Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Benedek Elek - 1894

Original version in Hungarian

Country of origin: Hungary

Translations

There are no translations available for this story

Add a translation

A hû szolga

Benedek Elek

Sajó vize, Sajó vize! Isten csudája, hogy tengerré nem dagadtál magyar vitézek piros vérétõl. Isten csudája, hogy él magyar még e földön. Ég, föld elfeketedett, úgy elborítá a magyar földet a vad tatároknak nagy serege. Keleti határtól nyugati határig kõ kövön nem maradt, aki futással nem mentheté életét, meghalt vagy rabja lett a tatárnak. Hány ezer magyar vitéz sínylõdött nagy Tatárországban, szomorú rabságban, s nem látta meg soha az édes anyaföldet!

Szomorú rabságba került a vitéz Oroszlánkövi Imre is, Oroszlánkõ várának ura, s vele hû szolgája, Budiács András. Sajó vize mellett került a tatárok kezére úr és szolga. Nehéz sebek borították úr és szolga testét, úgy hajtották tenger nép között Tatárországba, Kadán vezér udvarába, örökös szolgaságba. S hogy se egyik, se a másik még ne szökhessen, egy bilincsre verték a két vitéz lábát: Így dolgoztak reggeltõl estelig, s este együtt feküdtek a kemény földre, együtt keseregtek, sóhajtoztak szegények.

- Ó, drága jó feleségem, szép gyermekeim - kesergett Oroszlánkövi Imre -, sohasem látlak többet. Itt kell elpusztulnom keserves rabságban! Mért is nem haltam meg Sajó vize mellett!

A hû szolga vigasztalta urát:

- Bízzunk a jó Istenben, uram! Õ nem hagyja el azokat, akik õ benne bíznak.

De Oroszlánkövi Imrén nem fogott a vigasztalás. Álmatlanul fetrengett a földön, s bár a nagy, nehéz munka elsanyargatta testét, szemeire nem jött álom, sóhajtozva nézett napnyugat felé: arra van az õ vára. Vajon áll-e még? Vajon a felesége, gyermekei élnek-e még? Szegények! Talán azt hiszik, hogy õ is ott veszett a Sajó vize mellett, s elsiratták, aztán lassanként el is felejtik.

Hát a szegény asszony csakugyan azt hitte, hogy az õ ura is a Sajó vizében lelte szomorú halálát. Néhányan a fegyveres szolgái közül hazakerültek, ezek vitték a szomorú hírt Oroszlánkövi Imrénének: látták, mikor urok tenger sebtõl borítva elesett, s vele fegyverhordó szolgája, Budiács András is. Az naptól fogva gyász és siralom volt a nagyasszony élete. Éjjel-nappal siratta urát, s megesküdött szent esküvéssel, hogy míg él, le nem veti a gyászfekete ruhát, holtig tartó gyásszal meggyászolja.

Így múlt az idõ, múlt lassan, nehezen, keservesen. Oroszlánkövi Imre már meg is adta magát bús sorsának, halovány reménye sem volt arra, hogy valaha megszabadulhasson nehéz rabságából. De Budiács András hû szívében nem halt még meg a reménység, s erõsen bizakodott abban, hogy ha magát nem is, urát megszabadítja. Magával nem törõdött, hisz neki nem volt sem felesége, sem gyermeke. De az ura, az õ drága jó ura! Nem tudta elviselni, hogy ez rabságban maradjon, nem neki való nehéz munkát végezzen. Nappal munka közben, éjjel pihenés közben csak az ura megszabadításán járt az elméje.

- Ó, Istenem, Uram, segélj meg! - fohászkodott Budiács András.

- Hiába fohászkodol, hû szolgám - mondta szomorúan Oroszlánkövi Imre -, lábunkon a nehéz bilincs, ez magától le nem oldódik, s a mi erõnk pedig gyenge, hogy leoldja.

Arra igazán gyönge volt. Mert megpróbálták ezerszer, nemegyszer, s minden próbával csak növekedett reménytelenségük. Hanem egyszer, egy nyári alkonyaton, mikor éppen szomorú szállásukra tértek a mezõrõl a többi rab magyarokkal, egy bokor mellett való elmentükben Budiács András valami fényes jószágot pillantott meg. Hirtelen lehajolt, fölvette s zekéje alá rejtette: egy kis fejsze volt az. Dobogó szívvel vitte hóna alatt a fejszét, s amint az éj sötétségében együtt maradtak, Budiács András alig bírt nagy örömével.

- Uram, ne csüggedj - súgta Oroszlánkövi Imrének -, velünk az Isten! Nézd ezt a fejszét: égbõl hullott alá a mi szabadulásunkra.

- Ó, édes jó Istenem! - fohászkodott Oroszlánkövi Imre.

Most már az õ szívében is megcsillant a reménykedés. Serényen munkának láttak, feszegették a bilincs láncát, de nagy örömükre csakhamar nagy szomorúság borult. A vastag, nehéz bilincsnek gyenge volt a fejsze! Nagy, erõs keserûség, mértéktelen csüggedés nehezedett Oroszlánkövi Imre szívére. Megeredett a könny szemébõl, sírva borult a földre.

- Nincs számunkra szabadulás! Nyugodjunk meg sorsunkban, András!

- Nem úgy, uram! Ha mindketten nem szabadulhatunk meg, neked meg kell szabadulnod!

Abban a pillanatban egész erõvel megragadta a fejsze nyelét, s egy csapással kettévágta a lába szárát, éppen a bilincs karikája mellett.

- Mit cselekedtél?! - riadt föl rémülten Oroszlánkövi Imre.

- Azzal te ne gondolj, uram! Te most szabad vagy. Féllábadon hurcold a bilincset, s hol szerét ejtheted, vedd le. Én itt maradok. Élek-halok, ne törõdj velem. Nekem úgysincs senkim a világon. Indulj uram, ne vesztegelj!

Oroszlánkövi Imre nem tudta, mit cselekedjék.

Itt hagyja veszni az õ hû szolgáját? Emberséges cselekedet volna ez tõle?

- Indulj, uram! Én már úgyis elpusztulok. Ha nem halok meg lassú halállal, Kadán vezér bizonyosan megölet. Hadd ölessen, csak te maradj életben.

- Igazad van - mondotta megindulva, könnyek közt Oroszlánkövi Imre, s nyakába borult a hû szolgának. - Isten veled, András!

Támolyogva indult el a sötét éjben, ment hegyeken-völgyeken, ismeretlen vidékeken keresztül, mindig napnyugat felé. Nappal erdõkben bujdokolt, s csak este ment tovább, míg kikerült Tatárországból. Akkor aztán be mert kopogtatni egy-egy házba. Itt az emberek megszánták - hogyne szánták volna meg! -, a nehéz bilincset lábáról levették, ételt adtak, italt adtak neki: így vergõdött haza, az elpusztult Magyarországba. Egész úton azon tûnõdött: vajon a felesége s gyermekei élnek-e? S vajon mi sorsa lett Budiács Andrásnak?

Haj, Istenem, mikor megpillantotta Oroszlánkõ várát! Azt hitte, álmot lát. Ím, áll a vár büszkén, a sziklahegy tetején. Falai, tornyai épek, éppen mint amikor elindult a csatába. De vajon kié most a vár? Talán azóta a felesége másnak adta a kezét, s most azé ez a szép vár! Nem mert egyenest fölmenni a várba. Bement egy kis házacskába. Egy vénasszony ült a kemencepadkán. Köszöntötte az öregasszonyt, az fogadta szívességgel, s leültette a szegény vándort. Mert annak nézte, kinek nézte volna Oroszlánkövi Imrét.

Lassanként beszédbe elegyedtek, s Oroszlánkövi Imre a várra fordította a szót.

- Kié most Oroszlánkõ vára, öreg néném?

- A mi drága jó asszonyunké most - felelt az öregasszony. - Hej, ne irigyelje senki tõle azt a várat s a rengeteg gazdagságot. Jó ura, a mi jó urunk, két esztendeje, hogy elesett a Sajó vize mellett, s azóta a vár gyász és siralomnak háza. Holtig tartó gyászt fogadott asszonyunk. Most is éppen a kápolnába készül a vár népével, mert ma két esztendeje volt az a szörnyû nagy csata, s ennek a napján tavaly is gyászfeketébe vonták a kápolnát s a várat egészen.

Oroszlánkövi Imrének, amint ezt hallotta, nem volt maradása. Elbúcsúzott az öregasszonytól, s amennyire gyengült lábai bírták, sietett a kápolnába, ott elvegyült a gyászoló gyülekezet között. Ím, mit láttak szemei! Az oltár elõtt magas ravatal. Azon az õ fegyverei, sisakja, páncélja.

S a ravatalra ráborult a felesége, két serdülõ fia, és sírtak, hogy a szíve majd megszakadt belé. A pap imádkozott, s mondott szép szavakat az õ dicsõséges haláláról. Aztán mikor a pap végezte beszédjét, a nagyasszony lejött a nép közé, s sorba osztogatta a kenyeret meg a pénzt a szegényeknek. Egyszerre csak, mintha meggyökeredzett volna a lába: megállt a rongyos ruhájú vándor elõtt. Annak a rongyos ruhájú vándornak a mellén egy kis képecske volt - Szûz Mária képe, az õ hajából font zsinóron.

- Imre! Imre! - sikoltott az asszony, s aléltan esett ura karjai közé. De emberi szó nem tudja elmondani azt az örömet, ami itt volt.

A gyász és a siralom vigassággá változott egyszeriben. Csak az rontotta a nagy szívbéli örömet, hogy a hû szolga, Budiács Andrásnak nem lehetett része abban. S amint folyt a vigasság, s azután is egyre csak Budiács Andrásról folyt a beszéd, volt az emlékezés.

- Ó, ha õ is megszabadulhatna! Ó, ha a jó Isten csudát tenne! - fohászkodtak mind.

De hát mi is történt Budiács Andrással? A hû szolgát akkor reggel aléltan találták, s nem tudták elgondolni, hogy mi történhetett. Mikor aztán föleszmélt, vitték egyenest Kadán elé.

- Mit tettél?! - förmedt rá Kadán.

- Levágtam a lábamat, hogy megszabadulhasson az én jó gazdám. Öless meg, Kadán, de ha van Istened, ne ûzesd az én uramat, hadd érjen haza. Felesége s két szép fia siratja õt. Kegyelmezz meg neki, Kadán! Hisz neked is van feleséged, vannak szép gyermekeid.

Erre a szóra kicsordult a könny Kadán szemébõl. Megragadta Budiács András kezét, s mondta hangosan, hogy hallják az õ népei is:

- Talpig ember vagy, fiam. Hozzád hasonlatos hû szolgát még nem láttam. Ne félj, nem lesz bántódása gazdádnak, de neked sem. Ne merje - fordult embereihez - üldözni a szökevényt senki fia, s ezt a hû szolgát pedig ápoljátok. Ha majd erõre kap, õ is szabad - mehet a hazájába.

Budiács András térdre borult Kadán elõtt, csókolta a lábát, ruháját.

- Áldjon meg az Isten, nemes szívû Kadán!

Budiács Andrást úgy ápolták, gondozták Kadán udvarában, hogy egy hónap sem telt belé, mehetett haza. Kadán öszvért adott alája, pénzt elegendõt, s úgy kísértette el Magyarország határáig.

Hiszen örült Budiács András, hogy õ is megláthatta hazáját, de búsult is. Tûnõdött erõsen, vajon gazdája hazakerült-e? Hej de vert a szíve, mikor Oroszlánkõ vára elé ért! Nézett erre, nézett arra, hátha megpillantaná a gazdáját. S ím, egyszerre csak kürtszót hall. Zúgott, zengett a vár vidéke. Néz az erdõ felé, s hát jõ egy vadászcsapat, elöl Oroszlánkövi Imre, két oldalán két szép fia!

- Uram, édes jó uram! - kiabált Budiács András messzirõl. - Hazajöttem én is.

Oroszlánkövi Imre azt hitte, hogy álmodik, nem akart hinni a szemének.

- András! Hûséges szolgám!

Nyakába borult, ölelte, csókolta a hû szolgát. Vitték föl a várba, aranyos lócára ültették, a nagyasszony traktálta minden jóval, úgy bántak vele, mintha édestestvérük lett volna. Aközben a király is meghallotta hírét Budiács András nagy hûségének, s adott neki temérdek birtokot, nemesemberré tette. Címert is adott, melynek az egyik felén oroszlán, a másik felén láncon függõ emberláb látszik.