Multilingual Folk Tale Database


Information

Author: Grimm Testvérek - 1812

Translated into Hungarian
  by Benedek Elek - 1914

Original title (German):
Die Gänsemagd

Country of origin: Germany

Story type: Repressed Bride (ATU 533)

Translations

Catalan - viewaligned

Danish - viewaligned

Dutch - viewaligned

English - viewaligned

English - viewaligned

Hungarian - aligned

Italian - viewaligned

Polish - viewaligned

Spanish - viewaligned

Vietnamese - viewaligned


Add a translation

A libapásztor királykisasszony

Grimm Testvérek / Benedek Elek

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy öreg királyné s annak egy szép leánya. Amint a királykisasszony eladóvá serdűlt, a királyné feleségűl igérte egy királyfinak, aki messze, nagyon messze lakott s aki nem is jött a királykisasszonyért: úgy egyeztek, hogy a királykisasszony felül az ő táltos lovára s azon megy az ő mátkájához. Hát, eljött a házasság ideje, a királyné felöltöztette a leányát aranyos, gyémántos ruhába, adott neki aranyat, s mindenféle drágaságot, amit csak magával vihetett s melléje adta a szobalányát is, hadd kisérje hosszú útján a királykisasszonyt. Minekelőtte azonba’ útnak indúltak volna, a királyné bement a szobájába, ott az újját egy késecskével megvágta, s három csepp vért eresztett egy üvegecskébe. Ezt az üvegecskét átadta a leányának s mondta:

– Tedd el, lelkem gyermekem, s vigyázz reá, mert útközben szükséged lehet rá.

Azzal elbúcsuztak egymástól keserves könyhullatások közt, a királykisasszony felült az ő táltos lovára, a szobalány is egy lóra s útnak eredtek. Mikor úgy egy órányira haladtak volna, a királykisasszony megszomjazott s mondta a szobalányának:

– Szállj le a lóról s hozz vizet nekem az aranypoharamban.

– Ha szomjas vagy, – mondta a szobalány, eredj s igyál, nem vagyok én a cseléded.

Bántotta a királykisasszonyt ez a kemény szó, de nem mert szólni, leszállott a lóról, ment a patakhoz, úgy ivott belőle, aztán felsóhajtott: Istenem, Istenem, mi lesz velem! A kebelében volt az üvegecske s megszólalt benne a három vércsepp: Hej, ha tudná ezt az anyád, meghasadna a szíve!

A királykisasszony semmit sem szólt, félt a szobalánytól s mintha semmi sem történt volna, visszaült a lovára.

Tovább mentek, erdőn, mezőn által, egy nehány mértföldet elhaladtak s merthogy nagy hevet sütött a nap, ismét megszomjazott a királykisasszony. Már elfeledte, hogy milyen durván szólt hozzá a szobalánya, mondta neki ujra:

– Szállj le a lóról s hozz nekem vizet az én aranypoharamban.

– Szállj le s igyál, ha szomjas vagy, vetette oda nyersen a szobalány.

A királykisasszony egy szót sem szólt, csak leszállott, ment a patak mellé, lehajolt s keservesen sóhajtozott: Istenem, Istenem, mi lesz én velem!

Szólt a három véres csepp:

– Ha tudná az anyád, megszakadna a szíve.

E közben ivott a királykisasszony, s nem vette észre, hogy az üvegecske kiesett a kebeléből, bele a patakba s az meg vitte, Isten tudja hová, merre. Ám látta ezt a szobalány s örűlt nagyon mer tudta, hogy azzal a három csepp vérrel elvesztette a királykisasszony az erejét s most már akármit csinálhat vele. Nem engedte, hogy a királykisasszony visszaüljön a táltos lovára, a másik lóra ültette, ő meg ült a táltosra; de még az aranyos, gyémántos gúnyát is elvette tőle, magára vette s a királykisasszonyt az ő szobalányi ruhájába öltöztette. Mikor ez megtörtént, megeskettette a királykisasszonyt, hogy soha senkinek el nem árúlja, máskülönben itt ebben a helyben szörnyű halálnak halálával halatja meg.

Bezzeg hogy a táltos ló látott, hallott mindent jól!

Na, jó. Tovább mentek, hol lassan, hol sebesen s egyszer csak megérkeztek a királyfi országába, királyfi országában a királyi palotába. A királyfi messziről meglátta őket, eléjük szaladt, a szobalányt szép gyöngén leemelte a lováról, fölvezette a palotába, az igazi királykisasszonyra ügyet sem vetett. De az öreg király jól látta az ablakból a királykisasszonyt, s azt is látta, milyen szép, milyen finom teremtés. Kérdezte is a menyét, már mint a szobalányt, hogy ki az a szép lány, akit az udvaron hagytak?

– Azt én magammal hoztam az útra, hogy ne legyek egyedűl, mondotta a szobalány. Adjanak neki valami munkát, hogy ne lustálkodjék itt.

– Na, én nem tudom, mi dolgot adjunk neki, mondotta az öreg király, ha csak a libapásztor fiú mellé nem állítjuk.

Mindjárt kiüzentek az igazi menyasszonynak, hogy álljon Gyurka mellé, a libapásztor fiú mellé, őrizzék együtt a libát. Hanem a szobalány mégis nyugtalankodott, hátha kisül a hamisság. Különösen a táltos lótól félt, hogy az majd elárulja. Mondja egyszer a királyfinak:

– Lelkem uram, volna egy kérésem, megtennéd-e?

– Hát én hogyne, csak beszélj.

– Hívasd el a sintért s üttesd agyon azt a lovat, a melyiken jöttem, mert az úton nagyon sokat rakoncátlankodott; csuda, hogy élve kerűltem ide.

– De hiszen, ha ilyen kutya rossz természetű, még ma megüttetem, mondotta a királyfi.

No, szegény táltos, meg kell halnod, kimondotta rád a királyfi a halálos itéletet! De az igazi királykisasszony, hogy-hogynem, meghallotta, hogy mi készűl. Suttyomban szólt a sintérnek, hogy szép ajándékot kap tőle, ha megteszi, amit kér tőle. Volt a város végén egy nagy fekete kapu, azalatt járt el minden reggel, minden este a libákkal s arra kérte a sintért, hogy a táltos ló fejét szegezze föl a kapu alatt, hadd láthassa azt ő mindennap. A sintér megtette ezt, ugyan mért ne tette volna meg?

Másnap reggel, mikor az igazi királykisasszony s Gyurka a libákat hajtották a kapu alatt, a királykisasszony felsóhajtott:

Lelkem szép paripám,
Jaj, mire jutottál!
Gondoltad-e, mikor
Én velem futottál!
Felelt a lófej:

Hát te szép királylány,
Jaj, mire jutottál!
Gondoltad-e, mikor
Én velem futottál!
Megszakadna szíve
Az édes anyádnak,
Ha tudná a sorsát
Egyetlen lányának!
Sírt a királykisasszony, keservesen sírt, úgy ment ki a rétre. Ottan leült a földre, aranyhaját kibontotta, fésülte, Gyurika meg ott ült mellette s jaj de szeretett volna kihúzni belőle egy pár szálat. Jól tudta ezt a királykisasszony s mondta szép csendesen:

Fújj szél, fújj szél, jó erősen,
Gyurikának a kalapját,
Piros pántlikás kalapját
Vigyed, vigyed jó sebesen,
Hadd szaladjon, hadd nyargaljon,
Addig vissza se forduljon,
Míg a hajam ki nem bontom,
Ki nem bontom, be nem fontam.
S im, kerekedett rettentő sebes szél, fölkapta Gyurika fejéről a kalapot, vitte árkon-bokron át, Gyurika szaladott utána, s mire visszajött, a királykisasszony a haját kibontotta, megfésülte, befonta. Mérges volt Gyurika, de mérgelődhetett, egy szálat sem kapott a királykisasszony aranyhajából. Egész nap nem szóltak egymáshoz, úgy mentek haza este.

Másnap reggel, mikor a kapu alatt mentek el, a királykisasszony ismét felsóhajtott:

Lelkem szép paripám,
Jaj, mire jutottál!
Gondoltad-e, mikor
Én velem futottál!
Felelt a lófej:

Hát te szép király lány,
Jaj, mire jutottál!
Gondoltad-e, mikor
Én velem futottál.
Megszakadna szíve
Az édes anyádnak,
Ha tudná a sorsát
Egyetlen lányának.
Aztán kimentek a rétre, ott leült a királykisasszony, bontogatta a haját, Gyurika meg odakapott, hogy kihúzzon belőle egy pár szálat, de szólt a királykisasszony szép csendesen:

Fújj szél, fújj szél, jó erősen,
Gyurikának a kalapját,
Piros pántlikás kalapját
Vigyed, vigyed, jó sebesen.
Hadd szaladjon, hadd nyargaljon,
Addig vissza se fordúljon,
Míg a hajam ki nem bontom,
Ki nem bontom, be nem fontam.


Kerekedék erre rettentő nagy forgó szél, Gyurika kalapját felkapta, vitte árkon, bokron át, s mire Gyurika visszakerűlt, szépen kibontotta arany haját, megis fésülte, be is fonta rendesen.

Látta ezt jól a vén király a palota ablakából s este, mikor hazamentek, vallatóra fogta a királykisasszonyt.

Mondta ez:

– Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, nem szólhatok, mert megesküdtem, hogy soha senkinek sem szólok arról, ami velem történt.

Hiába vallatta, faggatta, egy szót sem tudott kivenni belőle.

– Hát ha nekem nem szólhatsz, bújj be a vaskemencébe s panaszold el annak, a mi a szívedet nyomja! – mondta a király haragosan s ott hagyta a leányt.

A királykisasszony be is bújt a kemencébe s ott hangosan elsírta az ő búját, bánatját, keserves panaszát, kezdettől végezetig. De bezzeg a király nem ment messzire, mindent jól hallott. Akkor oda ment a kemencéhez, beszólt: jere ki, lányom, jere ki.

Ahogy kibújt a kemencéből, felöltöztette aranyos, gyémántos ruhába, aztán hivatta a fiát, s mondja neki: nézzed, fiam, nézzed, ez az igazi menyasszony, szobalány a másik.

Hej, örült is, haragudott is a királyfi. Örült, mert világéletében nem látott még ilyen szép leányt. Nosza, mindjárt hívták a szobalányt, elé egy nagy hordót, abba belé bújtatták, a hordó elé fogtak két tüzes paripát, közéje csaptak, a lovak vágtattak, mint a sebes szél, árkon-bokron át, még talán ma is vágtatnak. Aztán még az nap nagy lakodalmat csaptak, szólott a muzsika, hogy zengett belé a palota, ettek, ittak, táncoltak, még ma is élnek, ha meg nem haltak.