Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A halász fia

Benedek Elek

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény halász. Ez a halász a király városában lakott, s ami halat fogott, mind a királynak vitte, aki meg is vette tõle jó pénzen.

Egyszer nagy vendégség volt a királynál, üzentek a halásznak, hogy menjen, s mennél több halat fogjon, mert sok lesz a vendég, sokra lesz szükség.

Lemegy a halász a Tiszára hajnal hasadtakor, beleveti a hálót a vízbe, aztán egy kis idõ múlva kiemeli, de akkora hal sem volt benne, mint a kicsi ujjam. Így volt ez másodszor és harmadszor is, eltelt a délelõtt, elhúzták a déli harangszót is, s egy hal nem sok, annyi sem került a halász hálójába.

Hej, édes Istenem, búnak eredett szegény feje, mikor éppen legjobban kellene, akkor nincsen hal, mit tudjon csinálni.

Amint búcsálódnék, tûnõdnék magában, odavetõdik egy zöld gúnyás ember, s megszólítja:

- Mit búsulsz, te szegény halászember?

- Hogyne búsulnék, uram, hajnal hasadtától meregetem itt a hálómat, s egy hal sem akad belé, pedig a királytól jött a parancsolat, hogy mennél több halat vigyek neki, mert nagy vendégség lészen.

- No, hallod-e, szegény halászember, amiatt ne búslakodjál, segítek én rajtad. Gondolkozzál meg jól, hogy mi van s mi nincs a házadnál, s ha nekem adod azt, ami még most nincs, de lesz, annyi halat foghatsz estig, hogy hat szekér sem bírja el a király udvarába.

A szegény halász gondolt ide, gondolt oda, vajon mi lehet, ami nincs a házánál, de lesz, s nem jutott az eszébe semmi különös. Isten neki, kezet adott a zöld gúnyás embernek:

- Ó, ez még nem elég - mondotta a zöld gúnyás ember -, eressz vért a karodból, s a véreddel adj írást nekem.

Mit volt mit nem tenni, a szegény halász a bicskájával vért eresztett a karjából, a zöld gúnyás ember meg papirost s pennát húzott elõ a zsebébõl, megcsinálta az írást, a halásszal aláíratta, azzal szépen továbbsétált.

Beleereszti a halász a hálóját a Tiszába, s hát egyszeriben érzi, hogy csak úgy nyüzsögnek benne a halak. Majd megszakadt belé, mikor az elsõ fogást kiemelte. Aztán egyebet sem csinált, csak eresztette le a hálót, meg emelte ki, s mire feljött az Esthajnalcsillag, annyi halat fogott, hogy hat szekéren sem tudták elvinni; még hozattak hat szekeret, úgy vitték a tenger sok halat a király udvarába.

Na, fizettek is annyi pénzt a tizenkét szekér halért, hogy holtig úri mód élhetett belõle. Hanem mikor hazament a sok pénzzel, a nagy öröme egyszeriben nagy búbánatra változott. Amíg õ halászni volt, azalatt feleségét az Isten egy szép fiúgyermekkel áldotta meg.

- Hej, uramteremtõm - sóhajtott egy nagyot a szegény halász -, most már tudom, hogy kire gondolt az a zöld ruhás ember, s azt is tudom, hogy a zöld ruhás ember az ördög volt, nem más.

Búsult a szegény halász, majd felvetette a nagy búbánat, de a feleségének nem mert szólani, csak mindig magában búslakodott, évelõdött, s különösen amikor nagy legénnyé cseperedett a fia, szavát sem igen lehetett venni. Egyszer mégis megkérdezte a fiú:

- Édesapám, mi az oka, hogy mindig kesereg, szomorkodik magában? Talán bizony nem adott el az ördögnek?

- Hej, fiam, eltaláltad, mert biz én, szánom-bánom bûnömet, eladtalak az ördögnek, mikor még a világon sem voltál, s most majd megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy egyszer csakugyan eljön az ördög, s elvisz téged.

Hiszen éppen jókor beszélt, mert abban a szempillantásban beállított a zöld ruhás ember, s köszöntötte a halászt nagy hetykén:

- Adj' isten, szegény halászember, eljöttem a fiadért!

Sírt a szegény halász, de még jobban a felesége, összecsõdült az egész falu, sírt minden lélek, csak a legény nem. Azt mondta a legény:

- Ne sírjanak, lelkem, szüleim, amint van, úgy van, ha menni kell, hát megyek, majd visszakerülök még, ha az Isten éltet.

- Hát akkor csak készülj - mondotta az ördög -, ne félj, jó dolgod lesz nálam.

- Jól van - mondotta a legény -, csak éppen azt engedje meg kigyelmed, hogy búcsúzzam el az én legény barátaimtól.

Az ördög megengedte jó szívvel, s a legény elment. De nem a legény barátjaihoz ment, hanem a paphoz, s csuromvizesre öntöztette magát szenteltvízzel, azután meg megfüstöltette magát tömjénnel, s úgy ment vissza az ördöghöz.

- No most, komám, mehetünk.

El is indulnak egyszeriben, az ördög felkapta a nyaka közé a legényt, elvágtatott vele, mint a gondolat, s egyszerre csak, hopp, megállott a tenger partján.

Ottan beleültek egy csónakba. De még a tengernek a közepére sem értek, lankadni kezdett az ördög karja. Úgy elvette az erejét a szenteltvíz és a tömjén, hogy egyszerre csak kiesett a lapát a kezébõl, elterült a csónakban, még szuszogni is alig tudott.

Hát ez így éppen jó volt, a csónakot hányta-vetette erre-arra a tenger habja, vitte, a jó Isten tudja, merre, elég az, hogy egyszerre csak beleütközött egy rengeteg nagy sziklába. Éppen ki akar szállani a legény a csónakból, hogy fölmásszék a szikla tetejére, s hát abban a pillanatban egy kicsi likon vakító világosság áradt ki a szikla gyomrából.

Gondolkozik a legény: vajon mi lehet itt; megy a likhoz, szeretett volna benézni, de a nagy világosságtól nem tudott. Odatartja fülét, s hát valaki kiabál ki onnét:

- Gyere, gyere, ha lelked s istened van, szabadíts ki innét!

Bekiált a legény:

- Én ki, jó szívvel, csak mondd meg, mit csináljak.

- Ott van elõtted egy szikla, taszítsad félre.

Benyúl a legény, hát csakugyan ott egy nagy darab szikla, megfogja, elhengeríti, de abban a pillanatban szinte hanyatt esett, mert egy förtelmes varangyos béka ugrott elejébe. Úgy megijedt s iszonyodott a legény, hogy a szava is megfogott. De még egy szempillantás sem telt el belé, csak megrázkódik az a förtelmes varangyos béka, s olyan gyönyörûséges szép leánnyá változott, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.

Na, ez még semmi. Amint a béka leánnyá változott, abban a pillanatban abból a rengeteg sziklából olyan ragyogó gyémántvár lett, de olyan, hogy a legény majd megvakult a szertelen ragyogástól, s kerekedett a palota köré rengeteg nagy kert, abban a kertben csupa arany- és gyémántfák. Tündér Ilona kertje sem lehetett szebb ennél.

Megszólalt most a leány, s mondta a legénynek:

- Hallod-e, te legény, tudd meg, hogy én királykisasszony voltam, de egy ördöngös asszony békává varázsolt, palotámból, kertembõl sziklát csinált, s ha te ide nem jössz, varangyos béka maradok egész életemre. Itt a kezem, feleséged leszek, maradj itt, légy az én uram.

Bezzeg a legény egy szóval sem mondta, hogy: így meg úgy nem leszek én az urad, egyszeriben megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, s éltek sokáig nagy erõs boldogságban.

Hanem úgy két-három esztendõ múlva a legény elkezdett szomorkodni, nem találta helyét a gyémántpalotában. Kérdezte a felesége:

- Mi a bajod, lelkem, uram?

- Hej, feleség, nagy az én bajom, szeretném meglátni az én öreg szüleimet, s azt sem tudom, hogy innét merre induljak, hogy feltaláljam õket.

Mondta az asszony:

- Hallod-e, ne menj haza, mert ha hazamégy, elvesztesz engem, s talán meg sem találsz többet ebben az életben.

Elszomorodott a legény erõsen, nem tudta, hogy mit csináljon. Látta a felesége, hogy nem tudja megvigasztalni, kinyitott, egy nagy almáriumot, s mondta:

- Nézz bele!

Annak az almáriomnak a belseje tiszta tükör volt. Belenéz a legény, s hát, halljatok csudát, látja a tükörben az édesapját s az édesanyját, de olyan messzire voltak tõle, hogy ha hetvenhét esztendeig mindig ment volna a lábán, akkor sem ért volna hozzájuk.

- No, látod-e - mondotta az asszony -, magadtól sohase tudnál elmenni a szüleidhez, olyan messzire laknak innét, hanem adok én neked egy gyûrût, ezt húzd fel az ujjadra, s ott lesz egyszeriben, ahová menni akarsz. Ha pediglen szükséged lenne reám, csak szorítsd meg a gyûrût, s én is ott leszek egyszeriben. Tudom, hogy ha hazaérsz, a király mindjárt meghallja a hírét, s kérdezi, hogy van-e feleséged. Azt mondom hát neked, ne szólj a királynak rólam, mert bujdosás lesz akkor az egész életed, s ki tudja, hogy megtalálsz-e?

Ígéri, fogadja a legény, hogy úgy lesz minden, amint a felesége kívánja, aztán felhúzza a gyûrût az ujjára, keserves könnyhullatások közt elbúcsúznak egymástól, s abban a szempillantásban ki is röppent a várból. Egy perc, kettõ sem telt el, otthon volt az õ öreg szüleinél. Bezzeg örvendettek az öregek, mert bizony nem hitték, hogy lássák valaha az életben egyetlen gyermeküket.

Meghallja a király is, hogy hazakerült a halász fia, mindjárt inast küldött hozzá, hogy menjen fel a palotába, hadd lássa színrõl színre, mert sok mindenféle embert látott már a király, de még olyant nem, aki az ördög kezébõl elevenen visszakerüljön.

Fölmegy a legény a palotába, a király fogadja nagy szívesen, kérdezi, hol merre járt, hogy s mint ment a sora, amíg oda volt, s végezetül azt is megkérdezte, hogy van-e felesége.

- Van az is, felséges királyom, a micsodás.

- Ha csak micsodás, nem lehet valami szép.

De már erre elfelejtette a legény, hogy mit ígért a feleségének, s kivágta a királynak amúgy magyarán:

- Már, felséges királyom, szavam meg ne sértse, de nekem olyan feleségem van, hogy királynénak is beillenék.

- Bizony ha beillenék - mondotta a király -, ide teremtsd a feleségedet, hadd látom, mert különben felakasztatlak!

Hej, elszomorodik a legény, majd felveti a nagy búbánat, de mit csináljon? Most már ha szólt, lesz, ami lesz, ide kell, hogy hozza a feleségét. Kimegy a palotából, de ment az inas is utána, nehogy elszökjék. Künn az udvaron megszorítja a gyûrût, s hát csakugyan abban a szempillantásban ott állott elõtte a felesége.

- No, hallod-e - mondotta az asszony -, szépen megtartottad, amit ígértél s fogadtál nekem, most már bebujdoshatod kerek e világot, amíg egyszer találkozol velem.

Aközben lejött a király is, s szeme-szája tátva maradt, amikor meglátta a halászlegény feleségét.

- Igazad volt, fiam, királynénak is beillenék a te feleséged - s azzal szót sem szólt többet a legénynek, szép gyöngén karon fogta az aszszonyt, felvezette a palotába, s csapott mindjárt nagy vendégséget, de a szegény halászlegényt nem hívta meg rá.

Járt-kelt fel s alá a kertben a szegény halászlegény, de egyszerre csak mit látnak szemei, megint ott áll elõtte a felesége. Mondja az asszony az urának:

- Azt akarta a királyod, hogy felesége legyek, hanem abból nem eszik. Álomport töltöttem a poharába, elaludt az asztal mellett. Ott hadd aludjék, engem többet nem lát. De hallod-e, te sem látsz engem többet, mert a szavadat meg nem tartottad.

Eleget könyörgött a szegény halászlegény, hogy így meg úgy, ami történt, felejtsék el, de az asszony azt mondta: nem lehet.

- Hát jól van - mondotta a legény -, engedd meg, hogy legalább utoljára az öledbe hajthassam a fejemet.

- Azt nem bánom - mondotta az asszony.

Leült egy fa alá, a halászlegény az ölébe hajtotta a fejét, s mert hogy éppen esteledett, szép csöndesen elaludt.

Felébred reggel a legény, s hát a feleségének híre-pora sincsen. A felesége helyett egy pár vascsizmát talált a fa alatt, s annak a talpára az volt írva: "Húzd a lábadra ezt a vascsizmát, s addig járj benne, amíg el nem szakad, s mégsem találsz meg engem."

Sírt a szegény halászlegény, amikor ezt az írást olvasta, fölment a palotába, s mondta nagy búsan a királynak:

- No, nézzen ide, felséges királyom! Mi haszna, hogy iderendeltem parancsolatjára a feleségemet, úgy elment, hogy többet meg nem találom.

Nézi a király is a csizmát, olvassa az írást, s mondja szomorúan:

- Bizony, fiam, úgy látszik, hogy nem tréfál az az asszony, hanem azért húzd csak fel azt a csizmát, annyi aranyat adok, amennyit elbírsz, menj utána. Én vagyok az okozója, hogy a madarat elszalasztottad; amiben lehet, segítek, hogy ismét megfoghasd.

Felhúzza a vascsizmát a legény, elbúcsúzik a királytól, el az öreg szüleitõl is, mondja nekik:

- Na, édes szüleim, most úgy nézzenek meg, mintha temetõbe vinnének, mert az ördög kezébõl még visszakerültem, de most a feleségem után megyek, s többet nem kerülök vissza.

Elindult a legény nagy sírás-rívás közt, ment a vascsizmában hegyeken-völgyeken átal, kérdezte, tudakolta mindenfelé, hol s merre lehet az a gyémántvár, mely egyszer szikla volt. Kérdezhette, tudakolhatta, senki meg nem mondta. Elment még a Naphoz is, az sem tudott róla; elment a Holdhoz is, hírét sem hallottá; aztán ment a Szélhez. A Szél nem volt otthon, de otthon volt az öreganyja:

- Jaj, lelkem, fiam, hogy jöttél ide, mondd meg nekem, ha lelked s Istened van - rimánkodott az öregasszony -, hiszen mindjárt hazajön a fiam, s szerteszaggat.

- Nem bánom én, öreganyám - mondotta a halászlegény -, ha összeszaggat is a fia, úgyis pipadohányt sem ér az én életem, ha a feleségemet fel nem lelhetem.

Elkesergi, elpanaszolja az öregasszonynak, hogy mi nagy bánat érte, s úgy megesett a szíve az öregasszonynak, hogy egyszeriben bevezette az elsõ szobába, asztal mellé ültette, s mindenféle jó enni- és innivalóval megtraktálta. S mikor hazajött a fia, mindjárt kérte szép szóval:

- Lelkem, fiam, édes fiam, ne bántsd ezt a szegény halászlegényt, inkább segélj rajta, s mondd meg neki, hogy merre van az a gyémántvár, mely egyszer kõszikla volt.

Azt mondja a Szél:

- Ismerem én azt a palotát, voltam én már ott több rendben, holnap is odamegyek tüzet fújni, mert tudd meg, te szegény halászlegény, hogy holnap nagy vendégség lesz ottan, férjhez megy a feleséged.

Hej, Uram Jézusom, elszontyolodott a szegény halászlegény! Hogy tudjon õ odamenni! Azt mondja a Szél:

- Velem eljöhetnél, ha gyõznéd a futást.

- Ne csúfolódj velem - mondotta a szegény halászlegény -, hogy gyõzném én a futást veled?

Nem volt maradása, kiment a Szél házából, bódorgott a kertben fel s alá mindenfelé, hiába szólítgatta az öregasszony, hogy menjen be s aludjék, nem ment be a házba.

Amint ott bolyong a kertben, egyszerre csak látja, hogy három ördögfiú perel egymással erõsen. Odamegy, s kérdi tõlük:

- Hát ti mit csináltok, min pereltek?

Mondja az idõsebb:

- Min perelünk? Éppen ma halt meg az apánk, s hagyott reánk egy pár bocskort, egy köpönyeget s egy erszényt, s nem tudunk megosztozkodni.

- Hát aztán miféle drága portékák ezek, hogy olyan lelketekbõl tudtok rajta veszekedni?

- Hm - mondja az idõsebb ördögfiú -, úgy nézze meg kend ezt a pár bocskort, hogy aki a lábára köti, odamehet, ahová akar; aki ezt a köpenyeget magára veszi, azt emberi szem meg nem látja; ez az erszény olyan erszény, hogy abból a pénz soha ki nem fogy.

Azt mondja a legény:

- Hiszen várjatok, mindjárt megosztoztatlak én titeket. Látjátok-e ottan azt a nagy hegyet? Fussatok versenyt, amelyik hamarább szalad föl a hegy tetejére, legyen azé a bocskor, a köpenyeg, az erszény, minden.

- Igaza van kendnek! - mondották mind a hárman. Egyet sem gondolkoztak többet, uccu neki! szaladtak fel a hegynek.

Hanem amire felszaladtak meg visszatértek, azalatt a halászlegény felkötötte a bocskort, magára vette a köpenyeget, s kérdezte az ördögöket, mikor visszakerültek:

- Láttok-e engem?

Ki akarta próbálni, hogy csakugyan olyan köpenyeg-e, amint mondják.

Feleltek az ördögök:

- Dehogy látunk, dehogy látunk!

- Bizony ha nem láttok, akkor nesztek, itt az erszényetek, Isten megáldjon - s azzal hopp! felszállott a magas levegõégbe. Ott azt gondolta, hogy vigye õt a bocskor a gyémántvárba, s mire a Szél ébredezni kezdett, õ már ott is volt.

Hanem a köpenyeget nem vetette le magáról, ott járt-kelt a palotában, a kertben, de nem látta senki. Megvárta, míg a Szél megérkezik, hadd fújjon tüzet a nagy vendégséghez. Mikor a vendégek összegyûltek, asztalhoz ültek, szépen bement az ebédlõszobába, ami étel-ital volt az asztalon, mind leszedte, elvitte egy külön szobába, odahívta a Szelet is, s aztán ketten mindent megettek és ittak.

A vendégek csak ámultak-bámultak, hogy mi történik itten, de hiába járták be a palota minden zegét-zugát, nem találtak senkit, mert a halászlegény nem vetette le a köpenyeget. Estére kerekedik az idõ, a halászlegény lefekszik, a köpenyeget leveti magáról. Éppen akkor bekukkint egy szobaleány, s amint meglátja a halászlegényt, összecsapja a kezét, Jézus Máriát kiált, szalad az asszonyához, s mondja nagy lelkendezve:

- Jaj, lelkem, asszonyom, itt az elsõ ura!

Fut az asszony a szobaleány után, de mire a szobába értek, a legény magára húzta a köpenyeget, nem láttak senkit, semmit. Megharagszik az asszony, jól pofon üti a szobaleányt, hogy a szeme csak úgy szikrázott bele.

- Hallod-e, engem ne bolondíts! - s azzal visszament a vendégségbe. De alig ült le az asztal mellé, szaladott a második szobaleány is, aki szintén bekukkintott a halászlegény szobájába, s jelentette az asszonynak suttogva:

- Jöjjön, lelkem, asszonyom, mert itt az elsõ ura.

Másodszor is kiment az asszony, de éppen úgy járt, mint elõször: mikor odaért, a legény magára húzta a köpenyeget, s nem látott senkit, semmit.

Jól pofon verte a második szobaleányt is. De még vissza se mehetett a vendégek közé, szaladott utána a harmadik szobaleány:

- Hamar, hamar, lelkem, asszonyom, mert csakugyan itt van az elsõ ura!

No, a harmadikat elõre pofon vágta, hanem azért mégiscsak megfordult s benézett a szobába. S hát csakugyan ott az ura.

Jaj, szegény asszony, örült is, búsult is, nem tudta, hogy mit csináljon. Elmondja az urának, hogy mi történt, gondol ide, gondol oda, õ bizony visszamegy a vendégek közé, s azt mondja:

- Hallgassanak csak ide, van nekem egy almáriumom, annak a régi kulcsát elvesztettem, s újat csináltattam helyette; most meg visszakerült a régi kulcs, ítéljenek kigyelmetek, melyik kulcsot tartsam meg a kettõ közül.

Mondották a vendégek mind egy szívvel-lélekkel:

- Hiszen jó, jó az új kulcs, de mégis jobb megtartani a régit.

- No, akkor jól van - mondotta az asszony -, mert tudják meg, hogy az elsõ uramat elveszítettem volt, de most újra megtaláltam, hát én most megtartom az elsõt.

Azzal kiment az elsõ uráért, bevezette a vendégek közé, azoknak erõsen megtetszett a derék halászlegény, egyszeriben kikiáltották királynak, s csaptak aztán olyan vendégséget, hogy hetedhét országra híre ment.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.