Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Grimm Testvérek - 1812

Translated into Hungarian
  by Benedek Elek - 1914

Original title (German):
Die Bremer Stadtmusikanten

Country of origin: Germany

Story type: Outcast Animals Find a New Home (ATU 130)

Translations

Belarusian - viewaligned

Danish - viewaligned

Dutch - viewaligned

English - viewaligned

French - viewaligned

Greek - viewaligned

Hungarian - aligned

Italian - viewaligned

Polish - viewaligned

Portuguese - viewaligned

Spanish - viewaligned

Vietnamese - viewaligned


Add a translation

A muzsikusok

Grimm Testvérek / Benedek Elek

Egyszer volt egy ember s annak egy szamara. Vén volt a szamár s merthogy kevés hasznát vették a vénsége miatt, még a bogáncskórót is sajnálta a gazdája s azon járatta az eszét, hogy túladjon rajta. Azért, hogy szamár a szamár, mégis észrevette a gazdája szándékát s gondolta magában: elinal, mielőtt lebunkóznák. Mert, haj, háladatlan az ember, még az is kitelik tőle! Na, nem is sokat gondolkozott, búcsut mondott a kapufélfának s elindult – ugyan hová indult? Ő bizony egyenesen Brassóba indult. Hát oda minek? Minek? Akár hiszitek, akár nem – föltette magában, hogy beáll ott muzsikusnak. Ért ő ehhez is, hogy ne értene!

Ment-mendegélt a szamár s útközben találkozott egy kopóval. Vén volt ez a kopó is, ott feküdt az út szélén s sóhajtozott magában: hej, de megöregedtem, hej, de legyengültem! Bezzeg régen, mikor jól tudtam szaladni, de jó dolgom volt!

Megáll a szamár s kérdi:

– Mit sóhajtozol, mit keseregsz, kopó barátom?

– Hogyne sóhajtoznék, hogyne keseregnék, mikor leöregedtem, nem tudok szaladni! A gazdám már ki is mondta rám az itéletet: meglő, mivelhogy nem veszi hasznomat.

– No bizony, ha meg akar lőni a gazdád, jere velem. Én megyek Brassóba, ott beállok muzsikusnak, beállhatsz te is. Jó hangod is van, meg értesz bizonyosan a doboláshoz is, majd meglátod, milyen uri dolgod lesz. Én trombitálok, te dobolsz – ez lesz ám csak a szép muzsika!

– Mondasz valamit, mert jár a szájad, – mondotta a kopó s a szamárhoz szegődött: indult vele Brassóba.

Még egy fél órányira sem haladtak, találkoznak egy vén macskával. Az út szélén támolygott szegény feje s olyan szomorú volt, mint a három napos esős idő.

– Hát neked mi bajod, vén bajuszvitéz? – kérdezte a szamár.

– Ó ne is kérdezd, felelt a macska. Megöregedtem, a fogamat elhullattam, nem tudok egeret fogni s vízbe akar fojtani az asszonyom. Hát ezt érdemlem én? Hej, bezzeg becézett, mikor százával fogtam az egeret!

– Soh’se búsulj, mondotta a szamár. Tarts velünk, jere Brassóba muzsikusnak. Te úgyis értesz az éjjeli muzsikához, olyan dolgod lesz ott, amilyen még nem volt világéletedben.

Egy percet sem gondolkozott a macska, kezet csapott a szamárral, hozzájuk szegődött s most már hárman mentek Brassó felé. Mentek, mentek, mendegéltek, aztán egy faluba értek s ott egyszerre csak meglátnak egy vén kakast, amint a kapu tetején gubbaszkodik nagy búsan. A fejét lecsüggesztette, a szárnyát eleresztette: a ki látta, megesett a szíve rajta.

– Adj Isten jónapot, sarkantyús vitéz! Hát neked mi bajod? Ejnye, de levitézlettél!

– Hát hogyne, lelkem szamár atyámfia, mikor az asszonyom vendéget vár holnapra s az én öreg húsomból akarja megtraktálni.

– Ó, te bolond, mondotta a szamár, csak nem engeded, hogy megöljenek. Jere velünk Brassóba, állj be a mi bandánkba. Neked szép hangod van – éppen csak te hiányoztál!

Hopp! lerebbent a kakas a kapuról, egyet nagyot kukorékolt s ment a bandával nagy gangosan.

Mentek, mentek, mendegéltek s estére egy erdőbe értek. Ott mindjárt szállást vertek: a szamár meg a kopó lefeküdtek egy nagy fa alá, a macska meg a kakas fel a fára, a fának a tetejére. De minekelőtte elaludtak volna, a kakas széjjelnézett s hát nem messzire valami tűzvilágot pillantott meg. Mindjárt szólt a társainak:

– Halljátok-e, ide nem messze tűzvilágot látok, ott bizonyosan ház van.

Mondta a szamár:

– No bizony, akkor kászolódjunk fel s menjünk oda, mert ez nem valami kényelmes szállás.

Nem sokáig gondolkoztak, hanem felszedelőzködtek s mentek a tűzvilág felé. Amint mentek, mind nagyobb, nagyobb lett a tűzvilága s egyszerre csak ott állottak a ház előtt. Rablók háza volt az! A szamár, mint legnagyobb a bandában, egyenest az ablakhoz ment, benézett:


– No, mit látsz, vén szamár? – kérdezte a kakas.

– Hej, haj! terített asztalt, rajta étel, ital, de mennyi! Asztal körül zsiványok ülnek, esznek, isznak, vígan vannak.

– Bezzeg jó volna, ha mi is asztal mellé telepedhetnénk, mondotta a kakas.

– Elhiszem azt, hagyta helyben a szamár.

Összedugták a fejüket mind a hányan voltak s tanakodtak, hogy mint tudnák széjjelugrasztani a zsiványokat. Merthogy mind nagyon okosak voltak, nem sokáig tartott a tanakodás. Halljátok csak, mit csináltak. Azt, hogy a szamár a két előlábával feltámaszkodott az ablak párkányára, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska a kutyára s a kakas a macskának a feje tetejére. Mikor így szépen elhelyezkedtek, egyszerre elkezdettek muzsikálni: a szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorikolt, aztán e mellett a víg muzsikaszó mellett betörték az ablakot, uccu, be a házba! Haj, Szűz Mária, Szent József! megijedtek a zsiványok, azt hitték, hogy kísértetek járnak, nosza, felugráltak az asztal mellől s hanyat-homlok szaladtak ki az erdőbe. Egyéb sem kellett a muzsikusoknak, letelepedtek az asztal mellé, ettek, ittak, muzsikáltak s olyan virágos kedvük fakadt, hogy szinte kirugták a ház ódalát.

Éjfél felé elálmosodtak, a tüzet eloltották s lefeküdtek. A szamár kiment a szérűs kertbe s egy kazal tövében feküdt le, a kopó az ajtó mögé heveredett, a macska a tűzhelyen nyult el, a kakas pedig felszállt a kakasüllőre. Egy perc mulva, kettő mulva aludtak, mint a bunda, de bezzeg nem aludtak a zsiványok: ezek jó messziről nézték, lesték nagy ijedten, hogy mi történik az ő házukban. Egyszer csak látják, hogy a tűz világa elalszik, a ház elsötétedik, gondolják, hátha eltávoztak a kísértetek.

– Eredj, nézd meg, mondotta a vezér egyiknek, hadd lám, elmentek-e?

Elment a zsivány, betapogat a szobába, megy egyenest a tűzhelynek, merthogy ott parazsat látott pislákolni. Az ám, a macska szeme volt az. De azt a zsivány nem tudta, hogy tudta volna? – a gyufát a macska szeméhez tartotta. Hiszen tarthatta, a gyufa nem gyult meg, de történt egyéb! A macska a zsiványnak az arcába szökött, ráfujt s összevisszakarmolta. Tyhű, megijedt a zsivány, szaladt esze nélkül, de amint az ajtón kifelé szaladt, a kutya az inába harapott, mikor meg az udvaron szaladott szörnyű jajgatással, a szamár a kazal mellől hatalmasan ódalba rugta. Csak a kakas nem bántotta: ez a nagy lármára felébredt s torka szakadtából kiabált: kukuriku, kikeriki! s csapkodta a szárnyát.

Szaladott a zsivány esze nélkül s alig tudta elmondani, hogy mi történt vele.

– Jaj, jaj, fussunk, ameddig a szemünk lát, nincs itt maradásunk. A tűzhelyen egy vén boszorkány ül. Ez, mikor tüzet akartam gyújtani, a szemem közé fujt s az arcomat össze-visszakarmolta; az ajtó mellett egy ember állott, ez meg egy nagy késsel az inamba vágott; szaladok az udvarra, el a szénakazal mellett, ott meg valami fekete szörnyeteg úgy ódalba vágott egy doronggal, hogy egész életemre arról koldulok. A ház tetején ül a bíró, az meg mind azt kiabálta: hozzátok ide a zsiványt, hozzátok ide!

Na, többet még a ház felé sem mertek tekinteni a zsiványok, szaladtak, mintha szemüket vették volna, a muzsikusok pedig ottmaradtak a házban, éltek vígan, a mig volt miből.

Máig is élnek, ha meg nem haltak.