek e világon, de úgy akarta megismerni, hogy a királykisasszony ne tudja, ki s mi õ.

Hanem olyan csudát még a világ nemigen látott, hogy ez a Ludokiusz mennyire hasonlított Alekszanderhez. Éppen úgy, mint egyik tojás a másikhoz. Hamar össze is barátkoztak, erõs barátságot kötöttek, elmondták egymásnak a titkukat.

Telik-múlik az idõ, Alekszandernek eszébe jut, hogy egy kicsit hazalát az apósa udvarába titokban, hadd lám, mit csinálnak otthon. Azt mondja Ludokiusznak:

- Hallod-e, Ludokiusz, nekem el kell innét mennem, amíg odaleszek, vidd be te a kávét a királykisasszonynak, úgyis olyan erõsen hasonlítunk egymáshoz, hogy a királykisasszony nem veszi észre a változást.

Bezzeg Ludokiusz beleegyezett örömmel. Elbúcsúztak egymástól, de mielõtt elváltak volna, gyûrût cseréltek, hogy ha netalán többet nem találkoznának az életben, errõl a gyûrûrõl egymásnak eszébe jussanak, egymást el ne feledjék soha.

A királykisasszony nem vette észre, hogy most nem Alekszander, hanem Ludokiusz hozza be neki a kávét. Az elsõ héten úgy tett, mintha nem is nézne rá. De egyszer mégis megszólalt a királykisasszony, kicsordult a könny a szemébõl, s felsóhajtott:

- Hej, Alekszander, ha te nem volnál inas!

Mondta Ludokiusz:

- Felséges királykisasszony, ne haragudj reám, de én nem vagyok Alekszander, az én nevem Ludokiusz. Alekszander hazament, s megkért, hogy helyette én szolgáljak neked.

Ámult-bámult a királykisasszony, nem akart hinni a Ludokiusz szavának.

- Úgy van, amint mondom, királykisasszony - erõsítette Ludokiusz -, majd megtudod, ha visszajõ Alekszander.

Mondta a királykisasszony:

- Jól van, Ludokiusz, hát legyen igazad, mindegy nekem. Akkor hát neked mondom: de kár, hogy inas vagy!

Gondolkozott Ludokiusz: vajon megmondja-e, hogy királyfi. Gondol ide, gondol oda, õ bizony mégsem mondja meg, így jobban megtudja, hogy igazán szereti-e a királykisasszony.

Teltek-múltak a napok, több hónap is eltelt, míg Alekszander visszakerült. De nem állott be többé belsõ inasnak, otthagyta Ludokiuszt, hadd találkozhassék mindennap a királykisasszonnyal. Õ meg a Ludokiusz helyére állott külsõ inasnak.

De még egy hete sem volt, hogy Alekszander visszajött, levelet kapott apósától. Azt írta benne, hogy menjen haza már, mert õ öregember, megunta a királyságot, a leánya is a várakozást, tartsák meg már a lakodalmat.

Bemegy Alekszander Ludokiuszhoz, mondja neki:

- No, kedves barátom, az Isten megáldjon, énnekem haza kell mennem, hí az apósom; neked meg azt tanácsolom, hogy vigyázz magadra, mert ha a király észreveszi, hogy szereted a leányát, szörnyû halálnak a halálával halsz meg.

Elbúcsúznak egymástól, Alekszander hazamegy, s helyébe más inast fogadnak.

Hanem ennek az inasnak ezer szeme volt, s már elsõ nap észrevette, hogy Ludokiusz s a királykisasszony szeretik egymást. Még egy hete sem volt ott, fölment a királyhoz, s jelentette:

- Felséges királyom, fejemet ne vétesse, ha szomorúságot okoz a beszédem. De ha nem igaz, amit mondok, nem bánom, húzassa karóba a fejemet.

- Hát mit akarsz mondani? - kérdezte a király.

- Én azt, felséges királyom, hogy Ludokiusz s a királykisasszony szeretik egymást.

- Mit beszélsz te?! - kiáltott a király szörnyû haraggal.

- Én azt, amit láttam, felséges királyom. Ha nem hiszi, bebizonyítom. Engedje meg, hogy menjek ki Ludokiusszal egy szál kardra. Ha én vágom le õt, akkor nekem van igazam, ha õ vág le engem, akkor nincs igazam.

- Jól van - mondotta a király -, küldd ide mindjárt Ludokiuszt.

Elszalad az inas, küldi Ludokiuszt a királyhoz.

- Hallod-e, Ludokiusz - kiáltott a király -, igaz-e, hogy szereted a leányomat?!

- Nem igaz, felséges királyom.

- No, ha nem igaz, akkor bebizonyíthatod. Menj ki egy szál kardra az új inassal, õ mondta, hogy szereted a leányomat. Ha levágod õt, akkor neked van igazad.

Kimegy Ludokiusz nagy búsan, aztán valami módon szerét ejtette, s bement a királykisasszonyhoz, elmondja neki, hogy mi történt.

- Jaj, Istenem - sírt a királykisasszony -, véged van, szegény Ludokiusz! Láttam én már azt az inast, sokkal erõsebb, mint te, s nem is mondott hazugságot, bizonyosan megöl téged.

Hát most mit tudjanak csinálni? Gondolkoznak, gondolkoznak, s egyszerre azt mondja a királykisasszony:

- Hallod-e, Ludokiusz, menj vissza az apámhoz, s mondjad neki, hogy halálos hírét kaptad az édesapádnak, neked haza kell menned, halassza el a bajvívást, amíg visszakerülsz. Menj el aztán Alekszanderhez, küldd el ide, õ bizonyosan legyõzi az új inast, mert õ egy szóval sem mondta, hiszen õtõle nem is kérdezték, hogy szeret-e vagy nem engem.

Megfogadja Ludokiusz a királykisasszony tanácsát, elmegy Alekszanderhez, s mondja neki, hogy mely rettenetes nagy bajba került, ha igaz barátja, segéljen rajta.

- Én jó szívvel - mondotta Alekszander -, hanem éppen ma van a lakodalmam, hogy tudjak most elmenni?

- Hiszen az nem baj - mondotta Ludokiusz -, majd én felöltözöm a te ruhádba, megesküszöm a királykisasszonnyal. Szépen itt maradok, amíg te odajársz, s amint te hazajössz, én visszamegyek. Ne félj, úgy hasonlítunk egymáshoz, hogy senki sem veszi észre.

Alekszander nem sokáig gondolkozott, elcserélte a ruháját Ludokiusszal, ment a királyhoz, jelentette, hogy visszajött, s megverekszik az új inassal.

Kiáll a két legény, elkezdik a viaskodást jó reggel, viaskodnak délig, egyik sem tudja legyõzni a másikat. Amint egy kissé megszusszannak, újrakezdik a viaskodást, s estefelé Alekszander úgy találta megvágni az árulkodó inast, hogy menten fûbe harapott.

A király látta ezt jól a palota tornácából, s lekiáltott:

- Jól van, Ludokiusz, látom, hogy igazad volt, derék vitéz vagy, nem is néztem volna ezt ki egy inasból!

- Bizony, ha nem nézte ki - mondotta Alekszander -, jól gondolkozott felséged, mert én nem is vagyok inas. Király fia vagyok. Most már meg is mondom, szeretem a leányát, s ha nekem adja, feleségül veszem.

Hej, örült a király! Hogyne adta volna a leányát ilyen vitéznek, aki még királyfi is. Mindjárt fölvitte a palotába Alekszandert, szólította a leányát, egyszeriben meg akarta tartani a lakodalmat. Azt mondta ekkor Alekszander:

- Felséges királyom, engedd meg, hogy elõbb menjek vissza az országomba, jöjjek ide az én hintómon, jöjjenek velem az én katonáim is, hadd lássad, hogy csakugyan királyfi vagyok.

- Igazad van, fiam - mondotta a király -, csak eredj.

Na, ment is Alekszander, fölkapott a király legjobb paripájára, s repült haza, mint a sebes szélvész. Mikor a vár alá ért, kihívatta Ludokiuszt, ott átadta neki a lovat, s mondta:

- No, Ludokiusz, én az ellenségedet megöltem, azt is megmondtam a te nevedben, hogy királyfi vagy; most siess haza, fogass be a legszebb hintódba, rendelj a hintód után egy regement katonát, s úgy menj a mátkádhoz.

Köszönte Ludokiusz erõsen Alekszandernek nagy barátságát, egymás nyakába borultak, elbúcsúztak. Ludokiusz ment a maga útjára; Alekszander is ment a maga palotájába, sietett a feleségéhez. Bemegy a felesége szobájába, meg akarja ölelni, meg akarja csókolni, de a felesége haragosan elfordul tõle.

- Menj tõlem, mit akarsz?! Egy hete, hogy feleséged vagyok, s eddig még szavadat is alig hallottam! Nem kell a hízelgésed!

Na, szegény Alekszander, most már mit csináljon. Beszélt erre, beszélt arra, hogy így meg úgy, szörnyû rossz kedve volt, egy jó barátja járt az eszében mindig, aki szörnyû halálnak a halálával halt meg, de hiába beszélt, az asszony nem hitt a szavának. Hiszen még valahogy megbékültek volna, ha más is nem beszél bele a dolgukba. Hanem volt a palotában egy ördöngös asszony, a királykisasszony dajkája, ennek semmiképpen sem tetszett, hogy az õ királykisasszonyát egy jöttment embernek adják feleségül.

"Na - gondolta magában az ördöngös asszony -, majd kitetetem a szûrét ennek a semmiházinak!"

Fogta magát, s mit, mit nem, az Isten tudja, mit belekevert Alekszander ételébe, s ettõl Alekszander elkezdett betegeskedni. De az még semmi, olyan csúnya sebek vertek ki a testén szegénynek, hogy utálat nélkül nem lehetett reá nézni.

Jól tudta ezt Alekszander, s nagy bújában, bánatában éjnek idején kiment a palotából, nyakába vette a világot, ment, amerre a szeme látott. Ment, mendegélt országról országra, leszakadott a ruha a testérõl, Isten nevében adtak neki itt-ott egy-egy falás kenyeret, úgy élt szegény. Addig ment, mendegélt, míg egyszer Ludokiusz városába ért. Éppen nagy vendégség volt Ludokiusznál, ahány koldus volt, az mind idejött, hogy õk is kapjanak valamit a vendégségbõl.

Alekszander is a többi koldus közé vegyült, de olyan fertelmes volt, hogy azok is lökdöstek, nem tudtak reá nézni. De õ mégis elõrefurakodott a palota ajtajáig s ottan megszólította az ételhordó inast. Beüzent Ludokiusznak.

- Mondd meg a királynak, adjon nekem egy pohár bort a maga poharában, Alekszander nevében.

Bemegy az inas, jelenti a királynak, hogy mit kér egy koldus. Mondja a király:

- Hát ha Alekszander nevében kér, akkor csak vígy az én poharamban neki.

Kiviszi az inas a bort, Alekszander megissza, s akkor azt a gyûrût, melyet Ludokiusztól kapott volt, beledobta a pohárba.

- Ezt vidd be a királynak! - mondotta Alekszander.

Beviszi az inas, a király elé teszi a poharat, az meglátja benne a gyûrût, nézi, nézi, megismeri a gyûrûjét, s mondja az inasnak:

- Menj ki, s mindjárt vessétek tömlöcbe azt a koldust, majd a vendégség után megtudom, hol kapta azt a gyûrût.

Úgy lett, amint a király parancsolta. Amint a vendégek eloszlottak, Ludokiusz a feleségével lement a tömlöcbe, de a felesége, amint meglátta Alekszandert, megiszonyodott a látásától, s kiszaladott.

- Hol találtad ezt a gyûrût?! - kiáltott Ludokiusz. - Megölted az én barátomat, Alekszandert, vagy elloptad tõle?

- Sem meg nem öltem, sem el nem loptam tõle a gyûrût - mondotta a koldus -, mert én magam vagyok Alekszander, a te régi jó barátod, ím, lásd, mely kegyetlen sorsra jutottam.

Elfacsarodott a szíve Ludokiusznak, a könnye is kicsordult. Aztán megfogta Alekszander kezét, fölvezette a palotába, csináltatott neki langyos fürdõt, s a közben bement a feleségéhez, és mondta neki:

- Feleség, az a koldus, akitõl te megiszonyodtál, Alekszander, az én hûséges barátom. Ha tudnád, hogy gyermekeink vérével meg lehetne gyógyítani, beleegyeznél-e, hogy vért eresszek három szép gyermekünk testébõl?

Mondá a királyné:

- Életünket s boldogságunkat Alekszandernek köszönhetjük, próbáld meg, s eressz vért gyermekeinkbõl. Bárcsak ettõl meggyógyulna a te kedves barátod!

Kiment a király, egy kis tekenõbe vért eresztett mind a három gyermekébõl, aztán azzal a vérrel megmosta Alekszander testét, s ím, egyszeriben eltûntek a testérõl a fekélyek, hétszerte szebb volt, mint volt annak elõtte. Mondta akkor Alekszander:

- Nagy jót cselekedtél velem, Ludokiusz, mostan még adj egyet a te királyi gúnyáidból, rendelj mellém katonákat, meg akarom látogatni öreg szüleimet.

Jó szívvel adott Ludokiusz mindent. Alekszander felöltözött ragyogó szép királyi gúnyába, elbúcsúzott Ludokiusztól, s hatlovas hintón elindult az õ szüleihez. Mikor annak a városnak a szélére ért, ahol szülei laktak, követet küldött elõre a szüleihez, hogy ez s ez a király jön hozzájuk, várják illendõen.

Hiszen várták is az öregek, azt sem tudták, hogy mit csináljanak örömükben, mikor egy királyi vendég tért be az õ szegény hajlékukba. Vacsora közben kérdi Alekszander:

- Hát maguknak, öregeim, nem volt gyermekük?

Kicsordult a könny az öregek szemébõl, mondták nagy búsan:

- Volt egy fiúnk, de az meghalt.

Többet nem szólt Alekszander, jó éjszakát mondott az öregeknek, s lefeküdött. Hát amikor reggel felkelt, jön az öregember meg az öregasszony: az egyiknek kezében mosdótál, a másiknak a kezében törülközõ. Alekszander mérgesen rákiáltott az inasára:

- Miért engedted meg, hogy ezek az öregek fáradjanak?!

Mondta az inas:

- Felséges királyom, az öregek akarták.

- Jól van - mondta Alekszander -, eredj ki.

Mikor hárman maradtak a szobában, azt mondja Alekszander:

- Emlékszik-e, öreg, amikor az ablakán egy fülemile énekelt, s azt mondta: "Hej, csak az volna az igazi bölcs ember, aki meg tudná mondani, hogy mit énekel az a fülemile." Hát én akkor megmondottam, s íme, be is teljesedett.

Hej, uramteremtõm, amikor ezt az öregek hallják, nyakába borulnak Alekszandernek, ölelik, csókolják, majd meghasadt a szívük szertelen nagy örömükben.

- Na, édes öregeim - mondotta Alekszander -, ahogy történt, úgy történt jól, most üljenek a hintómba, hadd vigyem az én országomba.

Felültette az öregeket a hintóba, úgy mentek vissza az országába, be egyenesen a palota udvarára. De bezzeg most örült neki a felesége. Vagy szerette, vagy nem addig, megtetszett neki erõsen Alekszander. Az ördöngös vénasszonyt kiseprûzték az országból, s aztán csaptak olyan nagy vendégséget, hogy hetedhét országon is túl híre ment.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!

Volt egyszer egy ember, s annak három fia. Ez az ember két idõsebb fiát mesterségre adta, az egyikbõl borbély, a másikból kovács lett. Kisebbik fiának nem kellett semmiféle mesterség, az felcsapott katonának.

Esztendõ múlt esztendõ után, a fiúk nem jártak haza, egyszer azonban levelet kaptak mind a hárman, hogy jöjjenek, ha még életben akarják látni az apjukat. Hazajönnek a fiúk, s hát csakugyan az apjuk halálán van.

- No, édes fiaim - mondotta az öregember -, csakhogy még egyszer láthatlak! Mondjátok el nekem, melyik mire ment, jól kitanultátok-e a mesterségeteket, hogy legalább nyugodtan szállhassak az én koporsómba.

Azt mondja a legidõsebb:

- Ne búsuljon, édesapám, mert én jól kitanultam a mesterségemet. Én úgy tudok beretválni, hogy a nyulat futtában megberetválom.

- Na, ez igazán szép - örvendezett az öregember -, te, fiam, a jég hátán is megélsz.

- Ne féljen, édesapám - mondotta a másik legény, a kovács -, mert én meg úgy kitanultam a mesterségemet, hogy a lóra futtában felverem a patkót, meg le is veszem róla.

- Ó, de jó, Istenem, ó de jó! - mondotta az öregember.

- Hát te, fiam - szólt a legfiatalabbhoz -, milyen katona vagy, jól tudsz-e a karddal bánni?

- Én-e, édesapám? - kérdezte a legény. - Tudok biz' én. Egyszer kimentem sétálni a legfényesebb ruhámban, s hát amint mennék az utcán, szakadni kezd az esõ. Hej, uramteremtõm, mit csináljak, gondoltam magamban, most ez a cudar esõ pocsékká veri az én szép atillámat. De nem sokáig gondolkoztam, hirtelen kirántottam a kardomat, s olyan gyorsan hadonásztam magam körül, hogy egy csepp nem sok, annyi sem esett reám. Hej, bezzeg bámulták is a többi katonák, amikor visszamentem a kaszárnyába, hogy nem vert meg az esõ. Odajött a generális, megkérdezte, hogy mit csináltam. Mondtam, én nem csináltam egyebet, csak kirántottam a kardomat, s azzal visszavertem az esõt. Derék vitéz vagy, fiam, mondta a generális, s egy zacskó aranyat adott ajándékba.

- Ó, Istenem, Istenem - mondotta az öregember -, most már nyugodtan halok meg, megéltek mind a hárman a magatok emberségébõl, nincs szükségtek arra a pénzecskére, amit összekuporgattam.

Éppen abban a szempillantásban jött a pap, hogy feladja az utolsó kenetet, s a haldokló ember, ami pénze volt, mind odaadta a papnak, hogy ossza ki a szegények közt. De bezzeg lekonyult az orra mind a három fiúnak, elment a kedvük a dicsekedéstõl egész életükre. Az apjukat eltemették, aztán nyakukba vették a világot, mentek hárman három felé.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!