Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A halál anyja

Benedek Elek

Sokat viaskodtak a telekfalvi székelyek is a tatárokkal. A tatárjárás idejében az Õr-hegyen mindig lengett a zászló, egyszer fehér, másszor vörös. Többször a vörös, mint a fehér. A vörös azt jelentette, hogy jõnek a tatárok, a fehér azt jelentette: maradhattok bátorsággal a faluban, járhattok a mezõre, nem jár errefelé tatár. Mert az Õr-hegyrõl látni lehet a Küküllõ és Homoród vidékét, s ha az õr vörös zászlót tûzött ki, elég idejök volt a telekfalviaknak, hogy az Õr-hegy mögé, a Somos-erdõbe húzódjanak. Ennek az erdõnek a sziklás oldalába három barlangot ástak a telekiek, s ha túlságos nagy erõvel jött a tatár, ide menekültek.

Hanem a tatárok, ha a faluban meg nem lephették a telekieket, utánuk mentek a Somos-erdõbe is, megvetették a lábukat a barlangok elõtt, s várták türelemmel, míg a népet kikergeti az éhség a népet. Ez volt a fogásuk az almási barlangnál is, ez itt is. Csakhogy a telekiek nemcsak eleséget vittek a barlangokba, hanem puskát meg ágyút is. Sok tatár hagyta itt a fogát. De mennél többen estek el, annál nagyobb lett a haragjuk. Hát még mikor a vezérüket is meglõtték!

Nagy, harangos lovon jött a tatárok vezére, a harang kolompolásától zúgott az erdõ. Akkor elõállott egy legény, aki tüzér volt, s értett az ágyúhoz. Mondta a népeknek:

- Fogadjunk, egy célzásra lelövöm a vezért.

- Csak lõjed! - biztatták.

A legény célba vette a vezért, s bumm! a lovával együtt miszlikbe szakadott. Csak a harang maradt meg épen. (Ez a harang azóta a telekfalviak templomtornyában vagyon.)

A tatárok azonban nem vesztették el a fejüket, mikor a vezérük elesett. Úgy látszik, volt vezérnek való köztük több is. Továbbra is csak ott maradtak. Tudták, hogy sok eleség nem fér el a barlangban, elébb-utóbb kikergeti az éhség a népet. Hát abban igazok volt: az eleség elfogyott, de a telekfalviak mégsem jöttek ki. Emlékeztek ugye, hogy az almási barlangban is egy vénleány mentette meg a népet, a hamuból sült taligakerék-kenyeret fölmutatván a tatároknak. A telekfalviakat is egy vénleány találós esze mentette meg. Ez a vénleány egy nagy disznótöknek szemet, orrot, szájat vágott, s a szájába retekbõl szörnyû nagy fogakat. Akkor a tököt póznára szúrta, a póznát pedig felöltöztette, s éjnek idején kiment a barlangból, fel az Õr-hegyre, õ meg szépen meglapult a szörnyeteg mögött. Mert olyan volt az, mint egy szörnyeteg.

Rettentõ rémület szállotta meg a tatárokat. Aki legbátrabb volt köztük, az is fogvacogva kérdezte:

- Ki vagy?

- A halál anyja vagyok! - sipított a vénleány. - Az élet fonalát nyújtom s szaggatom. Elszaggatom a tiéteket is, ha mindjárt el nem takarodtok.

Hiszen a tatároknak sem kellett egyéb. Eszük nélkül szaladtak, ki amerre látott, s többet feléje se néztek Telekfalvának.