Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A francia királykisasszony

Benedek Elek

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt a világon egy gazdag kereskedõ ember. Ennek a kereskedõnek egyetlenegy fia volt, de ezt aztán végig is taníttatta mindenféle iskolákon. Mikor a fiú hazakerült külsõ országból, kérdezte az apja:

- No, fiam, mi akarsz lenni? Mire volna kedved?

Mondotta a fiú:

- Már én, édesapám, kereskedõ leszek! Nem kell nekem semmiféle hivatal!

Hiszen örült ennek a kereskedõ, egészen a szíve szerint beszélt. Volt neki tizenkét boltja, s a fiút beállította egybe, hogy tanulja ki a boltosságot is. Mikor aztán ezt is kitanulta, átaladta a fiának mind a tizenkét boltot. Telik-múlik az idõ. Egyszer azt mondja az öreg kereskedõ a fiának:

- Fiam, megtekintettem mind a tizenkét boltot, s úgy szemléltem, hogy erõsen fogynak a portékák. Menj be Törökországba, s hozz onnét, amire szükség vagyon.

Egyszeriben megrakta a tizenkét szekeret arannyal, s elindult a fiú egy sereg legénnyel bé Törökországba. Mindenféle országokon s tartományokon mentek keresztül, mehettek már vagy két esztendeje, amikor megérkeztek egy török városba. Éppen szombat estére értek, s ott kellett, hogy maradjanak vasárnap is, mert abban a városban az volt a szokás, hogy ha valaki szombaton érkezett oda, a vasárnapot ott kellett töltenie, s mindenkinek el kellett menni a maga templomába. Hallja ezt a fiú, nem is ellenkezett, jókor reggel templomba küldte a cselédjeit, s mondta nekik, hogy majd késõbb õ is utánuk megy. De még el sem indulhatott, jönnek vissza a cselédek, s mondja a legöregebb nagy megbotránkozással:

- No, uram, sok országot, világot bejártam, de még azt világon való életemben nem láttam, amit ebben a templomban. Egy holt ember fekszik a templom közepén, s aki csak bemegy a templomba, annak mind le kell köpdösni s meg kell rugdosni azt a holttestet, mert különben karóba kerül a feje. Mit volt mit nem tennünk, mi is megköpdöstük s megrugdostuk, pedig nekünk ugyancsak nem vétett.

- No - mondotta a kereskedõ fia -, azt meg kell néznem nekem is.

Ment egyenesen a templomba, s ahogy belépett, mindjárt közrefogták az emberek, s biztatták, hogy köpje le a halottat, s rugdossa meg jól.

- Én-e? - mondotta a kereskedõ fia. - Mit vétett nekem ez a halott, hogy én leköpdössem, hogy én megrugdossam? Nem teszem én, ha karóba kerül is a fejem!

Egyéb sem kellett az embereknek, fogták a kereskedõfiút, vitték a város bírájához, s jelentették, hogy íme, van egy ember, aki a halottat nem köpi le s nem rugdossa meg.

- Bizony ha nem - mondotta a városbíró -, karóba is kerül a fejed, vagy pedig ha szereted az életedet, tenger pénzzel kell megfizetned.

Volt a városbíró szobájában egy rengeteg nagy láda, az tele volt mindenféle könyvekkel s levelekkel.

- Látod-e - mondotta a kereskedõfiúnak -, ami ebben a ládában van, az mind adóslevél, ha kifizeted, meghagyjuk az életedet.

"Hiszen ha csak pénz kell - gondolta magában a kereskedõfiú -, van nekem pénzem elég."

S egyszeriben üzent a cselédjeinek, hogy hozzanak a városbíróhoz hat szekér aranyat.

Elhozzák a hat szekér aranyat, a város bírája megnézi, legyint a kezével.

- Hej, fiam, jó lesz, ha felire elég ez a pénz!

- Hát akkor hozzatok még hat szekér aranyat - parancsolta a kereskedõfiú a cselédeknek.

Elhozták azt is.

- No, ennyi talán elég lesz - mondotta a város bírája.

Azzal összedobolták az egész várost, hogy jöjjön, akinek ez a holt ember tartozott, mert most visszafizetik a pénzüket. Jött is mindjárt tenger nép, alig fértek az udvaron. Minden szekérre felállott két ember, s úgy mérték, számlálták le az aranyat. Mikor mindenkit kifizettek, abból a temérdek aranyból egy sem maradott. Még a lovakat s szekereket is el kellett adni, úgy fizettek ki mindenkit. A szegény fiúnak csak egy poltúrája maradott, de amint kiment az utcára, szembejött vele egy sánta koldus, s megállította, hogy az a holt ember neki is tartozott egy poltúrával. Odaadta a koldusnak azt az egy poltúrát is. Ez a koldus aztán elmesélte a kereskedõfiúnak, hogy ki s mi volt az a holt ember. Roppant gazdag, kevély ember volt, de a szegényeket nem szánta. Aki tõle alamizsnát kért, ebrúdon hányatta ki az udvarából; de Isten megelégelte a hitványságát, leszegényedett, s mikor meghalt, fûnek-fának adósa maradt. Azért nem temették el, azért pökdöstek, rugdosták a templomban.

No, szegény kereskedõfiú, már most mit csináljon? Portéka nélkül, szekér nélkül, cseléd nélkül kellett, hogy hazainduljon. A ruhája lerongyosodott a testérõl. Isten nevében adtak itt is, ott is egy falás kenyeret, úgy került haza esztendõk múltán a szüleihez. Nem merte megmondani az apjának, hogy mi történt vele. Azt mondta, hogy megtámadták az útonállók, elrabolták mind a tizenkét szekér aranyat. Ott vesztek a lovak is, cselédek is. Úgy jött haza egyedül. Hiszen csakhogy hazajött. Volt az öreg kereskedõnek elég, nem sajnálta, csakhogy egyetlen fia életben maradt.

Telt-múlt az idõ. Eltelt egy esztendõ, el két esztendõ, most már igazán nem volt portéka a boltokban.

Mondja az öreg a fiának:

- Fiam, én leöregedtem, nem mehetek, mégiscsak neked kell elmenned, akárhogy féltem az életedet. Hanem többet ne menj Törökországba. Megtöltetek tizenkét hajót arannyal. Adok melléd embert annyit, mintha éppen háborúba mennél. Eredj, indulj velük, menj el Angolországba.

No, hát csakugyan megtöltenek tizenkét hajót arannyal. Tengerre szállnak, mennek Angolország felé, de mikor a tenger partja felé közelebb érnek, onnét, amint meglátták a tizenkét hajót, elkezdenek lövöldözni ágyúkkal, mert azt hitték, hogy ellenség jõ az országba. Megijed a kereskedõfiú, nem tudja, mit csináljon, még tengerbe süllyesztik hajóstul, aranyostul, mindenestül. Volt a kereskedõfiúnak egy hûséges inasa, s ez azt mondja:

- Uram, én kiszolgáltam a katonaságot. Voltam tizenkét háborúban. Tudom én, hogy mit kell csinálni ilyenkor. Tûzzünk mind a tizenkét hajóra egy-egy fehér zászlót, ebbõl majd megtudják, hogy nem vagyunk ellenségek.

Úgy is tesznek. Mindjárt kitûznek tizenkét fehér zászlót, s hát csakugyan több ágyút nem is sütöttek el. Szépen kikötöttek a tenger partján, kimegy a partra a kereskedõfiú az inasával, elmondja, hogy miféle szándékból jött, s szó nélkül tovább eresztik. De amikor a város kapujához értek, ott megállították. Tenger nép állott a vár kapuja elõtt. Kiáltottak, ordítoztak, s mind a várkapura köpdöstek. Közelebb megy a várkapuhoz, s hát látja, hogy három szép leány ki van kötve a vár kapujára, s azokat köpdösik, csúfolják, öltögetik rájuk a nyelvüket. Megfogják a kereskedõfiút is, meg a szolgáját is, s parancsolják nekik, hogy köpjék le azokat a leányokat. Mondja a kereskedõfiú:

- De már azt én nem teszem, hogy én ezeket a szegény leányokat meggyalázzam.

- Bizony ha nem teszed - mondották az emberek -, viszünk a királyhoz. Kilencvenkilenc embernek már karóban a feje, a tied lesz a századik.

Felviszik a kereskedõfiút a királyhoz, s jelentik, hogy nem akarja leköpni a leányokat. Szörnyû haragra gerjedt a király.

- Hát miért nem teszed azt, amit a többiek?!

- Felséges királyom - mondotta a kereskedõfiú -, nekem azok a leányok semmit sem vétettek, s amíg nem tudom, hogy mit vétkeztek, addig nem is engedelmeskedem, még ha karóba is húzatod a fejemet.

- Ha te ezt tudni akarod - mondotta a király -, akkor sok pénzed legyen.

- Van nekem, felséges királyom, tizenkét hajóval. Elég lesz-e annyi?

- Hát azt majd meglátom. Ha az óriásom egyszerre el tudja hozni, akkor nem elég, s elveszem a pénzedet is meg az életedet is. Ha nem tudja felhozni a palotámba, megmarad a pénzed is, az életed is.

Egyszeriben hívatja a király az óriását, mondja neki, hogy mit akar. Az óriás tizenkét bivalybõrbõl zsákot varrott, s lemegy a tengerre. Tizenegy hajó arany színültig megtöltötte a zsákot, de akkor az óriás beledugta az egyik lábát, s addig gyúrta, nyomkodta, hogy belement a tizenkettedik hajó aranya is. Azzal fölkapta a vállára, s vitte fel a palotába. Haj, Istenem, megijedt a kereskedõlegény, most vége az õ életének! Már bejött az udvarra, felindult a garádicson is az óriás, hanem a palotának hetvenhét garádicsa volt, s mikor a hetvenhetedikre fel akart lépni, megroggyant az ina, visszatántorodott, s az arannyal együtt legurult a garádicson. Ott abban a helyben szörnyethalt az óriás, a rengeteg sok arany meg szertefolyt az udvaron.

- No, te legény - kiabált a király -, vesztél volna az országodban, kifogyék az óriásomból miattad, pedig ennek köszönhetem az életemet! Mikor a francia királlyal harcoltam, elfogtak, nehéz tömlöcbe vetettek, s ez szabadított ki a tömlöcbõl. Akkor hoztuk el a király leányát is két szobaleányával. Azok a leányok vannak kikötve a vár kapujára. Hanem most pusztulj innét, aranyoddal, királykisasszonyoddal együtt! Huszonnégy óra múlva ne lássalak itt, mert Isten istenem ne legyen, karóba kerül a fejed!

Aközben eljöttek a király udvarába a kereskedõfiú cselédei. Nem tudták elgondolni, hogy mi történhetett a gazdájukkal. Ezek aztán egész nap merték, szedték az aranyat, vitték vissza a hajókra, leoldották a királykisasszonyt s a két szobaleányt a kapuról, s még a huszonnégy óra el sem telt, indult a hajó hazafelé. Még jóformán el sem indultak a hajók, a francia királykisasszony megfogta a kereskedõfiú kezét, és mondta lelkes szóval:

- Akárki vagy, akármi vagy, nem bánom; megszabadítottál a nagy gyalázatból: te az enyém, én a tied! Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Egyszeriben gyûrût váltottak, s úgy éltek ezentúl, mint két gerlicemadár. No, hazaérnek; de portéka megint nem volt. Hanem az öregek nem bánták, csak a fiok hazakerült, s íme hozott is magával királykisasszony feleséget. Nagy vendégséget csaptak, zengett a muzsika hét álló hétig, talán még tovább is. Mikor aztán vége volt a vendégségnek, mondja a fiatalasszony az urának:

- Hallod-e, szeretném meglátogatni az édesapámat, de nem merek még hozzá menni, mert úgy érzem, hogy valami nagy szerencsétlenség történnék velem. Elõször látogasd meg te. Nézz csak ide, erre a papirosra. Egy fakó lovat rajzoltam erre. Ha ennek az igaziját megtalálod, még a gondolatnál is hamarabb odaérsz az apám udvarába.

Elveszi a kereskedõfiú a papirost. Aztán elindul az országában, keresi mindenütt azt a fakó lovat. Egyszer, amint mendegél az úton, látja, hogy egy szegény ember elrekedett a lovával s kocsijával a sárban. Hiába biztatta a lovait, meg sem tudtak mozdulni.

- Hej, Istenem - sóhajtott fel az öregember -, csak a fakó csikóm itt volna, az tudom, kihúzná a kocsit!

Még jóformán ki se mondja ezt az öregember, odajõ egy fakó csikó. A kocsi elé fogja az öregember, s csak egyet rándít a kocsin, s kint volt a sárból, mintha ott sem lett volna. Elõveszi a kereskedõfiú a képet, összenézi a csikóval, s hát szakasztott olyan, mint amilyent az õ felesége rajzolt. Mindjárt megállította az öregembert, s mondta neki:

- Adja nekem ezt a csikót, bácsi! Fizetek érte száz aranyat.

- Kétszáz arany ennek az ára.

- No, ha kétszáz, itt a kétszáz! - s lefizette a kétszáz aranyat.

Felpattant a fakóra, s nagy örömmel hazavágtatott a feleségéhez.

- Ez-e az a csikó, feleség?

- Ez, lelkem, uram, ez. Most már elmehetsz az édesapámhoz.

Nagy hirtelen levelet írt az édesapjának; abban megírta, hogy ki s mi az õ ura; hogy s mint szabadította ki a nagy gyalázatból. Aztán keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak egymástól, s indult a kereskedõfiú Franciaországba. Repült a fakó csikó, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Aztán egyszerre csak leszállott a francia király udvarának kellõs közepére. Ott a kereskedõfiú megkötötte a csikaját az aranykerítéshez, fölment a királyhoz, köszönt illendõképpen, s átaladta a levelet. Olvassa a király a levelet, a szeme megtelik könnyel, megölelik kereskedõfiút, s mondja:

- Akárki fia vagy, megvigasztaltad az én öreg szívemet. Tiéd lesz nemcsak a leányom, de az országom is. Csak indulj vissza szaporán a leányomért. Adok neked tizenkét regiment katonát, hogy az úton semmi baj ne érjen.

Egyszeriben kiadta a parancsolatot a király, hogy tizenkét regiment katona álljon fegyverbe, s induljon a vejével. Hanem a kereskedõfiú az õ fakó csikaján hamar eljöhetett, mert annak mindegy volt tenger, föld, levegõ, de a katonákat hajóra kellett ültetni, úgy mentek el a kereskedõfiú országába. Eltelt abba jó kerek esztendõ, mire megérkeztek. Akkor aztán ismét felkerekedtek, s vitték a királykisasszonyt az õ hazájába az édesapjához. Hanem hogy szavamat össze ne keverjem, volt a hajón egy generális, akinek semmiképpen sem tetszett, hogy egy jöttment kereskedõlegény legyen az ura a királykisasszonynak, s legyen a király Franciaországban. Gondolta magában, jobban illenék hozzá a leány is, de meg az ország is, mint ahhoz a kereskedõfiúhoz. Gondolt ide, gondolt oda, egyszer aztán, mikor a hajó kikötött egy kõszikla mellett, s a kereskedõfiú kiszállott, hogy megjárja magát, hirtelen elindította a hajót, s otthagyta a kereskedõfiút. A királykisasszony errõl semmit sem tudott, mert éppen aludott. Amikor felébredt, keresi az urát, nem találja.

Hej, lett nagy sírás-rívás, jajgatás.

- Bizonyosan a tengerbe esett! - jajgatott a királykisasszony.

Járnak-kelnek, forognak a hajóval a tengeren, keresik a királykisasszony urát, nézik, nézegetik, keresik, hiszen kereshették, azt ott ugyan meg nem találták. Mit volt mit nem tenni, hazamennek. Ott nagy búval-bánattal elkesergi a királykisasszony, hogy az ura beleesett a tengerbe. Búsult a király is erõsen, mert megtetszett volt neki a veje. De aztán mégis azt mondta:

- Már csak felejtsd el, leányom, Isten így akarta. Itt a generális, ismerem a szíve szándékát, légy a felesége.

Mondotta a királykisasszony:

- Lelkem, édesapám, engedj nekem egy esztendõt, egy hónapot s egy napot, hadd várjam addig az uramat. Ha addig sem kerül meg, legyen meg a te akaratod.

A király beleegyezett. A királykisasszony pedig kiment a város végére, ottan korcsmát nyittatott, s meghagyta a korcsmárosnak, hogy bárki megy oda, s Károly nevére (mert el is felejtettem mondani: Károlynak hívták a kereskedõfiút) akár bort, akár pénzt kér, adjanak, amennyi kell, annyit. No, jól van, ez így eltelt, elmúlt.

Azalatt a szegény kereskedõfiú ott üldögélt a tenger partján, gyökeret s mi mást evett, úgy tengette az életét, s várta, ha Isten egy hajót vezetne arrafelé.

Egyszer, amint ott üldögél, csak odalibben egy csónak. Egy öregember ült a csónakban, s intett Károlynak, hogy üljön belé. Beleül ez nagy örömmel, hálálkodott erõsen.

- No, tégedet igazán a jó Isten küldött!

Mondta az öregember:

- Igazad van, fiam! A jó Isten küldött ide. Vagy nem ismersz engem? Látod, én ismerlek téged. Mert tudd meg, hogy én vagyok az a holt ember, akit te a templomban megszabadítottál volt a gyalázattól. Most azért jöttem, hogy visszafizessem neked, amit velem cselekedtél.

Azzal csendesen evezni kezdett. Útközben mondta a kereskedõfiúnak:

- Ne búsulj a feleséged miatt, majd megtalálod õt a város végén egy korcsmában. Mindennap kijár oda, s megkérdi a korcsmárost, hogy járt-e ott valaki; kért-e pénzt vagy bort a te nevedre.

Telnek-múlnak a napok. Eltelt bizony egy hét, kettõ, de még több is, mire a tenger partjára értek.

Ottan a kereskedõfiú megköszönte az öregembernek iránta való nagy jóságát, aztán bement a korcsmába, egy szobát fogadott, de nem mozdult ki onnét, csak ki-kikönyökölt az ablakba, s úgy nézte, hogy kik járnak a korcsmába.

Egyszer, amint az ablakban üldögélne, arrafelé jõ egy obsitos katona. Szedtevettézik, káromkodik szörnyen. Leszól a kereskedõfiú az ablakból:

- Hát kend mért haragszik?

- Hogyne haragudnám - mondotta az obsitos -, nézzen ide az úr, huszonnégy esztendeig szolgáltam a királyt, most adta ki az obsitos levelemet, s kifizetett négy krajcárral.

- Egyet se haragudjék kend, jöjjön fel hozzám, mindjárt szerzek én pénzt.

Fölmegy az obsitos a szobába, ott a kereskedõfiú magára veszi az obsitos gúnyáját, lemegy a korcsmába, s kér Károly nevére egy pohár bort s harminc aranyat. Egyszeriben adtak neki bort, s leszámolták a harminc aranyat. Azzal visszament a szobájába, s odaadta az obsitosnak a harminc aranyat.

- Fogja kend, itt van harminc arany. Ezt a király küldte. Jöjjön el holnap is, holnap még többet kap.

Aznap este kijött a királykisasszony, látta is az ura az ablakból, de nem szólt hozzá. Bement a korcsmába, s kérdezte:

- Járt-e itt valaki, aki a Károly névre kért valamit.

Mondta a korcsmáros:

- Nem járt itt más, felséges királykisasszony, csak egy obsitos katona.

Hazament a királykisasszony nagy búval-bánattal, hullott a könnye, mint a záporesõ.

Az egy esztendõ már eltelt, mindjárt eltelik egy hónap is, s az õ ura csak nem kerül vissza.

Másnap megint elment az obsitos a kereskedõfiúhoz, s akkor szerzett neki hatvan aranyat. A királykisasszony kiment a korcsmába, de nem tudtak neki egyebet mondani:

- Itt volt egy öreg obsitos katona, de olyanforma ember, milyent a királykisasszony keres, nem volt itt.

Harmadnap is lemegy a kereskedõfiú a korcsmába, kér kilencven aranyat, meg is kapja, kér egy pohár bort, azt is megkapja, de ezt csak félig itta ki, s a gyûrûjét beleejtette.

Jön ki estefelé a királykisasszony, s kérdi:

- Ki járt itt? Mondják:

- Ma is csak az a vén obsitos volt itt, de még ez sem itta meg a bort egészen, itthagyta felét.

Kezébe veszi a királykisasszony a poharat, aztán mit gondol, mit nem, kiönti belõle a bort a földre. Hát uramteremtõm, csak megcsendül valami a földön.

Nézi a királykisasszony, felkapja hirtelen, forgatja a gyûrût, s felsikolt nagy örömmel:

- Hiszen ez az uram gyûrûje!

Faggatja, vallatja a korcsmárost, hogy csakugyan nem volt-e az öreg obsitosnál más ott.

- Nem volt senki - erõsítette a korcsmáros.

Na, hazamegy a királykisasszony, mutatja az apjának a gyûrût nagy örömmel:

- Ihol a gyûrû, édesapám, mégsem halt meg az uram, itt lesz valahol a városban.

Egyszeriben kihirdetteti az egész országban, hogy amennyi obsitos katona van, mind jöjjön a király udvarába. Megjelennek az obsitos katonák, mind egy szálig glédába állanak a király udvarán, a királykisasszony végigmegy, jól megnéz minden embert, de nem volt köztük az õ ura.

Akkor a királykisasszony így szólt a katonákhoz:

- Vitézek, feleljetek bátran, nem lesz semmi bántódásotok, nem adta-e át közületek valaki a gúnyáját másnak?

Elõáll egy öreg katona, s mondja:

- Jelentem alásan, felséges királykisasszony, én egy fiatal úrnak háromszor odaadtam a gúnyámat. Azt mondta nekem, hogy aranyakat hoz a királytól, csak adjam oda a gúnyámat, s csakugyan hozott is, mind a háromszor. Ott lakik a város végén egy korcsmában.

Hej, uramteremtõm, örült a királykisasszony! Most már tudta, hogy hol keresse az urát, ott lesz bizonyosan az õ korcsmájában. Egyszeriben befogatott hatlovas hintóba, vele ment az apja is, a hintó után egy sereg katona, úgy mentek a korcsmába.

Kérdi a királykisasszony a korcsmárost, lakik-e a házban egy ilyen s ilyen fiatal úr.

- Felséges királykisasszony, életem-halálom kezébe ajánlom, itt lakik egy fiatal úr, de mióta idejött, ki sem járt a szobájából.

Szaladnak a garádicson fel mind, mennek az ajtóra, kopogtatnak, de Károly kikiáltott nagy mérgesen:

- Be ne jöjjön, kinek az élete kedves!

Beszólt a királykisasszony:

- Eressz be, édes uram!

Kikiáltott Károly:

- Te se jöjj be, ha az életed kedves!

Hiszen mondhatott akármit, a királykisasszony kinyitotta az ajtót, belépett bátran, Károly meg kihúzta a kardját, feléje vágott, s mondta nagy haraggal:

- Mindjárt leváglak, ha ki nem mégy!

- Nem bánom, vágj le - mondotta a királykisasszony -, csakhogy még egyszer láttalak ez életben!

Hát akkor, hallgassatok csak ide, mi történt: Károly leeresztette kardját, elmosolyodott, megölelte, megcsókolta a feleségét, s mondta lelkes szóval:

- Ne félj, édes feleségem, csak az igaz szeretetedet akartam próbára tenni.

Na, még csak most volt az igazi öröm. Mentek mind a király palotájába, az ármányos generálist felakasztották, aztán nagy vendégséget csaptak, elhozták a Károly szüleit is, ott is maradtak egész életükre Párizs városában, és éltek, amíg meg nem haltak, nagy boldogságban.

Itt a vége, fuss el véle!