Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A szerencsekrajcár

Benedek Elek

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyereke volt, hogy nem is tudta összeszámlálni. Valahányszor a számlálásba kezdett, mindig belezavarodott, mert ahogy elkezdte: egy, kettõ, három, négy, összegomolyodtak, s kezdhette a számolást újra.

Hej, Istenem, sokat búsult, évelõdött a szegény ember, mert szegényebb volt a templom egerénél, s még száraz kenyér sem volt mindig az asztalfiában. Azt gondolta egyszer magában, hogy õ bizony legalább tizenkét gyermeket elküld szolgálatba, a többit majd valahogy eltartja. Fájt a szíve, mikor erre gondolt, de mit csináljon? Csak nem nézheti, hogy szeme láttára éhen haljanak. Egy nap aztán sorba állította a gyermekeket az udvaron, s hát mind a két sorba éppen tizenkét-tizenkét gyermek jutott.

- No, édes fiaim - mondá nekik -, eddig ahogy lehetett, eltartottalak, tovább nem gyõzöm. Tizenkettõ itt marad velem, tizenkettõnek pedig szolgálatba kell menni.

Hanem melyik tizenkettõ menjen? Mert a szegény embernek egyforma kedves volt valamennyi gyermeke. Gondolt egyet, volt a lajbizsebében egy krajcárja, azt kivette s mondta:

- Édes fiaim, ezt a krajcárt feldobom, s ha az írásos fele fekszik felül, akkor a jobb felõl állók mennek szolgálatba, ha a koronás fele esik felül, a bal felõl állók.

- Jól van, édesapám - kiáltottak a gyermekek -, akármelyik részre esik, mi jó szívvel megyünk.

Földobja a szegény ember a krajcárt, s hát az írásos fele esik felül.

Hej, Istenem, a könny is kicsordult a szegény ember szemébõl, mert a jobb felõl állók közt volt a legkisebb fia, Gyurika, aki még kicsi, gyenge fiúcska volt. Mondta is:

- Ó, Gyurikám, Gyurikám, maradj te itthon, akármelyik jó szívvel elmegy helyetted, kicsike vagy te még a szolgálatra.

De Gyurika azt mondta:

- Ne sírjon, édesapám, azért, hogy a legkisebb vagyok, nem félek én a szolgálattól. Majd megsegít a jó Isten.

Elbúcsúzik a tizenkét fiú az édesapjától s az otthon maradt tizenkét testvértõl, s keserves könnyhullatások közt elindulnak világgá. Hanem amikor a kapun kimennének, a szegény ember azt az egy krajcárját is odaadta Gyurikának. Mondta:

- Tedd el, fiacskám, hátha még szerencsédre lesz ez a krajcár.

Gyurika eltette a krajcárt, s azzal elindultak le az utcán. Amerre haladtak, a nép kigyûlt a kapuk elejébe, s nem volt ember, aki meg ne siratta volna a kis vándorokat, nem volt ember, aki jót ne kívánt volna nekik. Mikor a falu kapuján kiléptek a határra, még egyszer visszanéztek a fiúk, a kalapjukat megemelintették, s nehéz szívvel tovább mentek. Csak a kis Gyurika volt igazán vidám. Õ biztatta, bátorította a bátyjait.

Mentek, mendegéltek a fiúk, hegyeken-völgyeken, erdõkön-mezõkön keresztül, s reggeltõl estig meg sem állottak. Nappal mentek, s éjjel pihentek. Így telt el hat nap s hat éjjel. A hatodik éjjel Gyurika azt álmodta, hogy másnap egy oly várhoz érnek, mely éjjel-nappal forog, de hogy bejutottak-e, nem-e, arra nem emlékezett, mikor felébredt.

Reggel elmondta az álmot testvéreinek, s aztán továbbindultak. Mentek, mendegéltek, s hát amint egy erdõn keresztülértek, annak a szélérõl megpillantottak a messzeségben valami nagy feketeséget, mely úgy forgott, olyan sebesen forgott, hogy a szemük is káprázott a nézésben.

- Ez az a forgó vár lesz! - kiáltottak a fiúk. - Siessünk oda, nézzük meg közelebbrõl!

A fiúk most már inkább futottak, mint mentek, s mire a nap az ég közepén ragyogott, ott állottak a forgó vár elõtt. A szemük-szájuk elállott a csodálkozástól.

- Hej, de jó volna ide bejutni! - sóhajtott Gyurika.

- Ugyan mit gondolsz - mondták a többiek -, nem áll ez meg a mi kedvünkért!

Aztán elkezdették számolni, hogy hány kapuja s ablaka lehet ennek a nagy fekete várnak. Össze is számoltak vagy ötszáz ablakot s vagy ötven kaput, de több volt. Azám, hétszáz ablaka s hetvenhét kapuja volt annak a várnak. S ugyan bizony mit gondoltok, min forgott a vár? Kakas lábán. Igen, kakas lábán forgott. Észrevette ezt Gyurika, s mit gondolt, mit nem, kivette lajbija zsebébõl a krajcárkát, megcélozta a kakas lábát s mire a többiek észrevették volna, már repült is a krajcár.

Hej, halljatok csudát, gyerekek! Nagyot csendült valami, bizonyosan nem tudom, mi, talán a kakas lába, talán egyéb, elég az, hogy a vár egyszeriben megállott a forgásában. Ahány kapuja volt a várnak, mind egyszerre kinyílott, s minden kapuban tizenkét katona jelent meg. Ott állottak kivont karddal a kezükben, s várták, hogy mi történik mostan. Lenéztek a völgybe, keresték a szemükkel, hogy vajon ki állhat odalent, ki követhette el azt a nagy csudát, hogy a vár megállott. Egyszerre csak észrevették a tizenkét fiút.

- Hé, gyerekek - kiáltottak az elsõ kapu katonái -, ti állítottátok meg a várat?!

- Mi! - felelt bátran Gyurika.

A katonák többet nem is szóltak, leszaladtak a garádicson, közrefogták a fiúkat, s fölkísérték a várba. Vitték egyenest a király elé. Mert abban a várban a fekete király lakott.

A király ott állott a tornácban, s hosszú szárú pipájából bodor füstöket eregetett.

Hanem egyszerre csak kivette szájából a hosszú szárú pipát, s lekiáltott a fiúkhoz:

- Jertek csak, jertek!

Hiszen akár akartak, akár nem, menniök kellett, mert a katonák ott mentek mögöttük, s hajtották maguk elõtt.

Így értek föl a pitvarba, a király elé. Elöl ment Gyurika, utána a testvérei. Levették a kalapjukat, s köszöntek tisztességtudással.

- Adjon isten jó napot, felséges király!

- Adj' isten! - fogadta a király. - Hát miféle járatban vagytok?

Felelt Gyurika:

- Felséges királyom! Életem-halálom kezébe ajánlom, mi bizony szolgálatot keresünk, s úgy vetõdtünk ide.

- Jól van, jól, de hát az én forgó váramat hogy mertétek megállítani? - riadt rájuk a király, s a szemöldökét haragosan összevonta.

- Felséges királyom, csak arra instálom - szólt Gyurika -, hogy testvéreimet ne bántsa, mert õk ártatlanok. Én dobtam meg egy krajcárral a kakaslábat, attól állott meg a vár.

- Miféle ördöngös krajcár lehet az? - kérdé a király.

- Az édesapám adta nekem, mikor eljöttünk hazulról; ez volt az utolsó krajcárja, ezt is nekem adta.

Olyan szépen mondta ezt Gyurika, hogy a királynak kiesett a pipa a szájából, a szemébõl kicsordult a könny.

- Hát csakugyan mind egy apának vagytok gyermekei? - kérdé a király.

- Ó, felséges királyom - válaszolt Gyurika -, van még otthon tizenkét testvérünk!

- Tizenkettõ! Tehát huszonnégyen vagytok! No lám, én király vagyok, s nekem csak egy leányom van, fiam pedig egy sincs! Hm, hm! - s megcsóválta fejét az öreg király, hogy reszketett bele a nagy fehér szakálla. - Na, ne féljetek, fiúk, nem bántalak s felfogadlak szolgálatba. Hanem azt elõre mondom, hogy nálam nagyon nehéz ám a szolgálat. Van nekem egy ménesem, abban van ezerkétszáz aranyszõrû csikó. Ezeket kell megõriznetek. Látjátok-e azt a sok karóba húzott fejet az udvar túlsó szélén?

A fiúk arra néztek, merre a király a pipája szárával mutatott. Azám, ott állott egy sereg karó, s mindenikbe egy fej volt húzva.

- Látjuk, instálom - szólott Gyurika.

- Na, hát ezek mind csikóslegények voltak, s azért húzattam karóba a fejüket, mert nem tudták úgy megõrizni a drága ménest, hogy el ne lopjanak egy-két lovat minden éjjel. Hát én elõre megmondom, hogy ti is így jártok, ha csak egy lovat is ellopnak a ménesbõl. Ám ha jól megõrzitek, urakká teszlek, királyi szavamra mondom.

Gyurika, bár a testvérei egy kicsit megszeppentek, egyszeriben mondá:

- Egy életünk, egy halálunk, felséges királyunk, elvállaljuk a ménest.

A király erre mind a tizenkét fiúval parolázott, aztán bort hozatott, s megitták az áldomást. Volt ott ennivaló bõven, jól is laktak a fiúk, akár a duda.

- Hej - sóhajtoztak evés közben a fiúk -, ha édesapánknak s a testvéreinknek adhatnánk ezekbõl a jó falatokból!

Ebéd után a király hátravezette a fiúkat az istállóba. Na, azt képzelhetitek, hogy rengeteg nagy istálló volt ez. Hogyne, mikor ezerkétszáz paripa volt benne. Aranyszõrüktõl csak úgy ragyogott az istálló belül, mintha ki lett volna világítva ezer meg ezer gyertyával. A jászoluk is színarany volt, s színarany a láncuk is, mellyel a jászolhoz kötötték. A fiúknak csak úgy káprázott a szemük a ragyogó fényességtõl.

- Na - mondá a király -, itt van az ezerkétszáz paripa. Mindenikre jut száz-száz. Most mindjárt kezdjétek is meg a szolgálatot, még ma éjjel künn kell hálnotok a réten.

A fiúk azonnal dologhoz láttak. Eloldozták a láncokat, s a paripákat kieresztették az udvarra, százanként. Aztán elindultak a várból; ki a rétre. Elöl ment a legidõsebb fiú a maga százával, utána a többi, leghátul Gyurika. Hanem amikor éppen ki akart lépni a kapun, ennek a sarka mögött egy sovány, girbegörbe csikót pillantott meg. Visszafordult s megsimogatta.

- Hát te itthon maradsz? Úgy látszik, veled senki sem gondol.

- Úgy van, úgy, te jó fiú - szólt a csikó -, velem senki sem gondol.

Gyurika csodálkozva nézett a csikóra.

- Mit? Hát te tudsz beszélni? Miféle csikó vagy te?

- Táltos csikó, kis barátom. Köszönd, hogy megsimogattál, mert még sokszor veheted hasznomat. Az eddigi csikóslegények mindig ütöttek, vertek, de úgy is vették hasznát.

- Ó, én nem verlek - mondá Gyurika -, mert én tudom, hogy az állatnak is fáj a verés. Jere velem, szegény kis csikó, jere a rétre, s ott majd játszok veled.

A csikó nem is kérette magát, hanem ment Gyurikával. Ez meg szépen átölelte a nyakát, s úgy mentek végig az utcán, az aranyszõrû paripák után. Azaz hogy mit mondok, gyerekek, alig léptek ki a kapun, megszólal a csikó:

- Te Gyurika, hol van a krajcár?

- Az én krajcárom? Hát te arról is tudsz?

- Hogyne tudnék! Hisz láttam, mikor megdobtad vele a kakaslábat. Eredj csak oda, és vedd föl, mert szükséged lehet rá még.

Gyurika odaszaladt a kakaslábhoz, s hát éppen annak a sarkán volt a krajcárja. Amint elvette, egyszeriben megmozdult a vár, s elkezdett forogni szélsebesen.

- Hát aztán hogy jövünk be majd? - kérdezte Gyurika.

- Attól ne félj, majd megállítja a király, ha visszajövünk; ha pedig nem, akkor megállítod a krajcárral.

Eközben végighaladtak az utcán. Rengeteg nép tódult a kapuk elé, s úgy bámulták az ezerkétszáz aranyszõrû paripát, amint hangos csengetéssel, giling-galangolással végigmentek a városon. Sokan sajnálkozva kiáltottak a fiúk után:

- Szegény fiúk, ti sem sokáig éltek!

Jó délután volt, mikor kiértek a rétre. A paripák egyszerre nekiestek a jó kövér fûnek, mely térdig ért, s olyan jóízûen harapdálták, mintha egy hete nem ettek volna. A fiúk letelepedtek egy forrás köré, s onnét vigyáztak a paripákra. Aztán alkonyodni kezdett, s nekiláttak, hogy majd nagy tüzet csinálnak a rét közepén. A közeli erdõbõl gallyakat hordottak össze, nagy halomba rakták, s alája gyújtottak. Mikor a tûz javában égett, a szikrák csak úgy pattogtak, kavarogtak az ég felé, azt mondja Gyurika a testvéreinek:

- Na most, fiúk, kerüljük meg a ménest, nézzünk széjjel egy kicsit!

A fiúk el is indultak, de a táltos csikó visszarántotta Gyurikát.

- Te csak maradj itt!

- Mit akarsz, édes kis csikóm?

- Azt, édes kis gazdám, hogy te még nem is tudod, kiktõl kell féltened a paripákat.

- Nem én.

- Hát tudd meg: tündérektõl.

- Hol laknak azok?

- Itt a szomszéd erdõben.

- S mikor jönnek?

- Pont éjfélkor, kicsi gazdám.

- Na hiszen csak jöjjenek, majd elbánunk velük.

- Csak lassan a testtel! Többet ésszel, mint erõvel - mondá a táltos csikó.

- Hát mit csináljunk?

- Mit? Elõször is azt kérdem: van-e pipátok?

- Nincs nekünk.

- No, ha nincs, akkor szaladjunk vissza a várba. Van a királynak ezer is. Kérj tõle!

Gyurika nem tudta megérteni, hogy mit akarhat a táltos csikó a pipával.

- Ülj fel a hátamra - biztatta a csikó.

- Ugyan! Hiszen nem bírsz el!

- Csak ülj rám!

Ráült, s a csikó egy szempillantásra ott termett a vár elõtt. Ez forgott, mint a szélvész, de a csikó oda se neki: átugrott a legelsõ kapun, éppen az udvar közepére.

A király ott ült a tornácon most is, eregette a füstöt hosszú szárú pipájából, s szeme-szája tátva maradt, mikor Gyurika elébe toppant.

- Mi baj fiam, Gyurika, mi baj?! - kérdezte a király. - Minek jöttél vissza?

- Felséges uram, pipáért jöttem, ha meg nem sérteném.

- Pipáért? Minek a pipa?

- Sok a szúnyog a réten - felelt ravaszul Gyurika -, nem lehet elkergetni másként, csak pipafüsttel. Instálom felségedet, adjon nekem s a testvéreimnek tizenkét pipát.

Hiszen ha csak ez a baj, ezen könnyû segíteni. - Azzal hátrafordult a király, kiáltott az inasnak.

- Mit parancsol, felséges királyom?

- Hozz ki a pipatóriumból tizenkét hosszú szárú selmeci pipát.

Az inas eltávozott, s egy pillantás múlva visszajött tizenkét hosszú szárú selmeci pipával. Mindegyiknek hosszabb volt a szára Gyurikánál.

- Na, Gyurika, itt a tizenkét pipa, de aztán jól vigyázzatok a lovakra, mert különben látod-e azokat a karókat?

- Látom, látom, felséges királyom, de oda nem kerül a mi fejünk.

- Jól van, jól - hümgetett a király, s megcsóválta a fejét erre a nagy elbizakodásra.

Eközben Gyurika felpattant a girhes-görhes táltos csikóra, szalutált a királynak katonásan, s azzal hopp! csak úgy kiröppent a vár udvarából.

A király bámulva nézett utána. Õ addig észre sem vette ezt a girhes-görhes csikót, mely úgy repült, mint a madár, pedig szárnya sincs. Sokáig eltûnõdött, vajon hol szerezhette ez a kisfiú azt a repülõ csikót. De mire utána akart kiáltani, Gyurika már eltûnt a csikóval, kint volt újra a réten.

A nap éppen lenyugvóban volt, a pásztortüzek, miket a fiúk raktak, messzire elvilágítottak, s olyan fényesség támadt a réten, mintha csak világos nappal lett volna. Lobogtak a lángok, föl-fölcsaptak toronymagasságra, pattogtak a szikrák. A városban azt hitték az emberek, hogy odakint a réten valami komédiás tûzijátékot csinált. A fiúk ott járkáltak a ménes körül, mikor Gyurika közibük toppant.

- Na, fiúk - mondá -, hoztam nektek pipát.

- Hát azt minek? - álmélkodtak a többiek.

- Rágyújtunk ma este, mert hát sok a szúnyog.

- Egy fia szúnyog sincs itt - mondták a többiek.

- Majd lesz, ha nincs. Egy, kettõ, hamar fogjátok a szájatokba! - S meg sem várta a fiúk feleletét, õ maga dugta mindeniknek a szájába a pipát.

- De hisz ebben nincs is dohány - szóltak a fiúk.

- Az ám, nincs - hökkent meg Gyurika.

De a táltos csikó Gyurika mellé sompolygott, hozzá törleszkedett, s azt mondta neki:

- Nem is kell ebbe igazi dohány. Gyere velem, szedjünk bodzalevelet, ennek a füstjétõl félnek a tündérek.

Egy jó hajításnyira bodzafabokrok voltak, s Gyurika odaszaladt a csikóval.

Egy szempillantás múlva már vissza is jöttek egy csomó száraz bodzalevéllel. Jól megtömték a pipájukat mind, a tûznél rágyújtottak, s elkezdtek pöfékelni. Leültek a tûz köré, s csöndes meseszó mellett füstöltek, de nem soká bírták, elszédültek mind a tizenketten.

- Tegyétek le a pipát - mondá a csikó -, majd megmondom én, mikor gyújtsatok rá ismét.

A fiúk letették a pipát, s elmeséltek éjfélig. Ekkor a táltos csikó nagyot nyerített. A fiúk mind talpra ugrottak.

- Gyújtsatok pipára, fiúk, s szaladjon mindenik a maga méneséhez! Ahogy tudtok, úgy füstöljetek.

- De miért? Miért? - kérdezték a fiúk.

- Mert jönnek a gonosz tündérek. Amint egy felétek közelít, csak füstöljetek a szemébe.

Azám, igaza volt a táltos csikónak: jöttek a gonosz tündérek. Ott laktak a szomszéd erdõben, innen jártak ki minden éjjel a király rétjére. Az eddigi csikósok akárhogyan erõlködtek, nem tudtak ébren maradni, mert valami csudálatos szellõ meglegyintette az arcukat, s ha állottak, álltó helyükben elaludtak, s a tündérek tetszés szerint válogathatták ki a legszebb paripákat. Ez a csudálatos szellõ a gonosz tündérek lehelete volt, s nem volt annak semmi más ellenszere a bodzalevél füstjénél. De azok a szegény csikósok ezt nem tudták. Ha észreveszik, ha szívesen bánnak a táltos csikóval, bizony megmondotta volna nekik is.

Hej, gyerekek, milyen surrogás-burrogás támadt a réten, amint a gonosz tündérek táncolva, nevetve, ijjogva-vijjogva, hipp-hopp, a réten termettek. Tizenketten jöttek, minden száz lóra egy. Egy-egy tündér tíz-húsz lovat összefogott, s úgy vágtatott velük az erdõ felé. Igen ám, ezelõtt. De most szemük-szájuk tátva maradt, mikor látták, hogy mindenütt egy-egy fiú áll, mégpedig nyitott szemmel, bodor füstöt fújva pipájából. Fújhatták õk a fiúkra azt a csudálatos, álmosító leheletet, a fiúk sem voltak restek, s visszafújták rájuk a bodzalevél füstjét.

Na, lett erre trüsszögés, prüsszögés, tikácsolás.

- Pciha, pciha! - hallatszott errõl is, arról is.

A táltos csikó pedig csak biztatta a fiúkat:

- Fújjátok, fújjátok, gyerekek, ne féljetek!

Hiszen fújták is azok, nem nagyon kellett biztatni õket. A gonosz tündérek dúltak-fúltak mérgükben, hosszú, hegyes körmükkel a fiúk arcát összevissza karmolták, de a fiúk sem voltak restek, botocskájukkal amúgy magyarosan rákólintottak a tündérek körmére.

Egyszerre csak egy éles fütty sivított végig a réten. A tündérek ijjogva-vijjongva, keservesen jajgatva szaladtak össze a fütty irányába. A vezetõjük füttye volt ez. Hát ott feküdt nyögve, jajgatva Gyurika elõtt, aki úgy fejbe találta felejteni a tündérek vezetõjét, hogy az menten elterült a földön. A tündérek hirtelen felkapták vezérüket, s nagy átkozódással, fenyegetéssel eltûntek, mintha a föld nyelte volna el õket.

- No, fiúk - mondá a táltos -, jól viseltétek magatokat, de még két éjjel erõs próbátok lesz. Holnap kétszer annyi tündér jõ el, s akkor nem lesz elég a pipa. Hanem most már lefekhettek, alhattok békén, nem lesz bántódása a ménesnek.

A fiúk leheveredtek a tûz köré, elõbb azonban letérdeltek, s hálát adtak az Istennek, hogy megsegítette õket, imádkoztak otthon hagyott apjukért, testvéreikért, na meg a táltos csikóért.

Aztán aludtak reggelig. Vajon mirõl álmodtak: mit gondoltok? Arról a kis kunyhócskáról, ahol egy szegény ember lakik tizenkét fiával, s siratja õket éjjel-nappal. Jó reggel fölkeltek, megmosakodtak, aztán összeterelték a ménest, hazahajtották a forgó várba, hadd lássa a király, hogy egy híja sincs a ménesnek. A király már ott pipázott a tornácon, s messzirõl látta jönni a ménest. Csak egy pillantást vetett rá, s már tudta, hogy egy híja sincs ennek.

- Hm - mondá magában -, ezek ördöngös gyerekek! Ilyet sem láttam még, pedig megöregedtem. - Nagy álmélkodásában a pipa is kiesett a szájából, de nézzetek csak ide, mi nagy csuda történt még: a forgó vár is egyszeriben megállott, pedig Gyurika meg sem dobta szerencsekrajcárjával a kakaslábat. Bizonyosan csodálkozásában állott meg. Bizonyosan. Elöl jött Gyurika, a girhes-görhes táltos csikón. Haj, hogy táncolt ez most virágos jókedvében! Hogy rúgta a földet! Mikor aztán a ménes egészen bekerült az udvarba, Gyurika a tornác elé ugratott, szalutált katonásan, s jelenté:

- Felséges királyom, életem-halálom, kezébe ajánlom, egy híja sincs a ménesnek!

- Láttam azt már én messzirõl, Gyuri fiam - mondá a király -, de ne bízd el magad! Majd meglátom, mi lesz ma éjjel!

Még világos nappal, ahogy megabrakolták az ezerkétszáz paripát, újra kihajtották a rétre. Az egész város népe kicsõdült az utcára, de most már mind arról beszéltek, hogy ilyet még a világ nem látott: egy sem hiányzik a ménesbõl.

- Valami ördögfajzatok lehetnek ezek a fiúk - mondá egyik-másik ember.

Gyurika a kis táltos csikón ült most is, s nem is nézett se jobbra, se balra, csak elõre, mindig a ménes után. Közben diskurálgatott a csikóval:

- Hej édes csikóm, ha ma éjjel is olyan szerencsések lennénk! - mondá Gyurika.

- Nálad van-e a szerencsekrajcár? - kérdé a csikó.

- Nálam - felelt Gyurika, s megtapogatta a lajbija zsebét. Csakugyan ott volt a krajcár.

- Hát csak jól vigyázz rá, mert még szükséged lehet rá.

- Nem félnek ettõl a tündérek.

- Nem is a tündérek miatt van rá szükséged.

- Hát ki miatt?

- A király miatt.

- Ezt nem értem.

- Majd megérted holnapután reggel.

Eközben kiértek a rétre. A lovak nekiestek a jó kövér fûnek, a fiúk pedig fákat, gallyakat hordottak össze, hogy tüzet rakjanak.

- Nyihaha - nyerített a táltos csikó -, sok fa kell ma, több, mint tegnap! Minden fiú külön tüzet csináljon, mégpedig bodzafából.

- Sok tündér jõ ma? - kérdé Gyurika.

- Azt hiszem, száz is. Tündér Erzsébet erõsen mérgelõdik, érzem a leheletét.

A fiúk erre csupa bodzafát vagdaltak kis fejszéjükkel, tizenkét máglyát raktak, s amint besötétedett, alája is gyújtottak. Akkora világosságot terjesztett ez a tizenkét máglya, hogy az egész város kiszaladt. Azt hitték, ég a tündérek erdeje. Éjfél felé a fiúk rágyújtottak a pipájukra, s úgy várta ki-ki a maga tüze mellett a tündéreket.

Na, hiszen jöttek is ezek éjfélkor. Már messzirõl fújták azt az álmosító leheletet. A fiúk majdhogy le nem estek a lábukról. Gyurikának a táltos csikóba kellett fogóznia, hogy el ne essék.

- Csak ügyesen, kicsi gazdám, ne félj! - biztatta Gyurikát a csikó.

S jöttek a tündérek rettentõ ijjongással-vijjongással, vörös ruhájuk csak úgy repült utánuk a levegõben. Forogtak, kerengtek, bukfencet hánytak a levegõben, le-lecsaptak, s hosszú körmös ujjaikkal meg-megcirógatták a fiúkat, hogy a vér is kiserkedett utána. De a földre nem tudtak leszállani, mert szemükbe csapódott hol a máglyák, hol a pipa füstje, s ha kezüket rá is tették egy-egy lóra, mindjárt koppantottak is rá egy nagyot az ólmos botocskákkal. Fent a magasban maga Tündér Erzsébet lebegett egy gyémántos hintóban. Tizenkét aranyszõrû paripa vonta ezt a hintót, onnét biztatta, bátorította Tündér Erzsébet a tündéreit:

- Fogjátok! Vigyétek! Ne hagyd magad! - hallatszott mindegyre Tündér Erzsébet harsogó szava.

De bizony csak kárba ment a biztatás, kárba a bátorítás. Százan voltak, s egy lovat sem tudtak elvinni.

Másnap reggel a fiúk összevissza karmolva mentek haza a forgó várba, de mindegy: egy ló sem hiányzott. A király ott ült most is a pitvarban, s már messzirõl kiabálta:

- Derék fiúk vagytok! Látom már, hogy egy sem hiányzik a ménesembõl.

Jól megtraktálta a fiúkat, s megígérte, hogy ha harmadik éjjel is úgy megõrzik a ménesét, Gyurikából király lesz, az apjából meg testvéreibõl herceg.

A fiúk aztán megabrakolták a lovakat, s visszamentek harmadszor is a rétre.

- Nálad-e a szerencsekrajcár? - kérdé Gyurikát a táltos csikó.

- Nálam - felelt Gyurika.

- No jó, mert holnap reggel nagy szükséged lesz rá.

- Ugyan mi?

- Majd meglátod, csak vigyázz rá. Nesze, én is találtam ma egy krajcárt az úton. Tedd el! Valaki ma éjjel olyan szépen kéri majd tõled a szerencsekrajcárodat, hogy te bizonyosan oda is adod. Add át neki azt, amit én adtam neked. Tedd a bal zsebedbe. De ne feledd, hogy a szerencsekrajcár a jobb zsebedben van!

Gyurika nem tudta elgondolni, hogy vajon ki lehet az, aki olyan szépen kéri majd tõle a szerencsekrajcárt. Meg is kérdezte a táltos csikót, ki legyen az.

- A kicsi királykisasszony - mondá a táltos csikó.

- Hát van a királynak leánya?

- Nem leánya, hanem unokája, annyi idõs lehet éppen, mint te.

Eközben alkonyodni kezdett, s a fiúk a máglyarakáshoz láttak. Ami csak bodzafa s levél volt a réten, mind egy szálig összegyûjtötték az utolsó éjjelre. Ha ma is vissza tudják kergetni a tündéreket, többé nem próbálnak szerencsét.

Már éppen alája gyújtottak a máglyáknak, mikor egyszerre a táltos csikó nagyot nyerített.

- Nyihaha! Jön a király!

Azám, igaza volt a táltos csikónak, jött a király hatlovas hintón. Mellette ült a kis unokája, egy aranyhajú leányka, aki olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

A fiúk sorba állottak, s úgy szalutáltak a királynak.

- No, fiúk - mondá -, eljöttem én is, hogy saját szememmel lássam, mit csináltok, hogyan kergetitek el a tündéreket.

Aztán leszállott a hintóról, az inasok tizenkét párnát raktak le a földre az egyik máglya mellé, s a király az unokájával leült a párnákra. Azután pipára gyújtott, s úgy diskurált a fiúkkal.

Gyurika ügyes mesemondó volt, s egész este mesét mondott a királykisasszonynak, hogy el ne álmosodjék. Ha egy mesét elmondott, olyan szépen kérte Gyurikát:

- Mondj még egyet, Gyurika, olyan szép volt!

Így telt el az idõ éjfélig. Ekkor aztán olyan dolog történt, amilyet a fiúk még álmukba sem láttak. Mikor bent a városban tizenkettõt kongatott a toronyóra, abban a pillanatban a tündérek ellepték a rétet. Voltak vagy ezeren, csak úgy nyüzsögtek a földön meg a levegõben. Kerengtek, táncoltak, ijjongtak-vijjongtak, kiabáltak mindenféle értelmetlen szavakat, de akik a levegõben kerengtek, csakhamar lefordultak a földre. Elszédítette õket a bodzafa füstje, leestek a földre, hogy csak úgy döngött a föld alattuk. A többiek meg úgy döjtörögtek, mint a részeg emberek. Azt nem is mondtam még, hogy ma estére mind a tizenkét fiú karikás ostort szerzett magának. Hej, volt rittyegtetés-pattogtatás, hogy csengett belé a rét, az erdõ! A kicsi királykisasszony félrehúzódott a nagyapja mellé, de még az öreg királynak is kiesett a pipa a szájából. De még a párnák is egymás után estek ki alóla. Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a földön ül.

- Ördöngös fiúk - dörmögött magában a király -, még engem is megijesztettek! Megöregedtem, de még nem láttam ilyen sokadalmat.

A fiúk ezalatt, ahány tündér volt, mind összefogdosták, s a karikás ostorokkal megkötözték a kezüket. Úgy vitték, vonszolták az elszédült tündéreket a király elé. Gyurika magát Tündér Erzsébetet vezette, ki a hintajáról pottyant le, s bizony erõsen megütötte magát.

- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom - kezdé a beszédet Gyurika -, itt vannak a tündérek mind, ezek nem bántják többé a ménest. Itt van maga a királyné is. Ha akarod, most ezek mind a te rabszolgáid.

- Jól van, fiam, Gyurika, meg vagyok veled elégedve. Még ma éjjel bekísértetem a váramba, s ott tartom fogságban. Ti meg reggel hazahajtjátok a ménest, s amit ígértem, akkor tejesítem.

Azzal elõvett a király egy kis aranysípot, belefuvintott, s egy pillantás múlva száz katona állott elõtte glédában.

- Kísérjétek be ezeket a tündéreket a várba, s zárjátok el. De ha egy is elszabadul, fejeteket vétetem.

A katonák elindultak a tündérekkel, a király pedig még egy kicsit ott maradt a fiúk közt. Tudta õ jól, hogy miért maradt ott. Betanította otthon az unokáját, hogy kérje el Gyurikától a szerencsekrajcárt. Ha aztán nála van, akkor Gyurika majd jöjjön be a várba, ha tud. Mert a király megbánta, hogy Gyurikának meg a testvéreinek olyan nagyot ígért.

A kicsi királykisasszony odasompolygott Gyurikához, s olyan édes, olyan szép hangon szólította meg:

- Édes, kedves Gyurika! Azt hallottam, hogy egy szép krajcárod van, add nekem azt!

Még meg is cirógatta Gyurika arcát.

Gyurika egy szóval sem kérette magát, belenyúlt a lajbija zsebébe, s odaadta a krajcárt. Azám, csakhogy nem a szerencsekrajcárt.

- Ó de jó, de kedves vagy! - mondá a királykisasszonyka. - Holnap majd én adok neked valami szép ajándékot, meglásd.

S ezt csakugyan igaz szívbõl mondta a királykisasszony. Nem hitte, hogy Gyurika egy szóra neki adja a szerencsekrajcárját, s ez a jószívûség igen jólesett neki. Sejtette, hogy a nagyapja rosszat akar Gyurikával, s feltette magában, hogy ha csak lehet, segít rajta holnap. Majd kidobja õ Gyurikának a krajcárt, ha holnap reggel a vár alá érkezik, s nem tud anélkül bejönni.

Olyan szíves hangon búcsúzott el Gyurikától:

- Jó éjszakát, Gyurika! Az Isten áldjon meg! Majd holnap látjuk egymást.

A király, mikor látta, hogy az unokájánál van a krajcár, hintóba ült, és hazahajtatott.

Amint elmentek, a táltos csikó Gyurika mellett termett, s azt mondta neki:

- Tudod-e most, miért kell a krajcár a királynak?

- Hiszen nem neki kellett, hanem az unokájának.

- Mégiscsak neki kellett. Az a krajcár már ott van a király zsebében.

- S mire kell az neki?

- Mire? Hát arra, hogy meg ne állíthasd a forgó várat, s be ne mehessetek. Mert a király megbánta már, hogy nektek ígérte a királyságot. Tegnap a vörös király fia ott volt nála, s megkérte a királykisasszonyka kezét. S a király odaígérte a királysággal együtt.

- De már abból nem lesz semmi! - erõsködött Gyurika.

- Nem, ha nálad a szerencsekrajcár. Nézd csak meg!

A szerencsekrajcár csakugyan ott volt a Gyurika zsebében.

- Jól van. A várba bejutunk. De azután a vörös királyfival is lesz ám bajod.

- Állok elébe! - mondá Gyurika, s karikás ostorával akkorát rittyentett, hogy az egész város talpra ugrott ijedtében.

Reggelre a fiúk fölkerekedtek, összeterelték a ménest, s víg énekszóval hajtották a forgó vár felé. A király kint ült most is a pitvarban, nagyokat pöfékelt hosszú szárú selmeci pipájából, s ravaszul hunyorgatott a szemével.

- Csak jertek, jertek - mondá magában -, ide ugyan nem jöttök be!

Arra nem is gondolt, hogy ha a fiúk be nem jönnek, akkor a ménes is künn marad, s hátha egyet gondolnak a fiúk, s elhajtják a ménest a hazájukba.

A királykisasszony egy ablakban ült, s onnan várta a fiúk érkezését. Mellette hajolt ki az ablakon a vörös királyfi is, de bizony a királykisasszony rá se nézett.

Õ is mondott magában valamit. Azt mondta:

- Csak jertek, jertek, majd ledobom a szerencsekrajcárt, hogy bejöhessetek!

Mert tudjátok meg, hogy este átadta a krajcárt, de mikor az öreg elaludt, kivette a zsebébõl.

Gyurika most is a táltos csikón ült, mely széles jókedvében nagyokat táncolt alatta. Mikor aztán éppen a vár alá ért, a királykisasszony ledobta a krajcárt. A vörös királyfi, kinek az öreg király megmondta volt, milyen furfangos módon akarja lerázni nyakáról Gyurikát és testvéreit, ijedten kapott a királykisasszony keze után, de már késõ volt.

- Mit - toporzékolt mérgében -, te visszadobod neki a szerencsekrajcárt?! Ez azt jelenti hát, hogy nem akarsz az én feleségem lenni!

- Gondolj, amit akarsz - mondá a királykisasszony -, de én nem engedem, hogy azokat a szegény fiúkat megcsalják.

- Én pedig megölöm mind a tizenkettõt! - dühöngött a vörös királyfi.

- Elég lesz egy is! - ingerkedett a királykisasszony.

A krajcár éppen Gyurika elõtt esett le, s Gyurika, bár jól tudta, hogy semmi hasznát sem veszi annak, leugrott a táltos csikóról, fölkapta a krajcárt.

- Ez jó jel! - mondá a táltos csikó.

- Azt hiszem, én is - szólt Gyurika, s kalapjával felköszöntött a királykisasszonyhoz, ki oly kedvesen mosolygott le rá, hogy a vörös királyfi majd megpukkadt mérgében.

Gyurika hirtelen zsebre vágta a krajcárt, aztán felpattant a táltos csikóra, s kivette zsebébõl az igazi szerencsekrajcárt. Jól megcélozta a kakaslábat, aztán csing-cseng, nagyot csendült s hirtelen megállott a vár a forgásában, s ahány kapuja volt, egyszerre kinyílott.

- Ördögadta fattyai - ordított a király -, ezek mégis túljártak az én eszemen! - Odakapott a lajbija zsebéhez, s hát nincs ott a krajcár! Nem tudta elgondolni, hogy mi történhetett, ki lophatta vissza azt a csudakrajcárt.

- Mindjárt hívjátok az unokámat! - ordított az inasoknak.

Hozták a királykisasszonyt.

- Te vetted ki a zsebembõl a szerencsekrajcárt?

- Én - felelt a leányka bátran.

- Le is dobta annak a fiúnak - árulkodott a vörös királyfi.

- Nem szükség, hogy árulkodj - szólt a királykisasszony -, anélkül is megmondtam volna!

E pillanatban vágtatott a pitvar elé Gyurika a táltos csikón. De már nem volt az girhes-görhes csikó, hanem gyönyörû szép aranyszõrû paripa. Katonásan szalutált, s jelenté:

- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, a három napot leszolgáltuk, a ménesnek egy híja sincs: várjuk az ígéret beváltását.

- Azám - mondá az öreg király -, de hát csak késõbb jutott eszembe, hogy a vörös király fiának is odaígértem a királyságomat, de még az unokámat is. Mit csináljak mostan?

- Én nem engedem a jogomat - pattogott a vörös királyfi.

- Én meg nem leszek a te feleséged - mondá a királykisasszony.

- Hát kié leszel, te hitvány teremtés, te, ki elárultad a nagyapádat?!

- Akárkié, de nem a vörös királyfié.

- Ó, tudom én, hogy kié akar lenni - szólt közbe a vörös királyfi. - Ezen a parasztfiún akadt meg a szeme.

- Azon hát, ha akarod tudni!

Gyurika pedig nem szólt semmit ezalatt, csak várt, várt.

- Majd elválik, hogy melyiké lesz kettõnk közül! - erõsködött a vörös királyfi.

Azzal beszaladt, kardot hozott ki, s kezébe nyomta Gyurikának. Aztán a maga kardját rántotta ki, elõvezetette a paripáját, s fölpattant rá.

- Kettõnk közül az egyik itt marad! - vitézkedett a vörös királyfi.

- Én is azt akarom - mondá Gyurika.

S ezzel megkezdõdött a bajvívás.

Az udvar kellõs közepére ugratott Gyurika, nemkülönben a vörös királyfi is. Egyszerre csaptak össze kardjukkal, s csak úgy pattogott a szikra az acélból. Gyurikának most volt elõször kard a kezében, kisebb is volt a vörös királyfinál, de azért ügyesen felfogott minden vágást.

- "Megállj - gondolta magában a vörös királyfi -, majd szúrok, s akkor vége az életednek!"

S úgy tett, amint gondolta. Egyszer, amint Gyurika erõsen feléje suhintott, a vörös királyfi hirtelen félreugratott, s nekiszúrt a mellének.

Ha e pillanatban a táltos csikó félre nem ugrik, Gyurika bizonyosan a halál fia. De a táltos csikó félreugrott, a szúrás nem talált, a vörös királyfi meg nagyot lódult s zsupsz - lefordult a földre, hogy csak úgy megnyekkent belé.

Gyurika rászögezte a kardja hegyét a vörös királyfi mellére, s szóla eképpen:

- Kezemben az életed, vörös királyfi! Megölhetnélek, de nem öllek meg, pedig tudom, hogy te nem irgalmaztál volna nekem. Kelj fel s takarodj vissza a hazádba!

A vörös királyfi keserves nyögések közt föltápászkodott a földrõl, nagy nehezen felkapaszkodott a lovára, s ügyet sem vetve a királyra, sem a királykisasszonyra, kiódalgott a várból. Színét sem látták többet.

De ekkor már megszólalt az öreg király is:

- Ember vagy, fiam, Gyurika! Most már látom, hogy nemcsak csikósnak vagy ügyes, de vitéznek is vitéz vagy. Nyugodtan hagyom rád az országomat, nemkülönben az unokámat.

Gyurika ezalatt leszállott a táltos csikóról, szép gyöngén megsimogatta nyakát, fejét, hátát, aztán fölment a pitvarba, a király elébe. Ottan letérdelt a király elõtt, s vele a királykisasszony is. Az öreg király pedig fejükre tette reszketõ kezét, s megáldotta. Azt mondta végezetül:

- Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el egymástól!

Na, lett aztán a forgó várban hetedhét országra szóló dínomdánom, hejehuja, lakodalom. A szegény embert s otthon maradt tizenkét fiát még aznap elhozták aranyos, bársonyos udvari hintóban. Az öreget, a fiait mind felöltöztették pompás ruhákba, amilyeneket csak hercegek szoktak viselni. Gyurikának pedig még koronát is tettek a fejére.

Két egész hétig éjjel-nappal tartott a dínomdánom, ott volt az egész ország népe, s még a sánta koldusok is táncra kerekedtek. Mikor aztán a kéthetes dínomdánomnak vége szakadt, Gyurika meg a felesége, hogy egy kicsit országot-világot lássanak, tojáshéjba kerekedtek, s a Küküllõ vizén útnak eredtek.

Holnap legyenek a ti vendégeitek!